24. rész - Valóság

 Totálisan kipurcantnak éreztem magam, amikor nehézkesen kinyitottam pilláimat, melyeket megérintette az ablakon beszűrődő, gyér napsütés. Nehéznek tűntek szemhéjaim, pedig annál könnyebb testrész, kevés, ha volt a világon. Nehézkesen ültem fel ágyamba, nem is emlékezve arra, hogy odakerültem volna; mindenesetre minden a helyén volt. Az összes holmim ott pihent, ahol a legutóbbi szobavizitem során hagytam őket. Ahogy legeltettem tekintetemet rendezett lakhelyemen, óvatosan megdörzsöltem arcomat, s kifejezetten hűsítőnek hatott forró bőrömnek, hideg kezem érintése.

 Percekig elvoltam azzal, hogy masszíroztam fejemet, mivel valami hihetetlen módon gyötört a migrén. Ebben az volt az érdekes, hogy nem voltam egy fejfájós típus, az ehhez hasonló kín meg szökőévente egyszer talált be, de akkor nagyon. Ez esetben is rendesen kínlódtam, mire kikászálódtam a puha paplanom alól, mezítláb csoszogva ki magánlakrészemről.

 A konyhapultnál lakótársam ült nagy csöndesen, kávéját kortyolgatva, olyan elmélyülten pislogva ki az ablakon, mintha egy tumblr oldalról tépték volna ki. Ahogy észrevette félig még alvó személyemet, kedvesen elmosolyodott, majd rögvest hellyel kínált.

- Jó reggelt! – köszönt aranyosan, megajándékozva egy lágy mosollyal, melyet kómása viszonoztam.

- Neked is! – sóhajtottam, rákönyökölve a pultra.

- Hogy aludtál?

- Mint, aki baltával csaptak fejbe – húztam rövid mosolyra ajkaimat, ismételten megdörzsölve szemeimet.

- Kérsz egy kávét? – emelte meg saját bögréjét, miközben fejével a tűzhely mellett pihenő kancsóra mutatott, amiben valószínűleg koffeines folyadék volt fellelhető.

 Válaszként csupán aprót bólintottam, s végignéztem, miképp szolgált ki legjobb barátom, olyan halk és precíz mozdulatokkal, amiket esküszöm, vászonra kellett volna festeni.

- Köszönöm – emeltem ajkaimhoz csészémet, amelyben a forró energiabomba várt arra, hogy végre elfogyasszam. – És mi mára a terv? – kérdeztem, kedves mosollyal Dyo-ra pillantva, aki egy másodpercre hitetlenül meredt arcomba.

- Gondoltam bemehetnénk az egyetemre, Park professzorhoz.

- Igen? – ráncoltam össze szemöldökömet, kissé értetlenül. – Minek?

- Megkérdezhetnénk tőle, hol van Chanyeol – adta meg válaszát, de olyan hangsúlyozással, mintha ennek egyértelműnek kellett volna lennie.

- Kicsoda? – kérdeztem vissza azonnal, mivel nem igazán volt világos, hogy kit is akart Kyungsoo megtalálni. Legjobb barátom, olyan szemekkel meredt rám, mintha a halálból tértem volna vissza, vagy nem is tudom, de ilyen pillantásokat, mint amiket azon a reggelen kaptam, még nem tapasztaltam az egyetemista esetében. Mintha kötelező lett volna tudnom, hogy kiről volt szó.

- Chanyeol – ismételte az ismeretlen nevet. – Park Chanyeol, a te… – nem folytatta a mondatot, pedig kíváncsian vártam, ki miatt változott meg ennyire Dyo arcberendezése. Kétségbeesés, milliónyi kétely, s kérdés ült ki aranyos pofijára, úgy pislogva rám a hatalmas szemeivel mintha nem ismert volna meg. – Baekhyun… Te nem emlékszel rá?

- Nem – ráztam meg lassan fejemet, időközben magamon tudva, nem csak lakótársam kezét, hanem ijedt tekintetét is.

 Kire kellett volna emlékeznem?