23. rész - Több mint legjobb barát

 Elképedve engedtem el az enyéimet szorító kezeket, elkerekedett szemekkel pislogva azoknak tulajdonosára, aki olyan sajnálkozva meredt vissza rám, amit még embertől nem tapasztaltam.

- Nem estél kómába? – kérdeztem, remegő ajkaim közé sűrítve ezt az egy mondatot, mintha ezzel minden érzelmemet ki tudtam volna fejezni. Ha a pofám elé tartanak egy tükröt, akkor is csak sötétséget láttam volna a kétségbeesés mellett, ebben biztos voltam. – De akkor… hogy kerültél ide? – értetlenkedtem továbbra is, meg sem várva a férfi feleletet, mert a fejemben már rögvest ki is találtam a megoldást. – Uramisten! Te… Te meghaltál!

- Baek – sóhajtott egy nagyobbat a férfi, fáradtan hunyva le pilláit, készülve megerősítést adni nekem. – Ez…

- Ez pontosan az, ugye? – pattantam fel helyemről, tincseimet kezdve idegesen tépni, mintha szegény hajhagymáim gyötrése előrébb vitte volna a helyzetünket. – Te jó isten! Meghaltál, és valószínűleg én is meg fogok, ezért fakulok, ugye? És el kell mennünk majd együtt a túlvilágra, ahol ki tudja, milyen fogadtatás vár ránk… Lehet olyan lesz, mint egy börtön, ahol egymást erőszakolgatják! Jesszusom! Soo, én nem élném túl, ha valami benga állat meg akarna baszni…!

- Baekhyun! – kiáltott rám legjobb barátom, ahogy ő is felállt, megakasztva ezzel folyamatos járkálásomat. Mindkét kezét vállaimra helyezte, szembefordítva így magával, jelezve, hogy fogjam be azt a lepcses pofámat, és inkább hallgassam meg a valós tényeket. Amik egyértelműen azok voltak, amiket kijelentettem, csak Dyo mindent át akart fogalmazni, hogy megnyugtasson. Ebben biztos voltam. – Nyugodj le, ez nem fog előfordulni! Senki nem erőszakol meg senkit, téged sem fognak megbaszni, és nem megyünk a túlvilágra!

- Akkor miért történik velem ez az egész? – Szinte már sírtam a szavakat, az ideg teljesen elöntött, úgy éreztem magam, mintha felborult volna a hormonháztartásom. – És akkor… hogy kerültél ide, ha nem estél kómába, és nem is haltál meg? Vagy mégis így van?

- Nem – nyögött kelletlenül, tarkójára simítva. – Baek, én nem haltam meg, de nem is estem kómába.

- Akkor miért vagy itt? – tettem fel a kétmillió dolláros kérdést, amire a válasz nem érkezett meg olyan hamar, mint ahogy azt reméltem. És, mint később kiderült, a dolgok nem voltak olyan egyszerűek, mint ahogy azt egészen eddig hittem.

- Ezt nem tudnám röviden elmagyarázni, úgy, hogy megértsd!

- Akkor magyarázd el úgy, hogy ne értsem meg! – vágtam rá, gondolkodás nélkül, nem is figyelve arra, mekkora baromságot mondtam.

- Ugye tudod, hogy ennek a mondatnak nem volt sok értelme? – nevetett ki kínosan, mivel akármennyire is próbált humorizálni, ő maga is tudta, nem voltunk abban a helyzetben, hogy csak úgy kacarásszunk, mintha semmi gondunk nem lett volna.

- Kérlek Kyungsoo – könyörögtem neki, fáradtan rogyva le a kanapéra Chanyeol mellé, fejemet vállába fúrva, felkészülve arra, hogy könnyeim áztassam át felsőjét. – Nem értek semmit…

 A kétségbeesett kétely kézzel tapintható volt a helyiségben. Ugyan egyikkőjüket sem láttam, csupán szerelmem sötét pólójának anyagát vizslattam közelről, biztosra vettem, hogy mindegyikük egymást fixírozták, valamiféle lehetőség után kutatva. Nekem nem volt erőm a meggyötört arcok látványához, így a magas férfi ölelésébe burkolóztam, abban reménykedve, az erős karok majd megvédenek a következményektől. A többi emberrel szemben, az elálló fülű személyből melegség áradt, olyasfajta törődni vágyás, amely még sosem esett ennyire jól. Éreztem a szeretet, a melegárnyalatú színeket, amelyek egyenesen kicsaptak belőle, megragadva engem, magukkal rántva.

Miről van szó? – kérdeztem, rákapcsolódva a telepátiánkra; legalábbis reménykedtem benne, hogy volt nekünk olyanunk.

Jelenleg csak néznek egymásra – érkezett rögtön a válasz –, mintha ők is fejben kommunikálnának.

És ez mit jelent ránk nézve?

Nézd Baek – hangja még fejében sem volt magabiztos, hát még ha élőben hallottam volna őt –, nem vagyok jós. Fogalmam sincs. De…

Ne! – ellenkeztem rögvest. – Nem akarom, hogy ezt a mondatot befejezd!

Miért nem? – Azt hittem, egyértelmű volt a válaszom; éreztem minden porcikáján, hogy mit akart mondani. Ahogy a szíve dobogott, ahogy a levegőt vette, ahogy megváltozott az aurája… tisztában voltam vele, mi következett volna ezután, elvégre nem voltam ostoba.

Tudod, hogy miért.

De erről beszélnünk kell! – makacskodott ő is, de én kötöttem az ebet a karóhoz, és csak jobban szorítottam magamhoz.

Nem kell, tudok mindent, amit tudnom kell veled kapcsolatban. És nekem ez tökéletesen elég. Amúgy is tudom, mit mondanál, így legalább nem kell ezen görcsölnöd.

Ahogy gondolod – felelte, s ugyan nem pillantottam fel rá, de biztosra vettem volna, hogy mosoly foglalt helyet arcán.

Chanyeol­­ – kezdtem.

Igen?

Szeretlek! – közöltem vele tényszerűen, mire szívverése hirtelen háromszorosára gyorsult, mint előtte. Mindene megváltozott; illetve, az eddig állapota erősödött, de mintha direkt hozzáépítettek volna némi pluszt. Ketyegője sebesebben kezdett verni, vére szinte száguldozott ereiben, karjai birtoklóan szorítottak, s mintha az aurája is tágasabb ívben táncolt volna körülötte.

Én is szeretlek!

 Ennyi nekem bőségesen elég volt ahhoz, hogy elég bátorságot gyűjtsek a tények elfogadásához, így felemeltem eddig elrejtett arcomat. Az első dolog, amit megpillantottam, Chanyeol tündöklő mosolya volt, amely az egész világomat szebbé tudta volna tenni, mindössze egyetlen másodperc alatt. Nem szóltunk egymáshoz, hiszen gyakorlatilag az előbb már mindent megtárgyaltunk, amit meg kellett. Szimplán, szavak nélkül simítottam arcára, lopva tőle egy kedves csókot, amely az eddigieknél is édesebben hatott.

- Baek – ült le mellém JoonMyun, lágyan érintve meg vállamat, mire felé fordítottam fejemet. Ahogy aggódó tekintetét megláttam, azonnal elszállt belőlem minden nyugodtság. – Emlékszel, amikor az Istennel való találkozásomról meséltem?

- Igen – bólintottam. Már nem próbáltam meg magamban kérdéseket feltenni, s megtalálni rájuk a választ, hisz feleslegesen stresszeltem volna az amúgy is gyenge szervezetemet. A napi adagomat már eme beszélgetés előtt is túlléptem, ebben biztos voltam.

- Nem véletlenül mentem el hozzá.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam enyhén össze szemöldököm, kíváncsian vizslatva az idősebbet.

- Az Éhezővadászok elrendezése után, halaszthatatlanul el kellett utaznom hozzá; nem voltam őszinte, amikor azt mondtam, jártam a világokat, mert nem – JoonMyun hangja lassan jutott el tudatomig, percenként okozva egyre s egyre nagyobb aggodalmat bennem, ezt még tetézve a sajnálkozó szemeivel. – A Pokol kapujától azonnal magához hívatott, mivel… rólad akart beszélni!

- Rólam? - meredtem rá meglepetten, mintha… Nem, erre nem tudtam jó hasonlatot találni. – Isten tud rólam?

- Többet, mint azt hiszed – bólintott aprót, egy másodpercre legjobb barátomra sandítva, aki úgy meredt a kanapén ülő kisebb csapatra, mintha épp a temetésünket nézte volna. JoonMyun visszavezette arcomra tekintetét, majd kegyetlenül folytatta. – Nézd, mielőtt még ténylegesen beavatnálak mindenbe, tudnod kell, hogy mélységesen sajnálom!

- Jézusom, Joon! – nyögtem kelletlenül, erősen megszorítva Chanyeol selymes tapintású kézfejét, amit ujjaim között tartottam. – Kérlek, nyögd ki végre, már kezdek ebbe beleőszülni!

- Az a helyzet, hogy azon az éjszakán, amikor az erkélyen egyensúlyoztál részegen – ment vissza egészen a kezdetekig –, nem estél le!

- Hogy?!

- Úgy van, ahogy mondom – felelte rendíthetetlenül, egy hidegebb, kimértebb arcát véve elő, miközben nekem fel kellett dolgoznom mindazt, amit kiejtett ajkain. – Baekhyun, te hivatalosan még most is élsz!

- De akkor hogy került ide? – tette fel kérdésemet Chanyeol, végre hangot adva értetlenségének, időt hagyva nekem, hogy túltegyem magam a sokkomon. Nem haltam meg? Nem estem kómába? Még kórházban sem vagyok? Viszont… miért nem vagyok akkor otthon?

- Ez bonyolultabb, mint hinnénk – sóhajtott JoonMyun, segítségkérően meredve Kyungsoora, aki készülte átvenni a hegyibeszédet. Könnyes szemekkel tekintettem fel lakótársamra, már csak arra vágyva, hogy minden tisztázódjon bennem.

- Baekhyun, nem estél le aznap éjjel az erkélyről – ismételte ezt a mondatot, mintha innen keresné a kiindulópontot, ahonnét végig tudta vezetni az egész hazugságot, amibe belekeveredtem. – Mégis itt vagy, mert Isten kiszúrt téged, és egyfajta leckét akart adni.

- Miféle leckét? – rebegtem, kikelve önmagamból. – Mit tettem, hogy egy ekkora sokkot érdemeltem?

- Nem értékelted azt, amid van! – vágott élesen szavamba, olyan erősséggel, mintha egyenesen neki fájt volna, hogy ennyire elégedetlen ember voltam, egész életemben. – Baszd meg Baekhyun, születésedtől kezdve, a halálodig, sőt, még utána sem bírtad felfogni, mennyi mindened volt! Mindig többet akartál, mindig mást akartál, sosem tudtál semmit sem megtartani, mert elhajítottad magadtól! Anno a barátnőid nem azért szakítottak veled, mert akkora sekélyes ribancok voltak; hanem mert egy életét megunt, nyafkamancit kaptak egy erős huszonhárom éves férfi helyett. Mindig másokat hibáztattál az életed pocséksága miatt, ahelyett, hogy megpróbáltad volna megoldani a gondjaidat! – kiáltotta arcomba, mintha azt akarta volna, hogy végre felfogjam az elmúlt két évtizedet, amiben eddig éltem. – Mindenki ezt láttad rajtad; a barátaid, a családod, az exeid, én és még Isten is!

- Ezért kellett elhitetni velem, hogy meghaltam?

- Muszáj volt, különben nem láttad volna meg az életed szépségét – túrt bele idegesen hajába Kyungsoo, miután befejezte korholásomat. – Tudod, odakint jelenleg áll az idő miattad.

- Mit értesz azalatt, hogy áll?

- Amióta itt vagy, egy bogár sem hagyta el a helyét Szöulban – tette csípőre kezét, szinte már sírva pislogott megdermedt testemre. – A kép, amit a vetítőn látsz, szimpla illúzió, egy neked alkotott felvétel, hogy ténylegesen elhidd ezt a Limbo szokást, és semmiféle kérdés ne merüljön fel benned. És tudod, miért van ez? – nevetett kínosan. – Mert Isten ennyire kibaszott jófej volt veled. Azt akarta, ha visszatérsz az életben, minden onnan induljon, ahonnét abbahagytad, hogy tényleg ne maradj le semmiről.

- Ha ez mind igaz, akkor miért vagytok mind teljesen kiakadva?

- Mert arra még ő sem gondolt, hogy itt Limboban megtalálod a másik feledet – vette át ismét a szó JoonMyun, utalva ezzel Chanyeolra, aki végig ledöbbenve figyelte a tények feltárását. – Hidd el Baekhyun, Isten a legragyogóbb elme a világegyetemben, az viszont neki sem jutott eszébe, hogy esetleg, a mi világunkban szokásos identitásváltás nálad is beáll, ráadásul még rá is találsz az igaz szerelmedre!

- Ezek szerint – pillantottam szerelmemre, aki hasonlóan nagy szemeket meresztett rám –, Chanyeol nem volt betervezve?

- A legkisebb mértékben sem – sóhajtott az előbb említett egykori szeretője. Látszott rajta, hogy az ő idegei sem pihentek ezekben a percekben. – Persze, amint észleltük a köztetek lévő kapcsolatot, Isten rögtön leküldte hozzád Dyo-t, hogy mikor rájössz a homoszexualitásodra, rá vetítsd ki az érzelmeidet; ezért voltál szerelmes belé. És…

- Oké-oké, STOP! – tettem fel mindkét kezemet, kérve magamnak pár percet, hogy felfogjam a történteket. Szóval azért kerültem le Limboba, mert Isten megelégelte a folyamatos rinyálásomat az életről – és mint utólag kiderült, a szép pofikámnak semmi baja nem lett –, viszont volt annyira kedves, hogy az én boldogságomért leállította a valóvilágban az időt, hogy amikor visszakerülök, ugyanonnan folytathassam az életemet, ahonnét abbahagytam. Emellett Kyungsoo és JoonMyun végig átvertek, hogy megtanulhassam a leckét, de arra senki sem számított, hogy közben szerelmesek leszek, szóval a jelenlegi szituáció, kibaszott szarnak volt nevezhető. Fhu baszki, ahogy így végiggondoltam mindent, csodáltam, hogy nem kapott el a szívfasz. – Már csak egyetlen egy dolog nem világos.

- Micsoda? – kérdezte JoonMyun, meglepődve viszonylag higgadt kérdésemen.

- Neked mi a fasz közöd van az egészhez? – mutattam legjobb barátomra, a lehető legnagyobb kíváncsisággal testemben, mert csak Dyo nem illett bele a képbe. – Úgy beszélsz mindenről, mintha még JoonMyunnál is jobban tudnád, hogy működnek itt a dolgok, holott te is ugyanolyan ember vagy, mint én…

- Ez nem teljesen igaz – vakarta meg tarkóját, egy újabb idegi hullámvasútra fizetve be engem. Már tényleg nem tudtam, mire kellett volna számítanom. – Én nem vagyok ember.

- Nem? – esett le az állam, de úgy, hogy a darabjait egy évig is kereshettem volna. – Akkor…?

- Aigoo, sosem hittem volna, hogy ezt ilyen kínos lesz kimondanom – nevetett fel idegesen, végre valahára szemeimbe nézve. – Az őrangyalod vagyok.

- Ne bassz fel! – nyögtem kelletlenül, térdeim közé hajtva fejemet, ahogy szegény hajamat kezdtem tépni, ismételten. Nekem ez egyszerűen… Már nem tudtam a „sok” szót használni, mert az nem fejezte ki megfelelően a kiakadási skálámon lévő szinteket. Erre új kifejezést kellett volna gyártani, mert a „sok” elbújhatott az érzéseim mellett, ez is biztos volt. – Te komolyan angyal vagy? És neked sincs farkad?

- Tényleg ez az első dolog, ami eszedbe jut? – korholt le rögtön, ismételten kiakadva kérdéseimen. – Többféle angyal van, oké? Én az emberibb fajta vagyok, hogyha így jobban tetszik.

- És miért van nekem őrangyalom? – kérdeztem, sokkal inkább magamtól, mint tőle. Nem is kérdés, inkább egyfajta fájdalmas felnyögés volt ez a részemről, mert akkor már tényleg elegem volt mindenből, és mindenkiből. Csupán az előző napi állapotomba akartam kerülni, ahol boldogan elvoltam Limboban, Chanyeollal és a munkámmal.

- Még kérdezed a történtek után?

- Kösz, hogy emlékeztetsz rá, milyen szerencsétlen is vagyok – szenvedtem látványosan, reménykedve abban, hogy ez csak egy rossz álom volt, és valójában minden úgy történt, ahogy azt a legelején hittem.

- Nem akartalak emlékeztetni – ült le mellém, simogatni kezdve hátamat, hirtelen nyugalmat erőltetve belém. – Nem tudtad, de végig ott voltam veled. Fogantatásod percétől a mai napig itt vagyok, mert az a dolgom, hogy vigyázzak rád. És bármennyire is nem szeretnéd, a halálodig el sem engedem a kezedet.

- Istenem – nyögtem kelletlenül, szabadon engedve minden könnyemet, amiket eddig magamban tartottam. Egyszerűen már nem bírtam elviselni ezt a mennyiségű információ áradatot, hiszen eddig egy nagy hazugságban tengettem a napjaimat, ami már eleve hihetetlen volt. Elhitették velem, hogy elveszíthetem az életemet, hogy majdnem meghaltam, hogy a legjobb barátom is éppen, hogy nem dobta fel a talpát, közben pedig minden a legnagyobb rendben volt. És mindezt miért? Hogy megtanuljam a leckét! Hát köszönöm szépen, bassza meg, megtanultam, de annyira, hogy többé nem is akarok erre az élményre emlékezni!

- Azt hiszem, a lényeget elmondtuk neked – törte meg a hatalmas csendet a legidősebb, halk sóhajokat engedve ki ajkai közül. – Viszont…

- Kérlek ne! – ellenkeztem azonnal.

- Nekem sem egy leányálom erről beszélnem, de kötelességem…

- Miért? – vágtam élesen szavába, könnycseppekkel beborított íriszekkel meredve rá, végleg belé fojtva, még a legkisebb hangot is. – Miért kötelességed tönkretenni? Miért kell összetörnöd még az utolsó darabkáimat is? Miért nem maradhatok itt, bármi következmény nélkül?

- Mert ez nem ilyen egyszerű, Baekhyun – rázta meg fejét JoonMyun, óvatosan érintve kézfejemet, mintha félt volna attól, hogy esetleg elhúzódom tőle. – Ha rajtam múlna, addig maradhatnál, ameddig csak szeretnél, szívesen látott személy vagy itt, ezt te is tudod. Viszont nem én hozom a szabályokat, ahogy azt már korábban mondtam; és a kedvedért sem maradhat örökké mozdulatlan a fenti világ. Van egy bizonyos időkorlát, amit Istennek be kell tartania, akár tetszik, akár nem. Ha az egyik téridő meghal, lassacskán a többi is meg fog­… ezt pedig senkiért sem áldozhatjuk be, remélem ezzel tisztában vagy.

- Persze – ráztam meg fejemet, fájdalmasan nevetve fel. – Viszont ostoba sem vagyok… tudom, hogy azért fakulok, mert fel kell szállnom a vonatra, és el kell mennem innen.

- Így van – szorította össze ajkait a férfi, már nem is nézve rám. Egyenes háttal, teljesen kisírt szemekkel tűrtem a helyzetet, rá sem bírva pillantani szerelmemre, ő milyen állapotban lehetett. Mondjuk nem volt szükségem arra, hogy lássam, éreztem, hogy Chanyeol is szenvedett legalább annyira, mint én, azokban a percekben.

- És mi van akkor – nyeltem egy kisebbet, óvatosan téve fel, talán utolsó kérdésemet –, ha nem szállok fel a vonatra?

- Ez esetben, elvileg felborulna a téridő-kontinuum, a világok fokozatosan tűnnének el, a te lelked pedig örökké a sötétségben kóvályogna, nem találva békére – összegezte lehetőségemet JoonMyun, látványosan kifejezve, melyik opciót nem ajánlotta. – Nincs más lehetőséged Baek­… el kell menned!

 A szívem szakadt ketté, amikor folydogáló könnyekkel, négyesben sétáltunk ki az éjszaka közepén az állomásra, várva az érkező szerelvényre. Nem akartam búcsúzkodni, nem akartam még egyszer utoljára megpillantani azt a tájat, amit az elején mindennél jobban gyűlöltem. Egyszerűen nem akartam elmenni; elsősorban Park Chanyeol miatt.

 Ahogy a férfi szemeibe meredtem, melyekben már gyűltek a könnyek, legszívesebben vele együtt haltam volna meg, ott helyben. Éreztem, ahogy a mellkasában dolgozó ketyegője másodpercenként lassult le, egészen addig, mígnem egy pillanatra teljesen megállt. Abban a rövid, ám hihetetlenül hosszúnak tűnő időben, a vére nem keringett, az izmai nem mozogtak, a szervei nem dolgoztak, s a levegő sem jutott be szervezetében. Csupán sós cseppek folytak lélektükréből, megmutatva, mekkora fájdalmat okozott neki az elkövetkezendő pár perc. Aurája teljesen befeketült, szinte teljesen meghalt, akárcsak én. Mintha egy darabot szakítottak volna ki belőlem… a legfontosabb darabomat.

 Először JoonMyunt öleltem meg, mikor a vonatunk beérkezett a vágányára. Szorosan tartottam karjaim között őt, mintha a vele töltött idő alatt, teljesen kicseréltek volna, holott csak megtanultam végre tisztelni valakit.

- Köszönöm – suttogtam fülébe, mielőtt még elváltam volna testétől.

- Nem kell – mosolygott, ismeretségünk alatt talán először úgy, hogy gyönyörűnek tudjam látni. – És ne feledd; minden helyzet egy múló állapot!

 Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Limbo Világmestere nekem mondott, mielőtt végleg elhagytam volna őt.

 Ahhoz a férfihoz léptem, akit talán tudat alatt egész életemben kerestem, mégis el kellett hagyjam. Könnyek között felsírva bújtam ölelésébe, még egyszer utoljára beszívva bódító illatát; utoljára érezve teljes testét közelemben; utoljára hagyva, hogy az erős karok védelmezően átkaroljanak; utoljára marva tőle szenvedélyes csókot, aminek emléke a sírig is el fog kísérni. S utoljára halhattam mélyen búgó hangját, amely cseppet sem illett gyermeki vonásaihoz, melyeket legutolsó alkalommal, akkor érintettem.

- Kérlek – szólt hozzám, mikor már kibuggyantak könnyei –, keress meg odafent! Nem érdekel, milyen állapotban vagyok, valahogy keress meg! Ígérd meg!

- Megígérem! – mosolyogtam keserűen, nem bírva abbahagyni sírásomat, már egész arcomat átitattam könnyeimmel. – Te pedig… ne felejts el, rendben?

- Ne mondj ilyet – bökött oldalba, játékos nevetésben törve ki. – Téged sehogy sem lehetne… és Baek – szólított még meg, mikor el sem léptem tőle. – Köszönöm, hogy emlékeztettél rá, ki is vagyok valójában!

- Mire célzol ezzel?

- Semmire – legyintett mosolyogva, majd még egyszer lopott tőlem egy csókot, az utolsót ebben a világban. – Szeretlek!

- Én is szeretlek!

 Az ablaküvegnek döntött fejjel néztem az egyre gyorsabban távolodó tájat, megpróbálva nem megint zokogásban feltörni. A fák, az épületek, a kocsma, a kint járkáló emberek… mint egy darabka voltak ebben a hatalmas kirakósban. Gyengén lehulló pillákkal memorizáltam az utolsó métereket Limbo gyönyörű világából, mielőtt még elnyomott volna a keserű álom.