19. rész - „Édes Istenem!”

 Egyenletesen lélegeztem, miközben nyugodtan ültem a kanapén, várva arra, hogy Chanyeol visszaérjen. Mihelyst azt kívántam, bárcsak ne érezném őt, a kettőnk közti kapcsolat rögtön megszakadt. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen képesség szó szerint veszi a hirtelen jött vágyaimat. De végül jobb volt, hogy nem hallottam a kérdés utáni feleletét. Lehet, beleőrültem volna.

 Nem sokkal később a várva várt férfi megérkezett. Rögtön felpattantam helyemről, és izgatottan pillantottam rá, eldobva az eddigi nyugalmamat.

- Na, mi volt? – kérdeztem.

- Nem hallgattad végig? – mosolygott aranyosan, utalva ezzel a kapcsolatunk speciális részére.

- Nem – ráztam meg fejemet. – Azaz, nem végig. Miután JoonMyun rólam kezdett kérdezni, és azt mondtad, ez nem szerelem, jobbnak gondoltam, ha ezt a beszélgetést nem hallgatom tovább.

- Szóval, amellett, hogy megbántottalak, megtanultál lecsatlakozni.

- Nem bántottál meg – ráztam meg fejemet, próbálva jelezni, hogy tényleg nem akartam tudni, mit mondott később. Pedig igazából minden vágyam ez volt. – Csak…

- Csak megbántottalak – mosolygott, miközben közelebb lépett testemhez, s kedvesen derekamra simított, meglehetősen nagy jókedvvel döntve homlokát az enyémnek. – Baekhyun, amikor azt mondtam JoonMyunnak, hogy ez nem szerelem, azzal nem téged degradáltalak.

- Akkor?

- Mindössze elmeséltem neki, hogy megtaláltalak téged, mint a másik felemet – csókolta meg kézfejemet, miután kellőképpen megszorongatta azt. – Érzem minden porcikádat, és jelenleg nagyon élvezem, hogy nem tudjuk kontrolálni magunkat. Hidd el, sosem jártam még a fellegekben, most viszont ott vagyok; és ezt az érzést leminősítettem volna, hogy ha a szerelem kifejezést használom. Elvégre ez több annál – mosolygott kajánul, nem bírva meglenni ajkaim nélkül. Hamar birtokba vette számat, vad, szenvedélyes csókot lehelve arra, amiből rögtön tudtam, minden szavát komolyan gondolta.

 Furcsa volt, hogy mindössze ennyiből tényleg mindent ki tudtam olvasni belőle. A való világban ez baromi elcsépelt lett volna, de ott Limboban, olyan egyszerűnek és magától érthetőnek tűnt, hogy nem is kételkedtem magamban, még egy pillanat erejéig sem. Nem volt értelme.

- Az előbb – kezdtem bele, miután kissé lihegve elváltam tőle – azt mondtad, hogy lecsatlakoztam. Ez mit jelent pontosan?

- Hogy megtagadtad a kapcsolatot közöttünk, ergo, nem éreztél, amíg nem akartál.

- Olyat is lehet?

- Mint tapasztaltad – rántott vállat játékosan, apró csókot hintve homlokomra. – Azt is megtagadhatod, hogy én érezzelek, illetve halljalak téged.

- Tényleg?

- Persze – bólintott, mintha ez egyértelmű lett volna. – Tudod, egy idő után baromi idegesítő, ha mindig tudod, mit csinál éppen a másik. Személy szerint, amikor csak tehetem, megtagadva tartom a kettőnk kapcsolatát.

- Miért? – értetlenkedtem, elvégre ennek pont ez volt az előnye; bármit megtudhatott rólam, amit csak akart.

- Úgy szeretnélek kiismerni, ahogy a valóéletben tenném. Ez így… reálisabb. Olykor viszont mégis hasznos ez a képesség.

- És ezt hogy kell? – kérdeztem hirtelen, figyelmen kívül hagyva, ezt a rém aranyos megnyilvánulást. – Mármint, megtagadni a kapcsolatot.

- Csak kívánnod kell – tűrt ki egy kósza tincset szememből, annak érdekében, hogy jobban láthassam elbűvölő mosolyát.

- Ennyi az egész?

- Miért, mi mást tettél, mikor legutóbb lecsatlakoztál? – vonta fel egyik szemöldökét, játékosan provokálva, pont úgy, ahogy anno Taeyeon is tette. Amikor így nézett rám, emlékeztetett valamire a régi életemből… Na, nem mintha ezt az újnak tudtam volna nevezni, de akkor is; kissé furcsa volt.

- Jogos – bólintottam aprót, alig láthatóan mosolyogva rá a másikra.

 Chanyeol különösen boldognak tűnt. Úgy ragyogott, mint egy kamaszlány, aki előző éjszaka vesztette el a szüzességét élete nagy szerelmével, csak éppen Chanyeolt nem fogja hatalmas csalódás érni, azzal a bizonyos kamaszlánnyal ellentétben. De a férfi tényleg majd’ kicsattant az energiától, madarat lehetett fogatni vele, s ahogy rám meresztette szenvedélyben úszó szemeit, érezni véltem, hogy nemsokára a falra kívánt felkenni. Én pedig bepánikoltam.

- Azt hiszem, meglátogatom JoonMyunt – léptem el a magasabbtól, a lehető legzavarosabb arcomat mutatva neki.

- Miért? – ráncolta homlokát, értetlenül pillantva éppen menekülő testemre.

- Szeretnék egy kicsit beszélgetni vele – mondtam, de a colos továbbra sem értette. – Tudod…

- A kettőnk közti dolog miatt? – esett le neki. – Baek, emiatt igazán nem kell! JoonMyun nem olyan…

- Igen tudom, nem is azért szeretnék elmenni hozzá – feleltem, már félig az ajtót is kinyitva, hogy minél hamarabb szabadulhassak meg a nyakamat fojtogatni kezdő közegtől. – Szeretnék kicsit… beszélgetni.

- Oké – egyezett bele döntésembe, elvégre semmi oka (és joga) nem volt megakadályozni azt. – Addig átköltözhetek hozzád?

- P-persze – makogtam kicsit zavartan. – Akkor te is jössz velem JoonMyunhoz?

- Ami azt illeti, a cuccaim már a ház előtt vannak.

- Ó – kerekedett el szemem, s végképp úgy hittem, el kell rohannom onnan. – Akkor­… majd találkozunk, ha hazaértem! – azzal sarkon fordultam, s vissza sem nézve, sprinteltem JoonMyunhoz, mert úgy éreztem, az idegeim készültek szétszakadni.

 Meglehetősen önzőnek éreztem magam, amiért lenyúltam a pasiját, és még azok után tőle akartam tanácsot kérni, de máshoz nem mehettem, így kénytelen voltam ezzel a rossz szájízzel, szinte betörni a lakásának ajtaját.

- Baekhyun? – pillantott éppen lihegő testemre értetlenül, mint aki egy cseppet sem számított az érkezésemre. Mondjuk, miért is számított volna…

- Van egy kis baj… – mondtam szánalmas szemeket meresztve a férfira. JoonMyun megforgatta szemeit, miközben felállt helyéről, beinvitálva a már jól ismert lakásába.

- Jellemző! Amikor az életed még a seggemnél is ragyogóbb, neked muszáj befosatnod magad valami faszsággal, hogy aztán pátyolgathassam a lelkedet! – tolta beljebb testemet, szinte lelökve a kanapéra, gondterheltnek tűnő arccal ülve le velem szembe, hogy rendkívül romantikusan kitárgyalhassuk a bajaimat. – Ezúttal mi a bajod?

- Hát… – tördeltem ujjaimat, hosszú másodperceken keresztül azon agyalva, hogy tényleg beszélhetek-e erről JoonMyunnak. – Asszem berezeltem.

- Igen, azt vettem észre – vágott egy pofát, figyelmen kívül hagyva mondatomat. – Amint elindultál, Chanyeol dobott egy sms-t, hogy hülyén viselkedtél vele, és kérte, hogy térítselek meg.

- Erre kért? – képedtem el őszintén. – A történtek után?

- Baekhyun, nem az anyámat ölte meg, csak téged választott – produkált megint egy olyan grimaszt, amit akár Jim Carrey is megirigyelt volna, lereagálva kérdésemet. – Miért haragudnék rá? Vagy akár rád?

- Mert ti rohadt sokáig együtt voltatok! – fakadtam ki, mintha nem is JoonMyunt, hanem engem csaltak volna meg. – Olyanok voltatok, mint egy tökéletes pár; mindig számíthattatok egymásra, kiegészítettétek a másikat, erre idepofátlankodott egy világi nyomorék, és lecsapta a kezedről a szerelmedet. Ez nem borít ki?

- Nem – rázta meg fejét, gyengéd mosollyal ajkán. – Tudtam, hogy ez egyszer be fog következni.

- De honnan?!

- Chanyeol és én önszántunkból jöttünk össze, és lettünk partnerek – kezdett bele hosszúnak ígérkező meséjébe, nosztalgikusan hangsúlyozva, mintha egy szép emlékről áradozott volna. – Viszont már a legelején tisztában voltam vele, hogy neki valaki más született, és az nem én voltam. Nem siránkoztam miatta sokáig, csak kiélveztem a szép éveinket, aztán emelt fővel intettem búcsút. Nincsenek bennem rossz érzések, szóval nem kell aggódnod miattam.

 Ha eddig még nem mondtam volna, JoonMyun volt az egyetlen ember az életemben, akire őszintén fel tudtam nézni.

- De… – nyitottam volna valami ellenkezésre számat, viszont semmi értelmeset nem bírtam mondani. Nem mintha eddig az intellektuális beszédeimről lettem volna ismert, de még annyi sem bukott ki belőlem, mint előtte bármikor. – Jó, inkább hagyjuk.

- Szívesebben beszélnél arról, miért is fostad össze magad Chanyeol közeledésétől?

- Baszki, neked mindent megírt abban a rohadt sms-ben?

- Az arcodra van írva, nem a telefonomba – rázta meg fejét, apró mosoly kíséretében, csak azért mutatva ilyen kedves arcot, hogy még jobban az őrületbe tudjon kergetni. Éreztem, hogy szerette nézni a szenvedésemet. – Szóval összecsináltad magad, amiért nincs több akadálya a boldogságodnak, és ezt nem bírtad feldolgozni, mivel eddigi életed során még a szerencsétlenségek leküzdése után sem lehettél elégedett?

- Ez is az arcomra van írva?

- Nem, ezt a végtelenül elbaszott személyiségedből szedtem össze – vágott ismételten néhány grimaszt, magában biztosan jól szórakozva a helyzetemen.

- Látom, visszatért a kedves személyed.

- El sem tűnt – kacsintott szórakozottan, aztán végre komolyan is vette a nyomorék hisztimet. – Mellesleg, ezt a gondot csak te tudod megoldani. Nem küzdhetem le helyetted a kötöttségtől való félelmedet, te mazochista barom!

- Hát jó – kezdtem masszírozni orrnyergemet, mert a nyers JoonMyunra nem voltam lelkiekben felkészülve, és elegendő mennyiségű valium sem volt a birtokomban. – Milyen volt a Pokol kapujánál az Éhezővadászokkal?

- Kellemes, amikor az ember seggében is vasvilla van – felelte, s már csak ezzel az egy mondattal is mindent elmondott, amire azt hittem, kíváncsi voltam. – De amúgy mind még kis töketlen hülyegyerek volt, szóval egy délután alatt hazaküldtem őket az anyjukhoz.

- Akkor hogyhogy ilyen sokáig elvoltál?

- Egyéb más teendőket is intéztem – rántotta meg vállait. – Utazgattam kicsit a világok között, ismerősöket látogattam. Ja, és elugrottam a nagyfőnökhöz is – mosolygott, miközben sokat sejtetően a plafonra mutatott. Valószínűleg én voltam túl sötét, de nem esett le, mire akart kilyukadni.

- A nagyfőnökhöz?

- Istenhez.

- Édes Istenem! – kaptam rögtön szám elé, ahogy meghallottam, milyen könnyedén mondta ki a teremtő nevét. – Ő létezik?

- Miért, szerinted ki irányítja ezt az egész pereputtyot? – röhögött ki JoonMyun, meglehetősen látványosan, nagy eséllyel gondolva engem egy naiv hülyének. – Valakinek el kell vinnie a balhét, amikor elbaszódik valami… akárhol. Ez pedig Isten. Szegény gyereknek sok teher nyomja a vállát Mondjuk elég sokszor joggal szidják őt is, mivel nem egyszer fordult elő, hogy rendet kellett tennünk utána.

- Tennünk? – pislogtam nagyokat. – Neked és még…?

- A többi Világmesternek – mondta, de olyan hanglejtéssel, mintha ezt illett volna tudnom.

- Mi az a Világmester?

- Olyasmi, mint amikor úgy jellemeztem magamat, mint polgármestert – adott egyszerű, gyors magyarázatot. – Csak világra terjed ki a hatalmam, nem csak egy adott városra. De ezt a pozíciót csupán néhány hónapja viselem.

- És hogy értetted azt, hogy rendet kellett tenned Isten után?

- Maradjunk annyiban, hogy az öregfiú gyakran vétett olyan hibákat, amiket nem volt ideje kijavítani – mosolygott melegen, akár egy bölcs, tiszteletet érdemlő nagypapa.

- Értem. És mit beszéltél vele?

- Ejnye Baekhyun! – nevetett. – Nem ismered azt a mondást, hogy „Aki kíváncsi, az hamar megöregszik.”?

- Ismerni ismerem, csak az én esetemben ez nem sokat számít.

- Az is igaz – vonta meg vállait, megpaskolva enyéimet. – De ez tényleg ne érdekeljen. Semmi olyanról nem volt szó, amit tudnod kellene.

 Bármennyire is volt JoonMyunnak minden arcrezdülése kedves és barátságos, szemeiben láttam azt a fajta szigort, ami egyértelművé tette, hogy abból a társalgásból még a legkisebb részlet sem tartozott rám.

 Mondjuk nem is számított…

 Sokat agyaltam az egész világok közötti kapcsolaton, a többi lényen, az életem értelmén, a jövőmön, így amikor beléptem a lakásba, először tudomásul sem vettem, hogy Park Chanyeol hivatalosan is beköltözött hozzám. A cuccai nem zavartak senkit, semmi felfordulást nem okozott, a helyiség pontosan olyan állapotban volt, amilyenben otthagytam.

 Az említette férfi a kanapén pihent, éppen valami könyvet olvasott, észre sem vette, hogy megérkeztem. Ezen mondjuk nem csodálkoztam, olyan halkan surrantam be a nappaliba, hogy még egy állat sem mozdította volna meg magát, hogy üdvözöljön.

 Ahogy Chanyeolra pillantottam, különös melegség öntötte el mellkasomat. A szívem hevesen vert, a gyomrom legalább háromszor átfordult a saját tengelye körül, a vérnyomásom pedig már elmondani nem tudom, milyen magasan foglalt helyet. Mégis nyugodtnak éreztem magam. Csupán figyeltem azt a békés embert, aki az enyém volt.

 Csakis az enyém. Senki sem rondított bele a képbe. A colos egyedül az én birtokomban volt. Ez pedig egyszerre idegesítette s nyugtatott meg.

 Lassan mögé lopakodtam, s arcához hajolva, loptam tőle egy csókot.

 S még egyet.

 S még egyet.

 Egészen addig, amíg már rajtam nem feküdt, levegőt sem akarva hagyni, szegény, szerencsétlen, boldog fejemnek.

18. rész - „Rád sem ismerek!”

 Alig mertem legjobb barátomra emelni tekintetem, elvégre még mindig Chanyeolon csüngtem, akár egy rossz kurva, akit bárhol meg lehetett dugni. Szégyelltem magam, amiért Dyonak ilyen állapotban kellett látnia, ráadásul pont a colossal, akiről köztudott volt, hogy régi párkapcsolatot ápolt a helyi polgármesterrel. Jó, JoonMyun nem ez volt, de elég hosszú lett volna minden alkalommal kimondani a pontos posztját, amire még ő sem talált megfelelő szót.

 Nagy nehezen, Yeol ellépett tőlem, így én le tudtam mászni a falról, amire nem szégyellt felkenni. Megigazítottam elcsúszott ruháimat, beletúrtam szerteszét álló tincseimet, s próbáltam ártatlanul nézni arra a férfira, aki erkölcsileg mindig sokkal tisztább volt nálam. Bassza meg, ha eddig nem haltam, akkor most fogok!

 Karjait mellkasa előtt vonta össze, fejét kissé oldalra billentette, csípőjét lazán tartotta, s olyan arcmimikákat produkált, amikből simán rá tudtam jönni, ott helyben leszek lealázva, de úgy, mint eddigi életem alatt egyszer sem. Ó, kérlek Istenem, ha létezel, kímélj meg a nyilvános elsüllyedéstől!

- Kyungsoo… – kezdtem volna bele, de a szigorú, gyilkos tekintetek rögtön kussra intettek. Ha Do Kyungsoo haragudott, akkor jobb volt, nem visszapofázni neki.

 Barátságunk alatt, csak egyszer láttam ugyanilyennek, bár akkor éppen Jonginra volt kiakadva. Sokadig szakításuknak akkor éppen a fiatalabb baromsága vetett véget… jobban mondva, ott is Dyo mondta ki a búcsúzó szavakat. Mondjuk, mai napig nem tudom, kinek volt akkor igaza, mert az ő kapcsolatukat, eléggé sokáig – konkrétan a halálomig – nem lehetett kapcsolatnak nevezni.

 Éveken keresztül kerülgették egymást, csak alkalmanként töltöttek együtt éjszakákat, amik leginkább bulikban voltak észlelhetőek. Sosem mondták ki hivatalosan, hogy járnak, mert sosem jártak, mégis úgy féltékenykedtek a másik körül legyeskedő férfiakra és nőkre, mint a rossz szerelmespárok. Dyo már az elején nyíltan megmondta, hogy semmi komolyat nem akar a szexi kreolbőrűtől, amit mindenki elfogadott. (Kivéve én, mert Jongin kurva jól nézett ki, és nem értettem, Kyungsoo miért nem akart vele komolyabb kapcsolatot). Amikor épp nem egymásba voltak gabalyodva, legjobb barátomnak mindig volt valakije, akire Jongin hisztérikusan féltékenykedhetett. A mániákus Kainak köszönhetően, Dyonak nem voltak tartós románcai, amik miatt mindig is panaszkodott. Bezzeg, amikor fordult a kocka, és Jongin falt nyíltan valami csajt vagy pasit, akkor előjött a sátán Soo-ból, és úgy nézett a fiatalabbra, mint akkor Limboban, éppen rám.

 Az említett, alacsony, hatalmas szemekkel rendelkező férfi, többet nem volt hajlandó rám nézni, így inkább a nála sokkal magasabb Chanyeolt kezdte fixírozni, aki legalább annyira szégyellte magát, mint én. Dyo olyan volt akár egy anya; mindig a legjobb pillanatban tudta lebaszni a gyerekeit.

- Gyertek! – sóhajtott nagyobbat, fejével intve egy kisebbet. Mind a ketten meglepődve pillantottunk egymásra, de némán követtük Kyungsoot, elvégre nem tehettünk mást. Bele sem mertem gondolni, mekkora jobb egyenest kaptam volna, ha bármilyen nemű ellenkezést merek mutatni. Kicsi a bors, de erős – szokták mondani, és ez Dyo esetében nagyon igaznak bizonyult.

 A mi lakásunkra mentünk, teljes némaságban. Valószínűleg Kyungsoo volt annyira diszkrét, hogy ne az utcán, nyílt színen, mindenki szeme láttára basszon le minket a lábunkról.

- Nektek totál elment az eszetek?! – kezdett bele, mihelyst becsuktuk magunk mögött a bejárati ajtót. – A Facebookra nem akarjátok kiírni, hogy éppen egymást dögönyözitek az utcán? Bassza meg, hogy lehettek ennyire ostobák?! – szitkozódott hangosan a férfi, mi pedig csendben tűrtük minden egyes szavát. – Nem elég, hogy te – mutatott Chanyeolra – megcsalod JoonMyunt, ezt még nem is szégyelled!

- Én… – próbált volna mondani valamit a magasabb, de Kyungsoo szigora alatt, ez nem volt kivitelezhető.

- Meg ne szólalj, vagy az arcodba térdelek! – sziszegte fogai között a fiatalabb, Yeolnak pedig nem volt többé oka a beszédre. Inkább hagyta, hadd alázzon minket a sárgaföldig legjobb barátom, elvégre jogos volt minden egyes szava. – Te pedig! – fordult ezúttal felém. – Rád sem ismerek! Baszki, Baek…

- Dyo, engedd, hogy megmagyarázzam! – kértem rögtön, mivel nem akartam hallani csalódásban fulladozó szavait.

- Hiába magyaráznál bármit is, nem tudnám felfogni. Nálad jobban senki sem tudja, milyen kibaszott szar érzés, amikor az a valaki árul el, akiben a legjobban bíztál. Emlékezz vissza Taeyeonra; megcsalt, hazudott neked, összetörte az önbecsülésedet, és utána csak a saját lelkiismerete miatt könyörgött a bocsánatodért!

- Az egy teljesen másmilyen helyzet volt, mint a miénk! – mondtam felcsattanva, amiért újra hallanom kellett annak a nőnek a nevét. A seb még élénken éktelenkedett rajtam…

- Miben más? – tette fel az ötmillió dolláros kérdést. – JoonMyunt ugyanúgy megcsalta a szerelme, ráadásul veled! Kettőtöknek azért jobb viszonya van, mint neked volt a professzoroddal!

- Igen, de…

- Nincsen de – rázta meg fejét. – Ellent mondtál a saját elveidnek! Istenem Baek, tényleg ennyire jó lenne az ágyban? – mutatott hitetlenül Chanyeolra, mintha csak ez lett volna az egyetlen okom a hűtlenkedésre.

- Itt nem erről van szó, Dyo!

- Őszintén szólva, nem igazán érdekel, miről van szó! – emelte fel védekezésképpen kezeit, mondván, hogy ő már nem akar részese lenni ennek a beszélgetésnek. – Viszont remélem azt tudjátok, hogy JoonMyunnak erről tudnia kell!

- Terveztünk szólni neki – nyitotta ki ismételten ajkait a colos. – De még várunk a megfelelő pillanatra.

- Mondjuk a visszaérkezésére?

- Igen – bólintottunk mind a ketten.

- Aish – sóhajtott hatalmasat Kyungsoo, halántékát kezdve dörzsölgetni. – Értem én, hogy egymásra találtatok, meg dúl az a kibaszott szerelem, de Chanyeol, neked ott van JoonMyun. És oké, hogy közben jött ez a szerencsétlen – utalva itt elég látványosan rám –, viszont rohadtul nem emberséges a párod háta mögött kavarni, amíg nincs vége köztetek mindennek.

- De mondom, hogy csak akkor tudok szólni neki, ha már visszajött!

- De mondom, hogy addig nyugodtan csomót köthetsz a farkadra! – vágott vissza csuklómból Kyungsoo, teljesen kiütve a képzeletbeli ringből Chanyeolt, aki eme megszólalás után, köpni-nyelni nem tudott már. – Sőt, ha szeretnéd, majd én szólok neki.

- Hogy akarsz szólni? – ráncoltam homlokomat, elvégre valószínűleg Chanyeol fog előbb találkozni a saját pasijával, mint Dyo… Aish, miért kezdett el görcsölni a gyomrom, amikor így gondoltam JoonMyunra. Már elkezdtem volna féltékenykedni? Pont én?

- Alig fél órája érkezett haza – mondta hanyagul a férfi, nekem pedig rögvest négyszeresére nőttek a szemeim.

- Hazajött? – akadt el a lélegzetem.

- Igen – bólintott. – Azért indultam utánad, hogy közöljem, aztán a távolból megláttalak Chanyeollal, gondoltam, király, két legyet ütök egy csapásra… de arra nem számítottam, hogy majd így látlak benneteket.

 Levegőt nem kaptam, annyira megrémültem. Az, hogy JoonMyun megérkezett, egyet jelentett azzal, hogy majd megtudja, milyen undorítóan viselkedtünk a háta mögött. S ahogy a ledermedt colost s a határozott Kyungsoot figyeltem, sanszos volt, hogy az információk, Dyo-tól fognak eljutni hozzá.

- Na szevasztok! – indult kifele az alacsonyabb. – Majd elmesélem, Joon hogy fogadta a híreket! – azzal lelépett.

 Totál nem voltam magamnál, a faszom se tudta, mit kellett volna tennünk. Ezerrel agyalni kezdtem a megoldáson, ami csak nem akart eszembe jutni. Egy amúgy biztos volt; én nem mehettem JoonMyun közelébe, mivel nagy volt rá az esély, hogy kitekeri a nyakamat. Magyarul, muszáj volt Chanyeolnak intézkednie, de akkori állapotában, egy fotoszintetizáló szingli nagyobb segítség lett volna.

- Basszus, basszus, basszus! – téptem hajamat az idegtől, nem tudva, mit kezdjek magammal.

- Nyugodj meg Baek! – csillapított le a másik, két vállamnál fogva meg, ezzel gátat szabva a folyamatos járkálásomnak.

- Hogy tudnék megnyugodni?

- Könnyedén – mosolygott kedvesen a magasabb, akkora mennyiségű harmóniát sugározva, hatalmas barna szemeiből, hogy képtelen voltam, nem elveszni a gyönyörű íriszekben. Ahogy elolvadtam a szép tekintetek alatt, Chanyeol óvatosan állam alá helyezte ujjait, majd gyengéd csókot lehelt ajkaimra.

 Mikor elvált tőlem, lágy mosollyal ezt mondta:

- Megyek, beszélek JoonMyunnal. Te addig maradj itt – csókolt meg még egyszer.

- Biztos ne menjek veled?

- Ne – rázta meg fejét, mikor keze már a kilincsen pihent. – Nem tudom, hogy fog reagálni, de legrosszabb esetben is, csak az én gerincemet törje ketté – kacsintott egyet, aztán kinyitotta a bejárati ajtót. – Majd elmesélem, mi történt. Addig is… ne gondolj semmire! – mosolygott pajkosan, azzal elviharzott, én pedig egyedül maradtam.

 Ne gondoljak semmire – könnyű azt mondani! Ilyen helyzetben mindig pörögnek az agytekervényeim, de feltételeztem, Chanyeol okkal mondta, hogy ne nagyon agyaljak semmin. Tehát így is tettem. Lefeküdtem a kanapéra, s üres tekintettel kezdtem a plafont fixírozni, egészen addig, míg el nem aludtam. Legalábbis… azt hittem, alszom.

- JoonMyun! – mondta egy ismerős orgánum, megkocogtatva valakinek a vállát. Chanyeol volt az, s épp Joonhoz beszélt. – Örülök, hogy megjöttél!

- Gondolhatom, mennyire akartad látni a pofámat – válaszolt durván a másik, nem törődve azzal, hogy éppen az állítólagos szerelme érdeklődött felőle.

- Miért vagy rossz hangulatban? – ráncolta homlokát Yeol, kedvesen érintve meg a férfit. – Beszéltél Kyungsooval?

- Nem – rázta meg fejét JoonMyun, kissé értetlenül nézve párjára. – Valami fontosat akart mondani nekem, de Hongki váratlanul elrángatta – Oh drága Lee Hongki, ilyenkor hálás vagyok a létezésedért!

- Akkor mi a baj?

- Csak fárasztó volt a meló és az utazás – kezdte masszírozni nyakát, halovány mosolyt eresztve Yeol felé. – De jól vagyok. Veled mi a helyzet? Furcsán viselkedsz.

- Beszélnem kell veled!

- Ami azt illeti, nekem is beszélnem kell veled!

 Gyengéd mosolyok, halk szavak, s mondatok töredékei rémlenek csupán abból a valósnak tűnő beszélgetésből. Lehet tényleg igazi is volt… elvégre érzem Chanyeolt; érezhetem a vele történő dolgokat is, nem? Vagy ez csak egy véletlenszerű álom?

- Ki kezdje? – kérdezte a magasabb.

- Jobb, ha én – felelte JoonMyun, majd megállt a colos előtt, s egyszerűen kimondott mindent, amit ki kellett mondania. – Chanyeol, én szeretlek! Talán te vagy az első ember, aki az utóbbi időben örömöt tudott nekem szerezni ebben a világban, és köszönöm ezt az együtt töltött időt! Viszont itt véget kell vetnünk a kapcsolatunknak.

- Várj, ezzel…

- Igen, szakítani akarok! – fejezte be a mondatot a másik helyett. – Nem szeretnék veszekedni, de mindkettőnk érdekében kérlek arra, hogy költözz el!

 Nem bírtam felfogni a szavakat, amik eljutottak tudatomig. JoonMyun szakított Chanyeollal? Biztosan csak álmodom. Ez tuti csak egy álom. Mi oka lett volna amúgy szakítani; semmi! Az égvilágon semmi!

- Haragszol? – kérdezte a magasabb, egy hosszabb filmszakadást követően.

- Nincs okom haragudni – csóválta a fejét JoonMyun, kedves, apai mosollyal.

- De hisz, amit tettem…

- Emberi volt, nem igaz? – nevetett játékosan. – Ezelőtt még sosem csináltál ilyet, nemde?

- Nem, tényleg nem – engedett ki halk sóhajt ajkai közül Chanyeol, ahogy sajnálkozó tekintetét ismét az idősebbre emelte. – De…

- Nincs szükség ilyesmire, Yeol. Azért vagy Limboban, hogy minden olyat megtegyél, amit az életben nem tudtál. Idiótán hangzik, de még az ilyesmiket is ki kell próbálni, hogy teljes legyen az életed. Ráadásul te sem azért tetted, amiért mások szokták manapság. Ugye?

- Persze, hogy nem! – csattant fel a magasabb. – Olyannak ismersz?

- Nem. Pont ezért nem haragszom. Rád amúgy sem tudok. Plusz, szerelmes vagy, nem igaz? Akkora szemét meg én sem vagyok, hogy az igaz szerelem útjába álljak.

- Tévedsz, JoonMyun – felelte komolyan az elálló fülű férfi, ezzel a hangsúlyozásával elérve, hogy minden porcikám idegesen kezdjen remegni. – Ez nem szerelem.

- Hát akkor micsoda?

 És itt kívántam azt, bárcsak ne érezném Chanyeolt…