2017. február 18., szombat

Díj!



Sziasztok!

Nem hittem volna, hogy valaha még fogok ezen a blogon posztolni, de aztán hirtelenjében kaptam egy díjat! Szóval ideje kicsit feleleveníteni az emlékeket, szóval toljuk! 

Először köszönöm szépen a díjat, amit Park Chan Young-tól kaptam, a The Force Awakens írójától. 


Szabályok:


1. Ismertesd a szabályokat!
2. Nevezd meg, és linkeld be, akitől kaptad a díjat és köszönd meg neki (mondjuk ez szerintem alap)!
3. Válaszolj az általa feltett 10 kérdésre!
4. Tegyél fel 10 kérdést!
5. Jelöld meg azokat a blogokat (10 db), akiknek továbbadod a díjat!

(gondolom sejtitek, hogy az utolsó kettőt nem fogom teljesíteni, de annyi baj legyen ;) )




Park Chan Young kérdései: 


1. Kedvenc Disney herceg és hercegnő? Miért?

- Mulan és Shang (és nem, nem azért mert ázsiaiak). Mulan számomra a tökéletes nő, aki megtestesíti az emancipáció lényegét, és konkrétan leszarja a rendes nemi szerepeket, csak azért, hogy megmenthesse az apját! Shang pedig... ugyan. Ő Shang. Mindenkinek ő volt az első crush-a.



2. Csendes, világtól elzárt kis falu vagy emberektől hemzsegő nagyváros? 

- Fiatalként nézve emberektől hemzsegő város, idősebb korban viszont világtól elzárt kis falu.



3. Sírtál már egy filmen pusztán a zenei aláfestés miatt? (Mondja valaki, hogy nem csak én bőgöm el magam...)

- Nem igazán. Olyan akadt már, hogy az egyik kedvenc filmemnek belehallgattam évekkel később a filmzenéjébe, és olyan emlékeket idézett elő bennem, hogy bekönnyeztem. De a zenei aláfestés így rögtön az elején még nem csapott ennyire arcon.



4. A történelem számodra legpozitívabb szereplője?

- Fogalmam sincs, sajnos a történelem az egyetlen dolog, ami nem mozgatja meg a fantáziámat, és a legnagyobb undort váltja ki belőlem. Sajnálom, erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mivel hidegen hagynak a történelem szereplői. 



5. Mennyire vagy kritikus mások története iránt? Ha egy mű formailag, illetve szövegtanilag, helyesírásilag sem helytálló, de érdekes a sztorija, tovább olvasod? 

- Rendszerint két mondat után meg tudom állapítani egy történetről, hogy olvasni akarom, vagy sem. Egy blognak a kinézete, formázása, helyesírása nagyon sokat el tud árulni, igénytelen szarra pedig nem pazarlom az időmet. Egy jó alaptörténet még nem minden, egy érdekes ötlettől még nem lesz valami jó, ezt pedig sokan nem veszik tudomásul. Ha valaki még egy alapnak számító formázása sem képes, vagy hogy a gondolatjel után nyomjon egy szóközt, akkor az arra sem képes, hogy az ötletét kidolgozza és értékelhetővé tegye mások számára. Szóval igen, kritikus vagyok.



6. Mi a véleményed a divatról?

- Nem különösebben érdekel, ami azt illeti.



7. Ha egyetlen történelmi mozzanatot megváltoztathatnál, mi lenne az? 

- Hát, amit Hitler bácsi tett, meg a kedves kis náci katonabácsik, az annyira nem volt szimpi. Meg ez a holokauszt sem a szívem csücske, Auschwitz-ről nem is beszélve.



8. A rövid vagy a hosszabb történeteket szereted olvasni/írni?
 
- Igazából ezt is megfelelően kell eltalálni. Nem jó, ha valami túl hamar be van fejezve, de az sem, ha a végtelenségig el van nyújtva. Meg kell találni a tökéletes átmenetet, azt a bizonyos arany középutat, és onnantól kezdve mindegy a terjedelem. Ameddig a mű élvezetes, addig lényegtelen. 



9. Egy elgondolkodtató idézet, ami közel áll a szívedhez?


"In the evenings, before I went to sleep, and in the mornings, in the moment I woke up, I realized I was praying for rain"

- Takao Akizuki, The Garden of Words

(Sajnálom, nem tudom, hogy van magyarul)



10. Kedvenc íród és könyved?

- Jelenleg nincs kedvencem. Írók közül Nick Hornby stílusát kedvelem nagyon, bár tőle sem olvastam mostanság. Legutóbb a Simon és a homosapiens lobbit olvastam, és azt nagyon imádtam, ajánlom mindenki figyelmébe. De a No és Én és az Oh Boy is eléggé király. 



Köszönöm szépen ismételten a díjat! ^^ Sajnos továbbküldeni senkinek nem tudom, mert nem olvasok konkrétan manapság senkit! Igazán sajnálom, de ez van :(




2016. szeptember 20., kedd

Írói Utószó

 Hát, ide is elérkeztünk! (Anno a magyartanárom megtanította, hogy "hát"-tal nem kezdünk mondatot, de én olyan thug life vagyok, hogy mégis kezdek. Szóljatok hozzá, illegálisan élem az életemet). És most, hogy a hülyeségemet abbahagytam, neki is kezdhetnénk a lényegnek! Igazából nem teljesen abból a célból írom ezt, mint amiért anno a KrisHunhoz írtam, most egy kicsit újítottam. Annyi a tényállás, hogy ti írtatok nekem a Limboval kapcsolatos kérdéseket, én pedig nagyon kedvesen és aranyosan (elsősorban őszintén), megválaszolom őket.

Kezdjünk is bele! ^^

1.  Hogy jött az ötlet Limbo világához? Saját vagy hallottál róla? És hogy értékeled a műved? /Mi a saját kritikád/véleményed a Limboról? (két kérdező kérdését egyberaktam, remélem nem gond).

 Nos, ugye itt több kérdés és fel van téve, szóval sorrendbe válaszolom meg őket.
Először is: Bármennyire is meglepő leszek most, nem saját ötletből találtam ki Limbo világát. Igen, most egy világ omlott össze mindenkiben, tudom. Magát az alapot egy játékból vettem (PS3-ra lehet kapni azt hiszem), amelynek az a neve, hogy Limbo. Régebben néztem ilyen gameplay videókat, és ennek a végigjátszását is megnéztem, és annyira tetszett a játéknak a grafikája, az alapkoncepciója és a kisebb történetet, hogy adott egy löketet ahhoz, hogy írjak róla egy fanfictiont. A játék amúgy annyiból áll, hogy egy fiú lekerül Limboba, amely az élet és halál közötti világ, és elindul megkeresni a húgát/szerelmét, ez nem derül ki. Amúgy csupán ezt a nagyon alapot vettem kölcsön (ha mondhatom így), mert a játékban való világ egyáltalán nem modern, és nincsenek benne egyéb más emberek. 
 Aztán, hogyan is értékelem a saját művem. Meglepő módon, egyáltalán nem nehéz erre a kérdésre válaszolnom: büszke vagyok rá. Elsősorban azért, mert a sok nyafogásom ellenére, képes voltam befejezni, körülbelül úgy, ahogy az elején terveztem. Másodsorban azért, mert tetszett, ahogy megvalósítottam ezt a világot - annak ellenére, hogy a fantasy nem a műfajom -, szerettem ahogy kitaláltam az egésznek a cselekményét, és a végét, és örültem, hogy gyakran meg tudtalak lepni benneteket. Bár már az elején éreztem, hogy ez a történet nem fog közel állni a szívemhez, és volt egy időszak, amikor kifejezetten utáltam írni, ennek ellenére az utolsó három-négy fejezetet kifejezetten jó érzés volt írni, és így a végére már nem is bánom annyira, hogy anno elkezdtem ezt a történetet.


2. Ki volt a te kedvenc karaktered? És miért ő? 

 Egyértelműen JoonMyun. Világ életemben szerettem a keserédes szót, valahogy annyira ellentétes volt az eleje meg a vége, mégis létezett, és ez nekem nagyin imponáló volt, mindig is. Ennél fogva mindent szerettem, ami keserédes, főleg, a keserédes embereket, és számomra, JoonMyun volt a megtestesült keserédesség, ha egyáltalán létezik ilyen szó. Szerettem a cinikusságát, ugyanakkor a benne mélyen megbúvó gyengédséget és jóindulatot, amit nem mutatott ki, mégis több volt benne, mint az emberek igen nagy százalékában. Nagyon imádtam JoonMyun karakterét, központi volt, ezt mégsem vették észre sokan.

3. Amikor elkezdted, a legelső fejezet után tudtad, hogy ilyen vége lesz? Vagy máshogy akartad befejezni?

 Na igen, ez egy nagyon jó kérdés. Amikor elkezdtem, még nagyon-nagyon az elején, ha jól emlékszem, boldog véget szerettem volna írni, de ezzel kapcsolatban nagyon hamar meggondoltam magam. Körülbelül az ötödik fejezetnél (vagy előbb) már tudtam, hogy ebből nem fogok szivárványos ömlengést írni, hát hogy nézett volna az ki! Viszont, csupán a 18-19. fejezet környékén változtattam meg magamban a végét! Chanyeolék semmiképpen sem lettek volna együtt, de szerettem volna még régebben egy olyan befejezést, hogy Yeol nem hal meg, csak kómában van, és Baek örökké vár arra, hogy felébredjen. Aztán ott volt még a nagyon depressziós vég, amiben Chanyeol eleve halott, és Baekhyun nem tanulja meg a leckéjét, hanem örök életére egy megkeseredett, szeretethiányos ember lesz, aki továbbra sem értékeli amit kapott. És valahogy ezekből jutottam el a jelenlegi befejezésig.

4. Amikor kiötletelted ezt a szép kis történetet, egyből megvoltak, hogy kik lesznek a szereplők? Tudtad, hogy ez BaekYeol lesz? És honnan jött, hogy mondjuk Baekhyun-nak Kyungsoo legyen a legjobb barátja? És esetleg, hogyan jött neked az-az ötleted, hogy ChanHo-t írj? Itt is volt olyan jelenet (mint más ficidben), amit előre megálmodtál, vagy tudtad, hogy ezt bele fogod írni? (Bocsi Sári, hogy átírtam kicsit a kérdésedet, de ha eredetiben raktam volna be, az hatalmas spoiler lett volna az NJK ficimre nézve)

 Ha jól emlékszem, igen, egyből megvoltak. Az alapján raktam bele a szereplőket, hogy a többi ficimben kik nem nagyon szerepeltek eddig. Ugye a BaekYeol adott volt, és Baekhyun mellett szerintem Kyungsoo remek legjobb barát karakter lett volna (és az is lett, meg Baeket és Kyungsoo-t eleve szeretem egymás mellett látni), Suho meg csak úgy jött. Tudtam, hogy ilyen kis savanyú karakter lesz, ezért raktam őt erre a posztra, mert eddig mindig ilyen aranyosnak ábrázolták, így érdekes volt JoonMyun-t egy új kontextusban látni. 
 A ChanHo tök random és véletlenül jött, nem volt betervezve, csupán egy kis csavarnak akartam beleírni, és tényleg csak a karakterkiválasztás miatt lett ez ChanHo, és nem mondjuk KrisYeol, vagy valami más. 
 Amúgy biztosan volt itt is olyan jelenet, de már nem emlékszem rá, szóval annyira nem is volt ez esetben meghatározó.

5. Miért éppen BaekYeol lett? (Volt más elképzelésed a fő pároshoz, vagy adott volt, hogy BY lesz?)

 Jaj, ennek van egy nagyon jó története. Ugye a videójáték után felötlött bennem ez a Limbo-s dolog, de eleinte csak egy OS-t akartam írni belőle. És van egy olvasóm, Szakács Viviennek hívják, aki miatt ugye kiposztoltam a KrisHun történetemet a csoportba, és neki volt (vagy még mindig az) a kedvenc párosa a BaekYeol, és sokszor kérte, hogy írjak neki egyet. És ha már megvolt nekem ez a Limbo-s alapötlet, és kaptam hozzá egy párost, akkor így nagyon ügyesen összeraktam a kettőt. De aztán rájöttem, hogy OS-nek ez nem lenne elég, ezért kitaláltam hozzá egy teljes sztorit. Tehát, gyakorlatilag, ez a ficim csupán véletlenül lett BaekYeol, meg úgy.... minden.

6. Előre be volt tervezve a vörös fonál? A lényeket te találtad ki vagy csak hallottál róluk? Mi lett végül Chennel? Betervezett volt a ChenBaek?

 Nem, és igazából csak lustaságból írtam bele. Mint ahogy azt fentebb említettem, volt egy időszak, amikor kifejezetten utáltam írni a történetet. És ekkoriban ötlött fel bennem a vörös fonál ötlete, mivel egyáltalán nem volt kedvem hosszasan írni a kapcsolatukról, hogyan ismerik majd meg egymást, és a többi... Hanem alkalmaztam egy kellően romantikus, és megfelelően adagolható legendát, ami illett a fantasyhoz, és megspóroltam magamnak, ki tudja hány fejezetet. Így utólag visszagondolva, nagyon jól kijöttem a lustaságomból! 
 Tudtommal igen, én találtam ki a lényeket, legalábbis mástól még nem olvastam róluk. Illetve valahonnan hallottam az Együtt-érző kifejezést, valami pszichológiai, elvont filmben/sorozatban, ahol olyan emberek voltak, akik rendkívül jó empátiai képességgel(?) voltak megáldva, és ebből jött konkrétan Jongdae lénye. 
 Chen nagyon boldogan hazajutott, és éli ma is a kis életét. 
 A párosok amúgy nem volt betervezve, mindegyik random jött, és örültem neki, hogy ilyen sok párosos ficit írhattam végre (aminek enyhén ribancos beütése van, főleg Baek miatt).

7. Kai miféle lény? 

 Igazából fogalmam sincs. Azért tettem azt a megjegyzést, hogy valószínűleg Kai sem emberféle, mert ki fogadná olyan könnyen, hogy a szerelme egy angyal? Ha jobban belegondoltok, normális ember ezt vagy kiröhögi és nem hiszi el, vagy pszichiátriára küldi a párját, vagy még ki tudja. Jongin viszont lazán vette a dolgot, Kyungsoo ezért feltételezte, hogy Kai sem ember. De még én magam sem tudom, hogy micsoda (legyen), így hirtelen.

8. Baek tulajdonképpen miért lett amnéziás? Sokkot kapott a szerencsétlenje?
"Van egy sanda gyanúm, hogy ő sem emberféle" - ezt nem akarod megmagyarázni? Vagy egy mellék novellában kifejteni? (KaiSoo~t a népnek!)
- Baek kiadatja-e végül a könyvet, vagy napvilágot lát-e valahogyan végül? 

 Igazából az utazás közben kissé kimosódott az agya, és egy emlékezetes emlékre volt szüksége ahhoz, hogy tényleg minden Limbo-s dolog eszébe jusson. Sok ember, akik visszakerülnek Limboba, nem emlékeznek rá, hogy ott voltak, pont az ilyen kis agymosás miatt. Kyungsoo pedig azért emlékezett mindenre, mert ő angyal, és rá ez nincsen hatással. (Plusz, szükségem volt még egy kisebb csavarra).
 Ugye ezt a Jongin nem ember dolgot pont az előbb megmagyaráztam, VISZONT lehet, hogy majd egyszer a jövőben, amikor lesz ihletem, időm, és kedvem, írok egy fantasy KaiSoo novellát, ami a Limbohoz köthető. (Mint a XiuChen melléknovellám, ami meg a KrisHunhoz köthető).
 Hát figyelj.... Végülis elolvastad az eltelt éveket, nem igaz? Akkor itt is van a válaszod!





 Na, ennyi kérdést kaptam, szóval ennyi lettem volna, így végleg. Köszönöm szépen mindenkinek, aki végigolvasta a történetet, és valamilyen úton-módon véleményezte, vagy csak facebookon egy reagálással jelezte felém az érzéseit a ficivel kapcsolatban. Nem hiszem, hogy még valaha fogok hosszú BaekYeol történetet írni, bár amilyen ironikus az életem, biztosan a gépemre kerül pár plusz BaekYeol novella, esetleg többfejezetes alkotások. De ekkora mennyiségben nem fogok még egyszer fantasy-t, vagy BaekYeol-t írni (az előbbi megtagadása valószínűbb). Ah, nem is tudom, mit mondhatnék még!
 Inkább csak egyszerűen megköszönöm, hogy ezt is végigszenvedtétek velem, és remélem találkozunk még valamilyen ficinél!

Noel ♥





2016. szeptember 10., szombat

25. rész - Minden helyzet egy múló állapot (VÉGE)



 Amíg egyhelyben üldögéltem, csendben szürcsölgetve a kávémat, olyan ártatlan fejet produkálva, akár egy kisgyerek, addig Dyo fel-alá járkált a nappaliban, összevissza telefonálva olyanoknak, akiket nem ismertem. Különös volt, ahogy Kyungsoo idegesen beszélt a készülékben, olyasfajta ingerrel a hangjában, amit barátságunk során még nem tapasztaltam. Az erek kidagadtak nyakán, ahogy arca fokozatosan vörösödött el, miközben éles, mégis halk szavak hagyták el ajkait, még egy kisebb foszlányt sem lökve felém. Ötletem sem volt rá, kivel beszélhetett, vagy miről.
 Mire kinyomta a mobilt, ismételten higgadt és bájos kisugárzású volt, pont, mint előtte mindig. Kedvesen szólt hozzám, de az előbbiekből ítélve, tisztában voltam azzal, hogy valami nagyon nem volt rendben.
- Minden oké? – kérdeztem, ahogy elém lépett, s bár előre sejtettem a választ, mégis tőle akartam hallani.
- Nem egészen – sóhajtott, de úgy, mintha feladta volna az álcáját, melyet egészen eddig viselt. Mintha már belefáradt volna abba, hogy folyton játssza a boldog, kiegyensúlyozott srácot, aki sosem volt… Olyan érzés fogott el, pont mellkasom kellős közepében, mint mikor az ember fuldoklik.
- Mi történt? – ráncoltam homlokomat, ahogy egyre nehezebben kaptam levegőt.
- Ezt – nyalta meg alsóajkát – nem mondhatom el!
- Miért nem? A legjobb barátod vagyok… bennem megbízhatsz!
- Tudom – állított le még a monológom kezdete előtt, remegő ujjakkal, nyomatékosítva sietségét. – Baek, te vagy azaz ember, akiben talán a legjobban bízom ezen a világon! És pont ezért kell megkérjelek arra, ne kérdezz semmit, csak… tedd, amit mondok!
- De…? – csóváltam fejemet értetlenül, viszont amikor belenéztem azokba a hatalmas barna szemekbe, amik szinte könyörögtek a néma engedelmességért, inkább becsuktam számat, s bólintottam egyet. – Rendben. Megteszem… mi jön ezután?
- Öltözz fel, kérlek! El kell mennünk Park professzorhoz!
 Úgy cselekedtem, ahogy Kyungsoo kérte; sietősen magamra kaptam ruháimat, majd bármiféle kérdés nélkül követtem a fiatalabbat, egészen addig az épületig, amiben minden hétköznapomat tengettem. Ahogy a gyönyörű objektumra tekintettem, mintha egy pillanatra megkönnyebbülés fogott volna el, amely olyan hamar szállt tova, mint ahogy jött. Sajnos, nem volt időm a szívnyugtató momentumokat elemezni, mivel Dyo olyan határozottan taposta útját, mintha az élete függött volna tőle.
 Szinte már lihegtem, mikor a fiú által keresett oktató irodája elé érkeztünk. Még a tüdőmben tartott levegőmet sem volt lehetőségem kifújni, ugyanis Kyungsoo két gyors kopogás után, szó szerint berontott a professzorhoz, akit látszólag, nagyon meghökkentett az efféle érkezés. A férfi épp papírjait rendezgette – ezúttal egyedül –, amikor igen udvariasan feltéptük ajtaját, beengedve magunkat hozzá.
- Kyungsoo! – szólította meg lakótársamat a prof, kissé sértett hangnemet ütve meg. – Na, de kérem… mi ez a modor?
- Elnézést professzor úr! – szabadkozott azonnal az egyetemista, hevesen kapkodva a levegőt. – Nem akartunk csak így Önre törni, de nagyon fontos lenne kérdeznünk valamit! – A többes szám hallatán KyungSeok látványosan rám emelte tekintetét, amelyet nem volt rest körülbelül egy másodperc alatt elkapni rólam.
 Akármennyire is volt egy felnőtt, negyvenes, sikeres férfi, a bűntudat azért benne is élt, és tisztában volt azzal, hogy nem volt becsületes tőle megdugni az egyik diákját, aki történetesen a barátnőm volt. S bár az eset nem történt olyan régen, nekem mégis úgy tűnt, mintha hónapok teltek volna el azóta… A haragomat elvágták, konkrétan semmi rosszat nem éreztem Park KyungSeok iránt, mintha sohasem utáltam volna. Pedig azelőtt sem szívleltem, mielőtt Taeyeont megdugta volna, de ahogy ott álltam előtte, mintha egy idegennel társalogtam volna; tiszta volt, és teljesen semleges. Még magamat is megleptem ezekkel a gondolatokkal…
- Mire vagytok kíváncsiak? – tette fel kérdését diplomatikusan, elővéve szokásos tanári stílusát.
- Csupán szeretnénk tudni – nyelt egy kisebbet Kyungsoo –, hol találhatjuk meg Chanyeolt!
- C-Chanyeolt? – gabalyodott össze a férfi nyelve, mintha még félre is nyelt volna. Megdöbbenés ült arcán, a szomorú, kissé fájdalmas fajta, milliónyi értetlenséggel szemeiben. – Honnan ismeritek a fiamat?
 A fiát? Mit akarunk a fiától? Ő az, akire emlékeznem kellene…?
- Professzor úr, ezt nagyon hosszú lenne elmagyarázni, és valószínűleg nem is hinne nekünk – hadarta barátom, úgy gesztikulálva, mint aki teljesen meghibbant. – De a lényeg, hogy tényleg meg kell találnunk őt!
- Mit akartok tőle? – emelte meg kissé hangját, minimális élességet téve bele, amitől libabőrbe került testem. – Miért… akartok róla bármit is tudni?
- Mert a barátai vagyunk – jelentette ki határozottan Dyo, nem tántorítva egy kicsit sem, pedig látszott szegény tanár úron, hogy igen nehézkes volt a gyerekéről beszélnie másoknak.
- Ha valóban a barátai vagytok, hogyhogy sosem beszélt rólatok? – tette fel az egymillió dolláros kérdést, továbbra sem mutatva együttműködést. – És ha tényleg ennyire fontos nektek, hogyhogy nem tudjátok, merre van?
- Mint mondtam, professzor úr – mélyítette el orgánumát a fiatalabb, egy lépéssel közelebb lépve a férfihoz, lágyan megérintve annak kézfejét –, a helyzet bonyolultabb annál, mint hiszi.
 A középkorú férfi üresen meredt a semmibe, kifejezéstelen arccal, mint aki meghalt egy végtelen pillanatra. Mikor Kyungsoo elengedte kezét, ismételten értelem ült tekintetében.
- Szóval – kérdezte halkan a fiú, gyengéden szólva az egyetemi oktatóhoz. – Elárulja, hol kereshetnénk meg a fiát?
- Én… – kezdett volna bele, mire félbeszakítottam.
- Ugyan, professzor úr! – sóhajtottam hatalmasat, mivel kissé már elegem volt ebből a szituációból. – Lefeküdt a barátnőmmel… tartozik nekem ennyivel, szóval kérem; árulja el, hol van Chanyeol!
 Hatalmas sóhaj hagyta el ajkait, majd bármiféle szó nélkül asztalához sétált, egy cetlit s egy tollat vett kezébe, aztán írni kezdett, végül pedig Kyungsoonak adta a kicsi papírt.
- Ezen a címen megtaláljátok! – nyalta meg alsóajkát, alig láthatóan eleresztve egy könnycseppet, amely életemben először ébresztett bennem sajnálatot iránta.
 A hangulat továbbra is feszült volt, hihetetlenül éles, szinte már ereket elvágó. Dyo hajthatatlanul húzott maga után, folyamatosan azt a cetlit fixírozva, mintha ezzel akár egy centivel is közelebb kerültünk volna, számomra még mindig ismeretlen, célunkhoz. Barátom valamiért nem engedte, hogy elolvassam Park professzor írását, csupán tovább hajtogatta azt, hogy megígértem, nem kérdezősködöm. És így is volt, egy árva kérdőjellel megtoldott mondat sem hagyta el a számat, viszont a szívem hevesen vert, a mellkasom majdnem kiszakadt a helyéről, és szerintem a nagy rohanás közben elhagytam a lépemet is. Muszáj volt lassítanunk, hogy kicsit összeszedjem magam.
 Ahogy komótosabban tettünk egyik lábunkat a másik után, barátom alig észrevehetően felém fordította fejét, s óvatosan megszólított.
- Baekhyun…
- Tessék – mondtam, kicsivel nyugodtabban pillantva rá.
- Amikor Park professzorhoz szóltál, Chanyeolt illetően… – vezette fel kérdését, de úgy, mintha félt volna befejezni azt. – Azért tetted, mert eszedbe jutott, ki ő?
- Nem – ráztam meg fejemet, amivel egy időben heveset dobbant a szívem. – Csak fel akartam gyorsítani a folyamatot, elvégre így én is hamarabb megtudok mindent, nem igaz?
- Remélhetőleg – fújta ki, eddig tüdejében pihenő levegőjét, ismét maga elé motyogva.
 Annyira el akartam árasztani a kérdéseimmel, olyan szívesen ragadtam volna meg vállait, hogy kiszedjek belőle minden választ, mégsem tettem. Erre izzott már a tenyerem reggel óta, mégis visszafogtam magam, mert megkért rá. Viszont, váratlanul rossz érzés fogott el, mintha fokozatosan veszítettem volna el darabkáimat, melyek egybetartották testemet, lelkemmel együtt. Gyomorgörcs, enyhe szédülés, alig érezhető hányinger kerített hatalmába, minden közeledő lépéssel egyre erősebben rúgva belém. Mikor beértünk a mindvégig keresett helyre, már csupán foszlányok jutottak el tudatomig; sokáig azt sem tudtam, hol voltunk.
 Végig csupán Kyungsoo erős szorítását éreztem, amely körbefogta csuklómat, s szinte azt kiáltotta: „Maradj itt!”. Alig álltam lábaimon, de a kéz rángatott, teljesen kidörzsölve érzékeny bőrterületemet, amely egyszeriben feledésbe merült, mihelyst hirtelen megtorpantam.
 Homályos látásomat szinte egy másodperc alatt kiélesítette a szemeket kiverő felirat, melyen Park Chanyeol neve állott.
 A felismerés úgy csapott fejbe, hogy tőle azonnal térdre rogytam, ujjaimat idegbeteg módon fűzve tincseim közé, erőteljesen szorítva meg azokat. Emlékképek töredékei futottak végig elmémben, olyan beszélgetés részleteket ragadva ki, melyek azon a napon teljes feledésbe merültek.

- Új vagy itt? – kérdezte mély hangjával, ami inkább illett a rendhagyó stílusához, mintsem aranyos arcához. Halvány mosoly suhant át ábrázatán, amit ugyan csupán egy pillanat erejéig láttam, de már így is meg tudtam állapítani, hogy elbűvölően festett.”

 Emlékszem az első szavakra, amiket kedvesen intézett felém, gyönyörű mosollyal ajkain. Szívem heves tempóban vert, ahogy ott térdeltem a földön, kínokkal megfűszerezett fájdalommal.

„Ne az értelmet keresd; csak élvezd!”

 Minden mondat, olyan tisztán csengett vissza fülembe, az ő hangjába csomagolva, ami egyenesen meg tudott volna ölni. Mellkasom olyan erővel szorított össze, hogy szinte már fuldokoltam.

„Az életednek mindenképpen keserű vége lesz, akármit csinálsz. De itt legalább nem fogod magad rosszul érezni, ha eljön a vonat.”

 Ott állt előttem, ott volt, tökéletesen láttam magas alakját, gyermeki arcát, különös ruháit, sötét, selymes fürjeit, elvarázsolt mosolyát, miközben mély, mégis kellemes hangján mondta nekem, fényes szavait.

„- Hagytad – kezdett bele lassan, folyamatosan maga elé meredve – hogy megbasszon!”

 Emlékszem a grimaszaira, amikor tőrt döftem belé, akaratom ellenére. Reszketett, az erek kitagadtak izmos kezén, orcája tajtékzott a dühtől, szemeiben mégis milliónyi szomorúság ült, egy leheletnyi sértettséggel benne.
 Én pedig idióta voltam, hogy nem kértem azonnal bocsánatot tőle… de még később se. Egy ostoba, bolond állat voltam, hogy nem mondtam el neki minden egyes nap, mennyire sajnáltam, amit tettem vele.

„- Érezlek. Érzem, amikor szomorú vagy, amikor boldog, amikor éhes, vagy amikor csak egy kis pihenésre vágysz. Ha neked fáj, nekem is fáj, ha boldog vagy, én is az vagyok. Ha valamit érzel, azt elsőként én tudom meg, ezért volt…”

Emlékszem, ahogy itt megakadt.

„Amikor lefeküdtél Jongdaevel, azt hittem megőrülök. Nem azért törtem rád, mert undorítónak találtalak vagy valami, egyszerűen csak… féltékeny voltam. Tudtam, mit éreztél akkor, ott voltam a kényelmetlenségnél, a gyönyör tetőpontjánál is, és ez kiakasztott. Én… én akartam lenni az első!

 Torkomba gombóc csúszott, ahogy eme emlékem szemeim elé tárult. Bármit tettem, bármit mondtam, számomra Chanyeol volt az első… Sosem mondhattam ezt neki, sosem adatott alkalmam rá kifejezni mindazt, amit iránta éreztem. Azt hittem, idővel majd mindent elmondhatok neki, anélkül, hogy olvasnia kelljen bennem, hogy kicsit még emberibbé tehessem a szerelmünket… Viszont az idő nem tart örökké, és ebből a behatárolhatatlan valamiből, csupán kevés jutott nekünk.

„Lehet nem látod, de itt van az ujjamra kötve az a bizonyos madzag, aminek a másik vége a te kezeden pihen. A végzetben az van megírva, hogy a két félnek találkoznia kell, függetlenül időtől és tértől… itt vagyunk Limboban, egymás karjaiban; kell ennél több?”

 Könnyektől elködösült tekintettem meredtem kisujjamra, melyen élénken világított az a bizonyos vörös fonal, amelynek hosszú láthatatlan vége a semmiben kötött ki. Nem láttam, kinél volt a másik fél… nem láttam semmit, csak képeket, emlékeket, ki nem mondott szavakat, s azt a férfit, akinek tartoztam ezekkel.

„Élvezd a jelent, mert ez az egyetlen biztos dolog a kezedben: én vagyok az egyetlen, akiben biztos lehetsz! Ne töprengj a jövőn, csak élvezd ki az elkövetkezendő perceket”

 Igaza volt. Ő volt az egyetlen biztos, ami a birtokomban volt abban a jelenben, amikor még együtt voltunk. De ahogy ott térdeltem a mocskos földön, hisztérikusan sírva, el sem akarva hinni a valóságot, magamban ordítottam. Ordítottam rá, elhordtam mindennek, de leginkább… hazugnak. Hazudott, mivel a jelenben voltam… őt mégsem kaphattam vissza.
 Emlékeztem mindenre az elmúlt hetekből. Emlékeztem Limbora, a kocsmára, a városra, Chanyeolra és JoonMyunra, a kiadóra, Hongkira, az Együtt-érzőkre, a folyóra, az Éhezőre, minden apró részletre. A kiakadásokra, a kétes megjegyzésekre, a bűntudatra, az önfeledt boldogságra, a megmagyarázhatatlan vágyra, a szégyenre, és a pokolian fájdalmas igazságra. Minden emlék egyre közelebb repített a felismeréshez, s valóság elfogadásához.
- Csináld vissza! – szóltam könnyek között az angyalhoz, ki végig mögöttem nézte végig szenvedésemet. – Kérlek Kyungsoo, csináld vissza!
- Nem tehetem – térdelt le mellém, gyengéden érintve meg vállamat, elérve ezzel, hogy ráemeljem gyenge pillantásaimat. – Van, amit nem másíthatok meg.
- Miért…? – markoltam bele hajamba, sáros kezemmel, melyekkel előtte a földet kapartam. – Miért kellett emlékeztetned erre? Miért nem hagytad, hogy elfelejtsem, és élhessek nyugodtan?
- Mert megígérted neki, hogy megkeresed – adott egyértelmű választ a másik, továbbra is támogatóan simogatva hátamat, reménykedve abban, hogy ettől majd egy kicsit lenyugszom.
- De nem így akartam megtalálni – szipogtam összetörve, mivel így látni őt… egyszerűen porrá zúzta mindenemet. – A kurva életbe! Miért kellett ezt tenned? Miért nem tudtad először nélkülem megkeresni, ha tudtad…
- Nem tudtam! – vágott közbe élesen, próbálva csitítani. – Mielőtt el nem olvastam a cetlit, nem tudtam… – elakadt. Nem tudta folytatni mondandóját, hangja elcsuklott, ajkai remegni kezdtek, ahogy elkapta rólam tekintetét. – Amíg ide nem értünk, reménykedtem, hogy a megérzésem téves lesz, de nem lett az. Hidd el Baek, ha lenne módom rá, habozás nélkül megtenném, amit kérsz, viszont erre senkinek sincs felhatalmazása.
- Akkor mit tegyek? – szipogtam, teljesen szétcsúszott állapotban. Taknyom-nyálam összefolyt, alig éreztem a testrészeimet, szívem szerint ott helyben meghaltam volna végelgyengülésben, de a fentiek nem voltak ennyire kegyesek velem.
- Fogadd el, hogy Chanyeol meghalt!
 Igen, meghalt. Így kimondva csak még inkább szúrta mellkasomat, ami akár azonnal ketté is szakadhatott volna, azok után, mennyi teher s fájdalom nehezedett rá.
 Annyira… dühös voltam. Elmondhatatlanul haragudtam magamra, amiért képes voltam elfelejteni életem szerelmét, a férfit, aki a szó legszorosabb értelmében a lelkitársam volt. Elképzelni sem tudtam, hogy történhetett ez a részleges amnézia, hogy reggel először azt sem tudtam, ki az a Park Chanyeol. Illetve, ki volt ő. Elvégre, ott térdeltem a sírja előtt, meredten bámulva könnyes szemekkel a kőre, melyre gyönyörűen vésték fel, nem evilágiakhoz méltó nevét. Ujjamon ott pihent az a bizonyos vörös fonal, melynek másik vége mélyen a földbe vezetett, egy olyan lélek után kutatva, aki már legalább egy éve halott volt.
 Képek bukkantak fel a szemeim előtt, és legnagyobb megdöbbenésemre olyanok is előkerültek, melyek újdonságot mutattak. Nem elfeledett gyerekkori, vagy észre nem vett apróságok voltak, hanem egy másik élet története, egy olyané, amely hosszú másodpercekig ismeretlennek tűntek. Nem az én régi emlékeim pörögtem előttem, nem az én szemszögemből történtek meg azok a végzetes hibák, amiket látni véltem.

„A két személy fokozatosan eggyé válik”

 A sírhely előtt pihenő, élénk színekben pompázó madzag, váratlanul ficánkolni kezdett, mintha egy játékos kisgyerek rángatta volna a másik végét. Összevissza himbálózott, rángatta vékony kisujjamat, szinte kiszakítva azt helyéről, olyan erőteljesen akart lehúzni a mélybe. Mintha valaki meggyújtotta volna a számomra láthatatlan felet, a piros cérnaszerűség egyik pillanatról a másikra lett rövidebb s rövidebb, mígnem a tüzes vég elérte bőrömet, beleégetve az összekötő kapcsot testembe.
 Hirtelen minden világossá vált. Az emlékképek, az időközben reszketni kezdő fonál, az ismeretlen és megmagyarázhatatlan testi fájdalmak, az amnézia, az elégett kötelék… egyik sem tőlem származott, mégis mindegyik hozzám vezetett.
 Nagy nehezen feltápászkodtam a mocskos földről, letöröltem összepiszkolt nadrágomat, s a tenyeremre száradt sarat igyekeztem levakarni, ahogy óvatosan Kyungsoohoz szóltam.
- Drogtúladagolás – sóhajtottam, újabb könnycseppet eresztve szabadon, hadd szolgáljon valakinek táplálékul.
- Hogy érted ezt? – értetlenkedett őrangyalom, összeráncolt homlokának látványával ajándékozva meg, amit akkor pillantottam meg, mikor felé fordultam.
- Chanyeol egy éve drogtúladagolásban halt meg – töröltem meg sírástól elázott arcomat, befeketítve bőröm nedves részeit, piszkos kezemnek hála.
- Honnan tudod?
- Érzem – rándult kényszeres grimaszba ajkam, amit egyesek talán mosolynak is mertek volna nevezni. Testem teljes egészében feszült be, az ideg s harag végigfutott minden porcikámon, ahogy egyik kezemet óvatosan szívem fölé helyeztem. – Hála annak a rohadt kötődésnek…
- Még most is tart?
- Hogy a francba tartana, amikor meghalt? – üvöltöttem idegbetegen, rögvest elnémítva kifakadásommal a férfit. – Szerintem, ha még a halálon túl is érezném, azonnal küldhetnél a diliházba, mert már ennyitől is kezdek az idegösszeroppanás szélére kerülni! – túrtam kétségbeesetten hajamba, oda is még több koszt telepítve, mintha a testem mocska, ki tudná fejezni az érzéseimet befeketített valamit. – Össze vagyunk kapcsolva… vagyis, össze voltunk. És most, hogy élek, ő meg meghalt, a személyisége, az életének története és az emlékei belém ivódtak. Láttam, mindent láttam, Dyo… Lejátszódott előttem minden apró jelenet, amit nem tudott elmondani. Hogy az anyja halál után teljesen összeroppant, összeveszett az apjával, nem járt rendesen egyetemre, gyógyszerezni kezdte magát, a végén pedig… – megakadtam. Újra a szemem elé tárult gyönyörű küllemének látványa, ahogy megfagyva, kifolyt nyállal, kitágult pupillákkal feküdt a szobája közepén, tűvel karjában. – Az apja holtan talált rá… rögtön kihívta a mentőt, de már nem tudtak rajta segíteni…
 Ismételten térdre rogytam, azon a napon, nem tudom már hányadszorra. De egyszerűen kiakasztott az egész szituáció, amibe belekeveredtem, legfőképp az, hogy Chanyeol holtan kellett látnom, majdnem minden értelemben. A sírkövénél felfogni, hogy valójában hol jártam, s igazából egy halott férfit szerettem, még egy dolog volt. Viszont utána megkapni az emlékeit, az összes olyan jelenettel együtt, amiket jobb lett volna nem látnom… már nem bírtam.
- Miért? – sírtam ismét, az előzőeknél is hangosabban. – Miért kellett így végződnie? Egy ennyire boldog, szeretetteljes ember élete, hogy érhetett ilyen szerencsétlen véget? És nekem miért kellett ebben részt vennem? Ez is annak a kibaszott leckének a része volt? Mert ha igen, akkor közlöm veled Kyungsoo, és veled is te szemétláda – pillantottam az égre, ezzel egy bizonyos személynek üzenve –, kurvára megértettem! Felfogtam, hogy egy elégedetlen, nyafogós fasz voltam, oké? Csak legyen már vége ennek a rémálomnak!
- Ez nem egy rémálom Baek – csóválta meg fejét az angyal, szánakozva pillantva testemre.
- Én is tudom, de már költőien sem fogalmazhatok? – csattantam fel, még hozzám méltóan is szánalmasan. – Mindössze azt áruld el, miért kínoztok?
- Ezek csak a véletlenek sorozata – mosolygott keserűen a fiú, gyengéden megérintve arcomat. – Te egy rendes ember vagy, Baekhyun.
- Eddig nem ezt éreztettétek velem.
- Pedig kellett volna – rándult fájdalmas grimaszba arca, mintha ő is képes lett volna ott helyben könnyeket hullatni. – Mint kiderült, mindenki számára tanulságos volt ez a kis utazás Limboban. Isten tévedett, én is tévedtem, te pedig egy olyan arcodat mutattad, amit csak Chanyeol láthatott.
- Mire akarsz kilyukadni? – értetlenkedtem, mert az én írói művészkedésem után, rögtön Dyo következett érthetetlenségi sorrend szerint.
- Arra, hogy nem kellett volna ezt tennem veled – csóválta meg fejét. – Hidd el, ha előreláthattam volna a jövőt, még másfél éve megkeresem Chanyeol őrangyalát, hogy valamilyen módon akadályozza meg a halálát, hogy ti a valóságban lehessetek együtt. Mert mindketten rohadtul megérdemelnétek volna, hogy boldogok legyetek, és nem csak egy kis időre, egy bizonytalan téridőben. De nem tehettem, mivel ez a világ nem tökéletes, és én is ugyanúgy tévedhetek, mint mindenki más, és…
- Kyungsoo – állítottam le, a kisebb monológja után. – Nem erre vagyok kíváncsi. A sajnálkozásoddal nem megyek semmire; de a tapasztalataiddal, talán könnyebb lehet.
- Baek, még nem láttam lényt ebben az univerzumban, aki úgy nézett volna a szerelmére, ahogy Chanyeol rád – sóhajtott hatalmasat, szomorkásan megcsillanó szemeinek látványával ajándékozva meg. – Azt látta benned, amit mindenkinek kellett volna, s amit én is csak akkor vettem észre, miután hivatalosan is egy pár lettetek. Azért szeretett, aki voltál, s akibe belelátott, akiről mindent tudott anélkül, hogy neked beszélned kellett volna. S ahogy ebbe bepillantást nyertem… El kellett ismernem, hogy te egy nagyon is rendes ember vagy, Baek.
- Köszönöm – mosolyogtam haloványan, azon a napon talán először őszintén (a reggeli amnéziás állapotot nem beleszámítva).
- Tudom, ez nem számít sokat…
- Többet számít, mint hinnéd!
 Végül nagy nehezen elhagytuk a temető helyszínét, még egyszer elbúcsúzva Chanyeoltól, abban reménykedve, hogy a történtek után már békében nyugodhatott.
 Lassan sétáltunk egymás mellett Kyungsooval, teljesen némán, egyikünk sem tudott volna mit mondani a másiknak. Hosszú egy nap volt, a történtek után pedig egy hétköznapi témát sem vethettünk fel.
- Mondd Soo – törtem meg a csöndet –, ha te angyal vagy, akkor hogy van ez veletek Jonginnal?
- Tényleg ez érdekel? – vonta össze szemöldökét, csodálkozva tekintve rám.
- Jelenleg mindennél jobban – kuncogtam fel kissé, barátian oldalba lökve barátomat. – Szóval?
- Nem olyan bonyolult a helyzet – vont vállat. – Jongin ember, én angyal vagyok, de ettől függetlenül, remekül megvagyunk. Emberi testben élek, hivatalosan vannak szüleim, akik szintén angyalok, hozzám hasonlóan. Tudok gyermeket nemzeni, rendelkezem minden olyan tulajdonsággal, mint te, vagy akárki más, szóval ez nem nehezíti meg az életünket.
- És ő tudja, hogy angyal vagy?
- El kellett mondanom neki, amikor utánad jöttem – húzta el száját, kínosan vigyorogva. – De nem zavarja. Meglepően könnyedén vette, mintha az aznapi időjárást említettem volna… Van egy sanda gyanúm, hogy ő sem emberféle.
- Az elmúlt hetek, hónapok, vagy a franc se tudja mennyi idő telt el az állítólagos kómám óta – nevettem kínosan, majd folytattam. – Szóval az életünk legmeghatározóbb eseményei után, én már semmin sem lepődök meg.
- Megértelek – bólintott, aztán egy kissé komolyabb témát vetett fel. – Mellesleg, megleszel később? Nem szeretnék a kórházba rohangálni érted, hogy esetleg öngyilkossági kísérletet követtél el, vagy valami.
- Nem tudom – ráztam meg fejem. – Nem kell amiatt aggódnod, nem fogom megölni magam, egy ilyen lecke után kínos lenne. Viszont jelen pillanatban tömör fájdalmon kívül, nem sokat érzek… és fogalmam sincs arról, mit fogok magammal kezdeni később. Legalább – kérdeztem óvatosan –, Chanyeol már nincs Limboban?
- Nem valószínű – kaptam egyenest választ, egy kellemes hangba csomagolva. – Általad remélhetőleg meglelte a békéjét, és már egy hozzá méltó helyen van. De ha szeretnéd, utána nézhetek.
- Nem szükséges – utasítottam vissza azonnal az ajánlatot. – Hálás vagyok a segítségedért, tényleg, viszont minél hamarabb túl szeretnék lenni ezeken a pokoli érzéseken, és félek, nem tenne jót, ha többet tudnék, mint most.
- Megértelek. De hagyd kicsit a gyászidőszakot ülepedni – simított végig karomon Kyungsoo, barátságos kisugárzással küldve felém pozitív gondolatokat. – És gondolj arra, amit még JoonMyun mondott.
- Hogy?
- Minden helyzet egy múló állapot – mosolygott lágyan. – Az emberek erről gyakran megfeledkeznek.

*****

 Eltelt az eset óta már néhány év. Meglepően sok, ha úgy nézzük, mennyire pontosan emlékszem minden részletre, amit papírra vetettem ebben a kötetben. Igazából, annyira nem is furcsa, elvégre ez egy elég nagy fordulópont volt az életemben, amit nehéz lenne magam mögött hagyni. Egy időben próbáltam megfeledkezni eme egyetemi időszakról, s a vele járó fájdalmakról, de rá kellett jönnöm, hogy mindez feleslegesnek bizonyult. Ami megtörtént, megtörtént, és a múltat nem szabad csak úgy elengedni; illetve, meg kell tanulni megfelelően elhagyni.
 Miután visszatértem Limboból, Kyungsoo javaslatára meglehetősen sok időt töltöttem Park professzorral. Először persze ódzkodtam a dologtól, elvégre a tanár úrral nem ápoltunk valami fényes viszonyt, de meglepően, Chanyeol remekül összehozott minket, még ha erről nem is tudott. Utólag derült ki számomra, hogy azon a bizonyos napon, Dyo az elmúlt eseményeket mutatta meg a professzornak, aki így dióhéjban tudomást szerzett a Limboban töltött időről, s fia hogylétéről. Persze, részleteket nem kaphatott, valószínűleg ezért is egyezett bele abba, hogy velem beszéli meg az ottani apróságokat. Cserébe én is kaphattam például olyan gyerekkori információkat Chanyeolról, amiknek képei ugyan ott voltak elmémben, de az apja szemszögéből mégiscsak más volt hallani. Így megdöbbenve kellett rájönnöm, hogy Park KyungSeok professzor egyáltalán nem volt rossz ember; csupán a neje halála után az ő feje fölött is összecsaptak a hullámok. Én már csak tudtam, hogy egy szerelmi bánat mennyi rémes percet okozhatott az emberben, csak azt voltam ostoba belátni, hogy ezt mindenki máshogy kezelte.
 A professzor amúgy tisztában volt a fia másságával, s a tőlem hallott történet alapján, meg volt elégedve a fiú döntéseivel. Elárulta, hogy egyáltalán nem zavarta, hogy az egyetlen gyermeke meleg volt, csak ezt sosem tudta rendesen elmondani neki. Furcsa volt kissé, hogy egy olyan emberrel kerültem hihetetlen közelségbe, akit Chanyeol előtt még gyűlöltem. Így, több mint öt év elteltével elmondhattam magamról, hogy Park KyungSeok professzor, akit sosem szerettem, és akivel megcsalt a barátnőm, az egyik legközelebbi barátom lett. Életem legnagyobb dicsérete talán az volt tőle, amikor az egyik társalgásunk végén nyíltan kijelentette, hogy ha Yeollie még élne, nálam jobb szerelmet nem is találhatott volna neki. Ez a bók egyszerre esett hihetetlen jól, és okozott pokoli fájdalmat.
 Na igen, a gyász. A gyász egy hosszú folyamat, nem szabad siettetni, ahogy ezt anno Soo is megmondta. Hiába hittem magamnál mindig is fiatalabbnak, tudtam, hogy ez az ember (angyal) lélekben legalább ezer éves. S igazam volt, mert ahogy ő is tanácsolta, csupán időre volt szükségem; a beszélgetések sokat segítettek az elején, később meg már kifejezetten kellemesek voltak. Legalább másfél évembe telt eljutni arra a szintre, hogy amikor kimondom Chanyeol nevét, vagy egyszerűen gondolok rá, nem a kapcsolatunk rémes befejezése jut az eszembe, hanem csakis a jó részek.
 Persze, gondolom sokan arra is kíváncsiak, hogy öt évből másfél lement a gyászra, ez tény; na de mi történt velem a maradék három és fél évben? Nos… sikeresen újságíró lettem. Hála Soo-nak, és a természetfeletti kapcsolatainak, egyetem után – aminek az utolsó évét sírógörcsökkel végeztem el –, állásajánlatot kaptam Szöul egyik legismertebb cégénél. Sok volt a munka, kissé le is fáradtam minden nap, de megérte, mert azt csinálhattam, amit szerettem.
 Életem következő nagy fázisa az volt, amikor elhatároztam, hogy papírra vetem a különös szerelmi történetemet. Mint kiderült, sosem létezett olyan ember, aki valaha írt volna Limbo-ról, ez csak Dyo egyik hazugsága volt, így úgy döntöttem, megpályázom ennek a posztnak az első helyét. Természetesen, nem akartam kiadatni, főleg nem egy „Based on true story” szöveggel, mert akkor harminc éves korom előtt tényleg egy pszichiátrián kötöttem volna ki. Nem is igazán akartam, hogy ezt bárki is elolvassa, csupán egy kézzel fogható emlékre vágytam, ami majd a halálom után eljut valakihez. Vagy nem, és velem jön a sírba is. Ezt még nem tudom.
 Bevallom, néha még ma is hallom a hangját. Időnként felcseng fülemben az a klasszikus, mély orgánum, amivel mézédes szavait suttogta, cseppfolyóssá olvasztva engem. Valamikor a távolban megpillantom alakját, elalvás előtt érzem az ágy másik végét besüppedni, mintha ő készülne befeküdni mellém. Olykor megcsapja orromat kellemes illata, valamikor nevetésére kapom fel fejemet a bambulásból, néha pedig mosolyát látom magam előtt. Az emlékei, a gyerekkora, az érzései, az egész élete, ő maga minden percben ott van velem, ott él bennem, akármennyire hangzik ez elcsépelten. A személyeink eggyé váltak, hála a köteléknek.
 És esetenként, amikor már elegem van, nem tudom tovább csinálni, vagy tényleg feladnám az eddigi életem, annak az embernek a szavait idézem fel, akit a világon a legjobban tiszteltem. JoonMyun emlékeztet arra; Minden helyzet egy múló állapot, tűnjön az bármennyire is nehéznek, vagy fájdalmasnak.

 S talán emiatt az egy mondat miatt tudok mosolyogva továbblépni, kellemes emlékként gondolva vissza mindarra, amit elvesztettem.

2016. augusztus 31., szerda

24. rész - Valóság



 Totálisan kipurcantnak éreztem magam, amikor nehézkesen kinyitottam pilláimat, melyeket megérintette az ablakon beszűrődő, gyér napsütés. Nehéznek tűntek szemhéjaim, pedig annál könnyebb testrész, kevés, ha volt a világon. Nehézkesen ültem fel ágyamba, nem is emlékezve arra, hogy odakerültem volna; mindenesetre minden a helyén volt. Az összes holmim ott pihent, ahol a legutóbbi szobavizitem során hagytam őket. Ahogy legeltettem tekintetemet rendezett lakhelyemen, óvatosan megdörzsöltem arcomat, s kifejezetten hűsítőnek hatott forró bőrömnek, hideg kezem érintése.
 Percekig elvoltam azzal, hogy masszíroztam fejemet, mivel valami hihetetlen módon gyötört a migrén. Ebben az volt az érdekes, hogy nem voltam egy fejfájós típus, az ehhez hasonló kín meg szökőévente egyszer talált be, de akkor nagyon. Ez esetben is rendesen kínlódtam, mire kikászálódtam a puha paplanom alól, mezítláb csoszogva ki magánlakrészemről.
 A konyhapultnál lakótársam ült nagy csöndesen, kávéját kortyolgatva, olyan elmélyülten pislogva ki az ablakon, mintha egy tumblr oldalról tépték volna ki. Ahogy észrevette félig még alvó személyemet, kedvesen elmosolyodott, majd rögvest hellyel kínált.
- Jó reggelt! – köszönt aranyosan, megajándékozva egy lágy mosollyal, melyet kómása viszonoztam.
- Neked is! – sóhajtottam, rákönyökölve a pultra.
- Hogy aludtál?
- Mint, aki baltával csaptak fejbe – húztam rövid mosolyra ajkaimat, ismételten megdörzsölve szemeimet.
- Kérsz egy kávét? – emelte meg saját bögréjét, miközben fejével a tűzhely mellett pihenő kancsóra mutatott, amiben valószínűleg koffeines folyadék volt fellelhető.
 Válaszként csupán aprót bólintottam, s végignéztem, miképp szolgált ki legjobb barátom, olyan halk és precíz mozdulatokkal, amiket esküszöm, vászonra kellett volna festeni.
- Köszönöm – emeltem ajkaimhoz csészémet, amelyben a forró energiabomba várt arra, hogy végre elfogyasszam. – És mi mára a terv? – kérdeztem, kedves mosollyal Dyo-ra pillantva, aki egy másodpercre hitetlenül meredt arcomba.
- Gondoltam bemehetnénk az egyetemre, Park professzorhoz.
- Igen? – ráncoltam össze szemöldökömet, kissé értetlenül. – Minek?
- Megkérdezhetnénk tőle, hol van Chanyeol – adta meg válaszát, de olyan hangsúlyozással, mintha ennek egyértelműnek kellett volna lennie.
- Kicsoda? – kérdeztem vissza azonnal, mivel nem igazán volt világos, hogy kit is akart Kyungsoo megtalálni. Legjobb barátom, olyan szemekkel meredt rám, mintha a halálból tértem volna vissza, vagy nem is tudom, de ilyen pillantásokat, mint amiket azon a reggelen kaptam, még nem tapasztaltam az egyetemista esetében. Mintha kötelező lett volna tudnom, hogy kiről volt szó.
- Chanyeol – ismételte az ismeretlen nevet. – Park Chanyeol, a te… – nem folytatta a mondatot, pedig kíváncsian vártam, ki miatt változott meg ennyire Dyo arcberendezése. Kétségbeesés, milliónyi kétely, s kérdés ült ki aranyos pofijára, úgy pislogva rám a hatalmas szemeivel mintha nem ismert volna meg. – Baekhyun… Te nem emlékszel rá?
- Nem – ráztam meg lassan fejemet, időközben magamon tudva, nem csak lakótársam kezét, hanem ijedt tekintetét is.

 Kire kellett volna emlékeznem?

2016. augusztus 30., kedd

23. rész - Több mint legjobb barát



 Elképedve engedtem el az enyéimet szorító kezeket, elkerekedett szemekkel pislogva azoknak tulajdonosára, aki olyan sajnálkozva meredt vissza rám, amit még embertől nem tapasztaltam.
- Nem estél kómába? – kérdeztem, remegő ajkaim közé sűrítve ezt az egy mondatot, mintha ezzel minden érzelmemet ki tudtam volna fejezni. Ha a pofám elé tartanak egy tükröt, akkor is csak sötétséget láttam volna a kétségbeesés mellett, ebben biztos voltam. – De akkor… hogy kerültél ide? – értetlenkedtem továbbra is, meg sem várva a férfi feleletet, mert a fejemben már rögvest ki is találtam a megoldást. – Uramisten! Te… Te meghaltál!
- Baek – sóhajtott egy nagyobbat a férfi, fáradtan hunyva le pilláit, készülve megerősítést adni nekem. – Ez…
- Ez pontosan az, ugye? – pattantam fel helyemről, tincseimet kezdve idegesen tépni, mintha szegény hajhagymáim gyötrése előrébb vitte volna a helyzetünket. – Te jó isten! Meghaltál, és valószínűleg én is meg fogok, ezért fakulok, ugye? És el kell mennünk majd együtt a túlvilágra, ahol ki tudja, milyen fogadtatás vár ránk… Lehet olyan lesz, mint egy börtön, ahol egymást erőszakolgatják! Jesszusom! Soo, én nem élném túl, ha valami benga állat meg akarna baszni…!
- Baekhyun! – kiáltott rám legjobb barátom, ahogy ő is felállt, megakasztva ezzel folyamatos járkálásomat. Mindkét kezét vállaimra helyezte, szembefordítva így magával, jelezve, hogy fogjam be azt a lepcses pofámat, és inkább hallgassam meg a valós tényeket. Amik egyértelműen azok voltak, amiket kijelentettem, csak Dyo mindent át akart fogalmazni, hogy megnyugtasson. Ebben biztos voltam. – Nyugodj le, ez nem fog előfordulni! Senki nem erőszakol meg senkit, téged sem fognak megbaszni, és nem megyünk a túlvilágra!
- Akkor miért történik velem ez az egész? – Szinte már sírtam a szavakat, az ideg teljesen elöntött, úgy éreztem magam, mintha felborult volna a hormonháztartásom. – És akkor… hogy kerültél ide, ha nem estél kómába, és nem is haltál meg? Vagy mégis így van?
- Nem – nyögött kelletlenül, tarkójára simítva. – Baek, én nem haltam meg, de nem is estem kómába.
- Akkor miért vagy itt? – tettem fel a kétmillió dolláros kérdést, amire a válasz nem érkezett meg olyan hamar, mint ahogy azt reméltem. És, mint később kiderült, a dolgok nem voltak olyan egyszerűek, mint ahogy azt egészen eddig hittem.
- Ezt nem tudnám röviden elmagyarázni, úgy, hogy megértsd!
- Akkor magyarázd el úgy, hogy ne értsem meg! – vágtam rá, gondolkodás nélkül, nem is figyelve arra, mekkora baromságot mondtam.
- Ugye tudod, hogy ennek a mondatnak nem volt sok értelme? – nevetett ki kínosan, mivel akármennyire is próbált humorizálni, ő maga is tudta, nem voltunk abban a helyzetben, hogy csak úgy kacarásszunk, mintha semmi gondunk nem lett volna.
- Kérlek Kyungsoo – könyörögtem neki, fáradtan rogyva le a kanapéra Chanyeol mellé, fejemet vállába fúrva, felkészülve arra, hogy könnyeim áztassam át felsőjét. – Nem értek semmit…
 A kétségbeesett kétely kézzel tapintható volt a helyiségben. Ugyan egyikkőjüket sem láttam, csupán szerelmem sötét pólójának anyagát vizslattam közelről, biztosra vettem, hogy mindegyikük egymást fixírozták, valamiféle lehetőség után kutatva. Nekem nem volt erőm a meggyötört arcok látványához, így a magas férfi ölelésébe burkolóztam, abban reménykedve, az erős karok majd megvédenek a következményektől. A többi emberrel szemben, az elálló fülű személyből melegség áradt, olyasfajta törődni vágyás, amely még sosem esett ennyire jól. Éreztem a szeretet, a melegárnyalatú színeket, amelyek egyenesen kicsaptak belőle, megragadva engem, magukkal rántva.
Miről van szó? – kérdeztem, rákapcsolódva a telepátiánkra; legalábbis reménykedtem benne, hogy volt nekünk olyanunk.
Jelenleg csak néznek egymásra – érkezett rögtön a válasz –, mintha ők is fejben kommunikálnának.
És ez mit jelent ránk nézve?
Nézd Baek – hangja még fejében sem volt magabiztos, hát még ha élőben hallottam volna őt –, nem vagyok jós. Fogalmam sincs. De…
Ne! – ellenkeztem rögvest. – Nem akarom, hogy ezt a mondatot befejezd!
Miért nem? – Azt hittem, egyértelmű volt a válaszom; éreztem minden porcikáján, hogy mit akart mondani. Ahogy a szíve dobogott, ahogy a levegőt vette, ahogy megváltozott az aurája… tisztában voltam vele, mi következett volna ezután, elvégre nem voltam ostoba.
Tudod, hogy miért.
De erről beszélnünk kell! – makacskodott ő is, de én kötöttem az ebet a karóhoz, és csak jobban szorítottam magamhoz.
Nem kell, tudok mindent, amit tudnom kell veled kapcsolatban. És nekem ez tökéletesen elég. Amúgy is tudom, mit mondanál, így legalább nem kell ezen görcsölnöd.
Ahogy gondolod – felelte, s ugyan nem pillantottam fel rá, de biztosra vettem volna, hogy mosoly foglalt helyet arcán.
Chanyeol­­ – kezdtem.
Igen?
Szeretlek! – közöltem vele tényszerűen, mire szívverése hirtelen háromszorosára gyorsult, mint előtte. Mindene megváltozott; illetve, az eddig állapota erősödött, de mintha direkt hozzáépítettek volna némi pluszt. Ketyegője sebesebben kezdett verni, vére szinte száguldozott ereiben, karjai birtoklóan szorítottak, s mintha az aurája is tágasabb ívben táncolt volna körülötte.
Én is szeretlek!
 Ennyi nekem bőségesen elég volt ahhoz, hogy elég bátorságot gyűjtsek a tények elfogadásához, így felemeltem eddig elrejtett arcomat. Az első dolog, amit megpillantottam, Chanyeol tündöklő mosolya volt, amely az egész világomat szebbé tudta volna tenni, mindössze egyetlen másodperc alatt. Nem szóltunk egymáshoz, hiszen gyakorlatilag az előbb már mindent megtárgyaltunk, amit meg kellett. Szimplán, szavak nélkül simítottam arcára, lopva tőle egy kedves csókot, amely az eddigieknél is édesebben hatott.
- Baek – ült le mellém JoonMyun, lágyan érintve meg vállamat, mire felé fordítottam fejemet. Ahogy aggódó tekintetét megláttam, azonnal elszállt belőlem minden nyugodtság. – Emlékszel, amikor az Istennel való találkozásomról meséltem?
- Igen – bólintottam. Már nem próbáltam meg magamban kérdéseket feltenni, s megtalálni rájuk a választ, hisz feleslegesen stresszeltem volna az amúgy is gyenge szervezetemet. A napi adagomat már eme beszélgetés előtt is túlléptem, ebben biztos voltam.
- Nem véletlenül mentem el hozzá.
- Ezt hogy érted? – ráncoltam enyhén össze szemöldököm, kíváncsian vizslatva az idősebbet.
- Az Éhezővadászok elrendezése után, halaszthatatlanul el kellett utaznom hozzá; nem voltam őszinte, amikor azt mondtam, jártam a világokat, mert nem – JoonMyun hangja lassan jutott el tudatomig, percenként okozva egyre s egyre nagyobb aggodalmat bennem, ezt még tetézve a sajnálkozó szemeivel. – A Pokol kapujától azonnal magához hívatott, mivel… rólad akart beszélni!
- Rólam? - meredtem rá meglepetten, mintha… Nem, erre nem tudtam jó hasonlatot találni. – Isten tud rólam?
- Többet, mint azt hiszed – bólintott aprót, egy másodpercre legjobb barátomra sandítva, aki úgy meredt a kanapén ülő kisebb csapatra, mintha épp a temetésünket nézte volna. JoonMyun visszavezette arcomra tekintetét, majd kegyetlenül folytatta. – Nézd, mielőtt még ténylegesen beavatnálak mindenbe, tudnod kell, hogy mélységesen sajnálom!
- Jézusom, Joon! – nyögtem kelletlenül, erősen megszorítva Chanyeol selymes tapintású kézfejét, amit ujjaim között tartottam. – Kérlek, nyögd ki végre, már kezdek ebbe beleőszülni!
- Az a helyzet, hogy azon az éjszakán, amikor az erkélyen egyensúlyoztál részegen – ment vissza egészen a kezdetekig –, nem estél le!
- Hogy?!
- Úgy van, ahogy mondom – felelte rendíthetetlenül, egy hidegebb, kimértebb arcát véve elő, miközben nekem fel kellett dolgoznom mindazt, amit kiejtett ajkain. – Baekhyun, te hivatalosan még most is élsz!
- De akkor hogy került ide? – tette fel kérdésemet Chanyeol, végre hangot adva értetlenségének, időt hagyva nekem, hogy túltegyem magam a sokkomon. Nem haltam meg? Nem estem kómába? Még kórházban sem vagyok? Viszont… miért nem vagyok akkor otthon?
- Ez bonyolultabb, mint hinnénk – sóhajtott JoonMyun, segítségkérően meredve Kyungsoora, aki készülte átvenni a hegyibeszédet. Könnyes szemekkel tekintettem fel lakótársamra, már csak arra vágyva, hogy minden tisztázódjon bennem.
- Baekhyun, nem estél le aznap éjjel az erkélyről – ismételte ezt a mondatot, mintha innen keresné a kiindulópontot, ahonnét végig tudta vezetni az egész hazugságot, amibe belekeveredtem. – Mégis itt vagy, mert Isten kiszúrt téged, és egyfajta leckét akart adni.
- Miféle leckét? – rebegtem, kikelve önmagamból. – Mit tettem, hogy egy ekkora sokkot érdemeltem?
- Nem értékelted azt, amid van! – vágott élesen szavamba, olyan erősséggel, mintha egyenesen neki fájt volna, hogy ennyire elégedetlen ember voltam, egész életemben. – Baszd meg Baekhyun, születésedtől kezdve, a halálodig, sőt, még utána sem bírtad felfogni, mennyi mindened volt! Mindig többet akartál, mindig mást akartál, sosem tudtál semmit sem megtartani, mert elhajítottad magadtól! Anno a barátnőid nem azért szakítottak veled, mert akkora sekélyes ribancok voltak; hanem mert egy életét megunt, nyafkamancit kaptak egy erős huszonhárom éves férfi helyett. Mindig másokat hibáztattál az életed pocséksága miatt, ahelyett, hogy megpróbáltad volna megoldani a gondjaidat! – kiáltotta arcomba, mintha azt akarta volna, hogy végre felfogjam az elmúlt két évtizedet, amiben eddig éltem. – Mindenki ezt láttad rajtad; a barátaid, a családod, az exeid, én és még Isten is!
- Ezért kellett elhitetni velem, hogy meghaltam?
- Muszáj volt, különben nem láttad volna meg az életed szépségét – túrt bele idegesen hajába Kyungsoo, miután befejezte korholásomat. – Tudod, odakint jelenleg áll az idő miattad.
- Mit értesz azalatt, hogy áll?
- Amióta itt vagy, egy bogár sem hagyta el a helyét Szöulban – tette csípőre kezét, szinte már sírva pislogott megdermedt testemre. – A kép, amit a vetítőn látsz, szimpla illúzió, egy neked alkotott felvétel, hogy ténylegesen elhidd ezt a Limbo szokást, és semmiféle kérdés ne merüljön fel benned. És tudod, miért van ez? – nevetett kínosan. – Mert Isten ennyire kibaszott jófej volt veled. Azt akarta, ha visszatérsz az életben, minden onnan induljon, ahonnét abbahagytad, hogy tényleg ne maradj le semmiről.
- Ha ez mind igaz, akkor miért vagytok mind teljesen kiakadva?
- Mert arra még ő sem gondolt, hogy itt Limboban megtalálod a másik feledet – vette át ismét a szó JoonMyun, utalva ezzel Chanyeolra, aki végig ledöbbenve figyelte a tények feltárását. – Hidd el Baekhyun, Isten a legragyogóbb elme a világegyetemben, az viszont neki sem jutott eszébe, hogy esetleg, a mi világunkban szokásos identitásváltás nálad is beáll, ráadásul még rá is találsz az igaz szerelmedre!
- Ezek szerint – pillantottam szerelmemre, aki hasonlóan nagy szemeket meresztett rám –, Chanyeol nem volt betervezve?
- A legkisebb mértékben sem – sóhajtott az előbb említett egykori szeretője. Látszott rajta, hogy az ő idegei sem pihentek ezekben a percekben. – Persze, amint észleltük a köztetek lévő kapcsolatot, Isten rögtön leküldte hozzád Dyo-t, hogy mikor rájössz a homoszexualitásodra, rá vetítsd ki az érzelmeidet; ezért voltál szerelmes belé. És…
- Oké-oké, STOP! – tettem fel mindkét kezemet, kérve magamnak pár percet, hogy felfogjam a történteket. Szóval azért kerültem le Limboba, mert Isten megelégelte a folyamatos rinyálásomat az életről – és mint utólag kiderült, a szép pofikámnak semmi baja nem lett –, viszont volt annyira kedves, hogy az én boldogságomért leállította a valóvilágban az időt, hogy amikor visszakerülök, ugyanonnan folytathassam az életemet, ahonnét abbahagytam. Emellett Kyungsoo és JoonMyun végig átvertek, hogy megtanulhassam a leckét, de arra senki sem számított, hogy közben szerelmesek leszek, szóval a jelenlegi szituáció, kibaszott szarnak volt nevezhető. Fhu baszki, ahogy így végiggondoltam mindent, csodáltam, hogy nem kapott el a szívfasz. – Már csak egyetlen egy dolog nem világos.
- Micsoda? – kérdezte JoonMyun, meglepődve viszonylag higgadt kérdésemen.
- Neked mi a fasz közöd van az egészhez? – mutattam legjobb barátomra, a lehető legnagyobb kíváncsisággal testemben, mert csak Dyo nem illett bele a képbe. – Úgy beszélsz mindenről, mintha még JoonMyunnál is jobban tudnád, hogy működnek itt a dolgok, holott te is ugyanolyan ember vagy, mint én…
- Ez nem teljesen igaz – vakarta meg tarkóját, egy újabb idegi hullámvasútra fizetve be engem. Már tényleg nem tudtam, mire kellett volna számítanom. – Én nem vagyok ember.
- Nem? – esett le az állam, de úgy, hogy a darabjait egy évig is kereshettem volna. – Akkor…?
- Aigoo, sosem hittem volna, hogy ezt ilyen kínos lesz kimondanom – nevetett fel idegesen, végre valahára szemeimbe nézve. – Az őrangyalod vagyok.
- Ne bassz fel! – nyögtem kelletlenül, térdeim közé hajtva fejemet, ahogy szegény hajamat kezdtem tépni, ismételten. Nekem ez egyszerűen… Már nem tudtam a „sok” szót használni, mert az nem fejezte ki megfelelően a kiakadási skálámon lévő szinteket. Erre új kifejezést kellett volna gyártani, mert a „sok” elbújhatott az érzéseim mellett, ez is biztos volt. – Te komolyan angyal vagy? És neked sincs farkad?
- Tényleg ez az első dolog, ami eszedbe jut? – korholt le rögtön, ismételten kiakadva kérdéseimen. – Többféle angyal van, oké? Én az emberibb fajta vagyok, hogyha így jobban tetszik.
- És miért van nekem őrangyalom? – kérdeztem, sokkal inkább magamtól, mint tőle. Nem is kérdés, inkább egyfajta fájdalmas felnyögés volt ez a részemről, mert akkor már tényleg elegem volt mindenből, és mindenkiből. Csupán az előző napi állapotomba akartam kerülni, ahol boldogan elvoltam Limboban, Chanyeollal és a munkámmal.
- Még kérdezed a történtek után?
- Kösz, hogy emlékeztetsz rá, milyen szerencsétlen is vagyok – szenvedtem látványosan, reménykedve abban, hogy ez csak egy rossz álom volt, és valójában minden úgy történt, ahogy azt a legelején hittem.
- Nem akartalak emlékeztetni – ült le mellém, simogatni kezdve hátamat, hirtelen nyugalmat erőltetve belém. – Nem tudtad, de végig ott voltam veled. Fogantatásod percétől a mai napig itt vagyok, mert az a dolgom, hogy vigyázzak rád. És bármennyire is nem szeretnéd, a halálodig el sem engedem a kezedet.
- Istenem – nyögtem kelletlenül, szabadon engedve minden könnyemet, amiket eddig magamban tartottam. Egyszerűen már nem bírtam elviselni ezt a mennyiségű információ áradatot, hiszen eddig egy nagy hazugságban tengettem a napjaimat, ami már eleve hihetetlen volt. Elhitették velem, hogy elveszíthetem az életemet, hogy majdnem meghaltam, hogy a legjobb barátom is éppen, hogy nem dobta fel a talpát, közben pedig minden a legnagyobb rendben volt. És mindezt miért? Hogy megtanuljam a leckét! Hát köszönöm szépen, bassza meg, megtanultam, de annyira, hogy többé nem is akarok erre az élményre emlékezni!
- Azt hiszem, a lényeget elmondtuk neked – törte meg a hatalmas csendet a legidősebb, halk sóhajokat engedve ki ajkai közül. – Viszont…
- Kérlek ne! – ellenkeztem azonnal.
- Nekem sem egy leányálom erről beszélnem, de kötelességem…
- Miért? – vágtam élesen szavába, könnycseppekkel beborított íriszekkel meredve rá, végleg belé fojtva, még a legkisebb hangot is. – Miért kötelességed tönkretenni? Miért kell összetörnöd még az utolsó darabkáimat is? Miért nem maradhatok itt, bármi következmény nélkül?
- Mert ez nem ilyen egyszerű, Baekhyun – rázta meg fejét JoonMyun, óvatosan érintve kézfejemet, mintha félt volna attól, hogy esetleg elhúzódom tőle. – Ha rajtam múlna, addig maradhatnál, ameddig csak szeretnél, szívesen látott személy vagy itt, ezt te is tudod. Viszont nem én hozom a szabályokat, ahogy azt már korábban mondtam; és a kedvedért sem maradhat örökké mozdulatlan a fenti világ. Van egy bizonyos időkorlát, amit Istennek be kell tartania, akár tetszik, akár nem. Ha az egyik téridő meghal, lassacskán a többi is meg fog­… ezt pedig senkiért sem áldozhatjuk be, remélem ezzel tisztában vagy.
- Persze – ráztam meg fejemet, fájdalmasan nevetve fel. – Viszont ostoba sem vagyok… tudom, hogy azért fakulok, mert fel kell szállnom a vonatra, és el kell mennem innen.
- Így van – szorította össze ajkait a férfi, már nem is nézve rám. Egyenes háttal, teljesen kisírt szemekkel tűrtem a helyzetet, rá sem bírva pillantani szerelmemre, ő milyen állapotban lehetett. Mondjuk nem volt szükségem arra, hogy lássam, éreztem, hogy Chanyeol is szenvedett legalább annyira, mint én, azokban a percekben.
- És mi van akkor – nyeltem egy kisebbet, óvatosan téve fel, talán utolsó kérdésemet –, ha nem szállok fel a vonatra?
- Ez esetben, elvileg felborulna a téridő-kontinuum, a világok fokozatosan tűnnének el, a te lelked pedig örökké a sötétségben kóvályogna, nem találva békére – összegezte lehetőségemet JoonMyun, látványosan kifejezve, melyik opciót nem ajánlotta. – Nincs más lehetőséged Baek­… el kell menned!
 A szívem szakadt ketté, amikor folydogáló könnyekkel, négyesben sétáltunk ki az éjszaka közepén az állomásra, várva az érkező szerelvényre. Nem akartam búcsúzkodni, nem akartam még egyszer utoljára megpillantani azt a tájat, amit az elején mindennél jobban gyűlöltem. Egyszerűen nem akartam elmenni; elsősorban Park Chanyeol miatt.
 Ahogy a férfi szemeibe meredtem, melyekben már gyűltek a könnyek, legszívesebben vele együtt haltam volna meg, ott helyben. Éreztem, ahogy a mellkasában dolgozó ketyegője másodpercenként lassult le, egészen addig, mígnem egy pillanatra teljesen megállt. Abban a rövid, ám hihetetlenül hosszúnak tűnő időben, a vére nem keringett, az izmai nem mozogtak, a szervei nem dolgoztak, s a levegő sem jutott be szervezetében. Csupán sós cseppek folytak lélektükréből, megmutatva, mekkora fájdalmat okozott neki az elkövetkezendő pár perc. Aurája teljesen befeketült, szinte teljesen meghalt, akárcsak én. Mintha egy darabot szakítottak volna ki belőlem… a legfontosabb darabomat.
 Először JoonMyunt öleltem meg, mikor a vonatunk beérkezett a vágányára. Szorosan tartottam karjaim között őt, mintha a vele töltött idő alatt, teljesen kicseréltek volna, holott csak megtanultam végre tisztelni valakit.
- Köszönöm – suttogtam fülébe, mielőtt még elváltam volna testétől.
- Nem kell – mosolygott, ismeretségünk alatt talán először úgy, hogy gyönyörűnek tudjam látni. – És ne feledd; minden helyzet egy múló állapot!
 Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Limbo Világmestere nekem mondott, mielőtt végleg elhagytam volna őt.
 Ahhoz a férfihoz léptem, akit talán tudat alatt egész életemben kerestem, mégis el kellett hagyjam. Könnyek között felsírva bújtam ölelésébe, még egyszer utoljára beszívva bódító illatát; utoljára érezve teljes testét közelemben; utoljára hagyva, hogy az erős karok védelmezően átkaroljanak; utoljára marva tőle szenvedélyes csókot, aminek emléke a sírig is el fog kísérni. S utoljára halhattam mélyen búgó hangját, amely cseppet sem illett gyermeki vonásaihoz, melyeket legutolsó alkalommal, akkor érintettem.
- Kérlek – szólt hozzám, mikor már kibuggyantak könnyei –, keress meg odafent! Nem érdekel, milyen állapotban vagyok, valahogy keress meg! Ígérd meg!
- Megígérem! – mosolyogtam keserűen, nem bírva abbahagyni sírásomat, már egész arcomat átitattam könnyeimmel. – Te pedig… ne felejts el, rendben?
- Ne mondj ilyet – bökött oldalba, játékos nevetésben törve ki. – Téged sehogy sem lehetne… és Baek – szólított még meg, mikor el sem léptem tőle. – Köszönöm, hogy emlékeztettél rá, ki is vagyok valójában!
- Mire célzol ezzel?
- Semmire – legyintett mosolyogva, majd még egyszer lopott tőlem egy csókot, az utolsót ebben a világban. – Szeretlek!
- Én is szeretlek!

 Az ablaküvegnek döntött fejjel néztem az egyre gyorsabban távolodó tájat, megpróbálva nem megint zokogásban feltörni. A fák, az épületek, a kocsma, a kint járkáló emberek… mint egy darabka voltak ebben a hatalmas kirakósban. Gyengén lehulló pillákkal memorizáltam az utolsó métereket Limbo gyönyörű világából, mielőtt még elnyomott volna a keserű álom.