25. rész - Minden helyzet egy múló állapot (VÉGE)

 Amíg egyhelyben üldögéltem, csendben szürcsölgetve a kávémat, olyan ártatlan fejet produkálva, akár egy kisgyerek, addig Dyo fel-alá járkált a nappaliban, összevissza telefonálva olyanoknak, akiket nem ismertem. Különös volt, ahogy Kyungsoo idegesen beszélt a készülékben, olyasfajta ingerrel a hangjában, amit barátságunk során még nem tapasztaltam. Az erek kidagadtak nyakán, ahogy arca fokozatosan vörösödött el, miközben éles, mégis halk szavak hagyták el ajkait, még egy kisebb foszlányt sem lökve felém. Ötletem sem volt rá, kivel beszélhetett, vagy miről.

 Mire kinyomta a mobilt, ismételten higgadt és bájos kisugárzású volt, pont, mint előtte mindig. Kedvesen szólt hozzám, de az előbbiekből ítélve, tisztában voltam azzal, hogy valami nagyon nem volt rendben.

- Minden oké? – kérdeztem, ahogy elém lépett, s bár előre sejtettem a választ, mégis tőle akartam hallani.

- Nem egészen – sóhajtott, de úgy, mintha feladta volna az álcáját, melyet egészen eddig viselt. Mintha már belefáradt volna abba, hogy folyton játssza a boldog, kiegyensúlyozott srácot, aki sosem volt… Olyan érzés fogott el, pont mellkasom kellős közepében, mint mikor az ember fuldoklik.

- Mi történt? – ráncoltam homlokomat, ahogy egyre nehezebben kaptam levegőt.

- Ezt – nyalta meg alsóajkát – nem mondhatom el!

- Miért nem? A legjobb barátod vagyok… bennem megbízhatsz!

- Tudom – állított le még a monológom kezdete előtt, remegő ujjakkal, nyomatékosítva sietségét. – Baek, te vagy azaz ember, akiben talán a legjobban bízom ezen a világon! És pont ezért kell megkérjelek arra, ne kérdezz semmit, csak… tedd, amit mondok!

- De…? – csóváltam fejemet értetlenül, viszont amikor belenéztem azokba a hatalmas barna szemekbe, amik szinte könyörögtek a néma engedelmességért, inkább becsuktam számat, s bólintottam egyet. – Rendben. Megteszem… mi jön ezután?

- Öltözz fel, kérlek! El kell mennünk Park professzorhoz!

 Úgy cselekedtem, ahogy Kyungsoo kérte; sietősen magamra kaptam ruháimat, majd bármiféle kérdés nélkül követtem a fiatalabbat, egészen addig az épületig, amiben minden hétköznapomat tengettem. Ahogy a gyönyörű objektumra tekintettem, mintha egy pillanatra megkönnyebbülés fogott volna el, amely olyan hamar szállt tova, mint ahogy jött. Sajnos, nem volt időm a szívnyugtató momentumokat elemezni, mivel Dyo olyan határozottan taposta útját, mintha az élete függött volna tőle.

 Szinte már lihegtem, mikor a fiú által keresett oktató irodája elé érkeztünk. Még a tüdőmben tartott levegőmet sem volt lehetőségem kifújni, ugyanis Kyungsoo két gyors kopogás után, szó szerint berontott a professzorhoz, akit látszólag, nagyon meghökkentett az efféle érkezés. A férfi épp papírjait rendezgette – ezúttal egyedül –, amikor igen udvariasan feltéptük ajtaját, beengedve magunkat hozzá.

- Kyungsoo! – szólította meg lakótársamat a prof, kissé sértett hangnemet ütve meg. – Na, de kérem… mi ez a modor?

- Elnézést professzor úr! – szabadkozott azonnal az egyetemista, hevesen kapkodva a levegőt. – Nem akartunk csak így Önre törni, de nagyon fontos lenne kérdeznünk valamit! – A többes szám hallatán KyungSeok látványosan rám emelte tekintetét, amelyet nem volt rest körülbelül egy másodperc alatt elkapni rólam.

 Akármennyire is volt egy felnőtt, negyvenes, sikeres férfi, a bűntudat azért benne is élt, és tisztában volt azzal, hogy nem volt becsületes tőle megdugni az egyik diákját, aki történetesen a barátnőm volt. S bár az eset nem történt olyan régen, nekem mégis úgy tűnt, mintha hónapok teltek volna el azóta… A haragomat elvágták, konkrétan semmi rosszat nem éreztem Park KyungSeok iránt, mintha sohasem utáltam volna. Pedig azelőtt sem szívleltem, mielőtt Taeyeont megdugta volna, de ahogy ott álltam előtte, mintha egy idegennel társalogtam volna; tiszta volt, és teljesen semleges. Még magamat is megleptem ezekkel a gondolatokkal…

- Mire vagytok kíváncsiak? – tette fel kérdését diplomatikusan, elővéve szokásos tanári stílusát.

- Csupán szeretnénk tudni – nyelt egy kisebbet Kyungsoo –, hol találhatjuk meg Chanyeolt!

- C-Chanyeolt? – gabalyodott össze a férfi nyelve, mintha még félre is nyelt volna. Megdöbbenés ült arcán, a szomorú, kissé fájdalmas fajta, milliónyi értetlenséggel szemeiben. – Honnan ismeritek a fiamat?

 A fiát? Mit akarunk a fiától? Ő az, akire emlékeznem kellene…?

- Professzor úr, ezt nagyon hosszú lenne elmagyarázni, és valószínűleg nem is hinne nekünk – hadarta barátom, úgy gesztikulálva, mint aki teljesen meghibbant. – De a lényeg, hogy tényleg meg kell találnunk őt!

- Mit akartok tőle? – emelte meg kissé hangját, minimális élességet téve bele, amitől libabőrbe került testem. – Miért… akartok róla bármit is tudni?

- Mert a barátai vagyunk – jelentette ki határozottan Dyo, nem tántorítva egy kicsit sem, pedig látszott szegény tanár úron, hogy igen nehézkes volt a gyerekéről beszélnie másoknak.

- Ha valóban a barátai vagytok, hogyhogy sosem beszélt rólatok? – tette fel az egymillió dolláros kérdést, továbbra sem mutatva együttműködést. – És ha tényleg ennyire fontos nektek, hogyhogy nem tudjátok, merre van?

- Mint mondtam, professzor úr – mélyítette el orgánumát a fiatalabb, egy lépéssel közelebb lépve a férfihoz, lágyan megérintve annak kézfejét –, a helyzet bonyolultabb annál, mint hiszi.

 A középkorú férfi üresen meredt a semmibe, kifejezéstelen arccal, mint aki meghalt egy végtelen pillanatra. Mikor Kyungsoo elengedte kezét, ismételten értelem ült tekintetében.

- Szóval – kérdezte halkan a fiú, gyengéden szólva az egyetemi oktatóhoz. – Elárulja, hol kereshetnénk meg a fiát?

- Én… – kezdett volna bele, mire félbeszakítottam.

- Ugyan, professzor úr! – sóhajtottam hatalmasat, mivel kissé már elegem volt ebből a szituációból. – Lefeküdt a barátnőmmel… tartozik nekem ennyivel, szóval kérem; árulja el, hol van Chanyeol!

 Hatalmas sóhaj hagyta el ajkait, majd bármiféle szó nélkül asztalához sétált, egy cetlit s egy tollat vett kezébe, aztán írni kezdett, végül pedig Kyungsoonak adta a kicsi papírt.

- Ezen a címen megtaláljátok! – nyalta meg alsóajkát, alig láthatóan eleresztve egy könnycseppet, amely életemben először ébresztett bennem sajnálatot iránta.

 A hangulat továbbra is feszült volt, hihetetlenül éles, szinte már ereket elvágó. Dyo hajthatatlanul húzott maga után, folyamatosan azt a cetlit fixírozva, mintha ezzel akár egy centivel is közelebb kerültünk volna, számomra még mindig ismeretlen, célunkhoz. Barátom valamiért nem engedte, hogy elolvassam Park professzor írását, csupán tovább hajtogatta azt, hogy megígértem, nem kérdezősködöm. És így is volt, egy árva kérdőjellel megtoldott mondat sem hagyta el a számat, viszont a szívem hevesen vert, a mellkasom majdnem kiszakadt a helyéről, és szerintem a nagy rohanás közben elhagytam a lépemet is. Muszáj volt lassítanunk, hogy kicsit összeszedjem magam.

 Ahogy komótosabban tettünk egyik lábunkat a másik után, barátom alig észrevehetően felém fordította fejét, s óvatosan megszólított.

- Baekhyun…

- Tessék – mondtam, kicsivel nyugodtabban pillantva rá.

- Amikor Park professzorhoz szóltál, Chanyeolt illetően… – vezette fel kérdését, de úgy, mintha félt volna befejezni azt. – Azért tetted, mert eszedbe jutott, ki ő?

- Nem – ráztam meg fejemet, amivel egy időben heveset dobbant a szívem. – Csak fel akartam gyorsítani a folyamatot, elvégre így én is hamarabb megtudok mindent, nem igaz?

- Remélhetőleg – fújta ki, eddig tüdejében pihenő levegőjét, ismét maga elé motyogva.

 Annyira el akartam árasztani a kérdéseimmel, olyan szívesen ragadtam volna meg vállait, hogy kiszedjek belőle minden választ, mégsem tettem. Erre izzott már a tenyerem reggel óta, mégis visszafogtam magam, mert megkért rá. Viszont, váratlanul rossz érzés fogott el, mintha fokozatosan veszítettem volna el darabkáimat, melyek egybetartották testemet, lelkemmel együtt. Gyomorgörcs, enyhe szédülés, alig érezhető hányinger kerített hatalmába, minden közeledő lépéssel egyre erősebben rúgva belém. Mikor beértünk a mindvégig keresett helyre, már csupán foszlányok jutottak el tudatomig; sokáig azt sem tudtam, hol voltunk.

 Végig csupán Kyungsoo erős szorítását éreztem, amely körbefogta csuklómat, s szinte azt kiáltotta: „Maradj itt!”. Alig álltam lábaimon, de a kéz rángatott, teljesen kidörzsölve érzékeny bőrterületemet, amely egyszeriben feledésbe merült, mihelyst hirtelen megtorpantam.

 Homályos látásomat szinte egy másodperc alatt kiélesítette a szemeket kiverő felirat, melyen Park Chanyeol neve állott.

 A felismerés úgy csapott fejbe, hogy tőle azonnal térdre rogytam, ujjaimat idegbeteg módon fűzve tincseim közé, erőteljesen szorítva meg azokat. Emlékképek töredékei futottak végig elmémben, olyan beszélgetés részleteket ragadva ki, melyek azon a napon teljes feledésbe merültek.

„- Új vagy itt? – kérdezte mély hangjával, ami inkább illett a rendhagyó stílusához, mintsem aranyos arcához. Halvány mosoly suhant át ábrázatán, amit ugyan csupán egy pillanat erejéig láttam, de már így is meg tudtam állapítani, hogy elbűvölően festett.”

 Emlékszem az első szavakra, amiket kedvesen intézett felém, gyönyörű mosollyal ajkain. Szívem heves tempóban vert, ahogy ott térdeltem a földön, kínokkal megfűszerezett fájdalommal.

„Ne az értelmet keresd; csak élvezd!”

 Minden mondat, olyan tisztán csengett vissza fülembe, az ő hangjába csomagolva, ami egyenesen meg tudott volna ölni. Mellkasom olyan erővel szorított össze, hogy szinte már fuldokoltam.

„Az életednek mindenképpen keserű vége lesz, akármit csinálsz. De itt legalább nem fogod magad rosszul érezni, ha eljön a vonat.”

 Ott állt előttem, ott volt, tökéletesen láttam magas alakját, gyermeki arcát, különös ruháit, sötét, selymes fürjeit, elvarázsolt mosolyát, miközben mély, mégis kellemes hangján mondta nekem, fényes szavait.

„- Hagytad – kezdett bele lassan, folyamatosan maga elé meredve – hogy megbasszon!”

 Emlékszem a grimaszaira, amikor tőrt döftem belé, akaratom ellenére. Reszketett, az erek kitagadtak izmos kezén, orcája tajtékzott a dühtől, szemeiben mégis milliónyi szomorúság ült, egy leheletnyi sértettséggel benne.

 Én pedig idióta voltam, hogy nem kértem azonnal bocsánatot tőle… de még később se. Egy ostoba, bolond állat voltam, hogy nem mondtam el neki minden egyes nap, mennyire sajnáltam, amit tettem vele.

„- Érezlek. Érzem, amikor szomorú vagy, amikor boldog, amikor éhes, vagy amikor csak egy kis pihenésre vágysz. Ha neked fáj, nekem is fáj, ha boldog vagy, én is az vagyok. Ha valamit érzel, azt elsőként én tudom meg, ezért volt…”

Emlékszem, ahogy itt megakadt.

„Amikor lefeküdtél Jongdaevel, azt hittem megőrülök. Nem azért törtem rád, mert undorítónak találtalak vagy valami, egyszerűen csak… féltékeny voltam. Tudtam, mit éreztél akkor, ott voltam a kényelmetlenségnél, a gyönyör tetőpontjánál is, és ez kiakasztott. Én… én akartam lenni az első!”

 Torkomba gombóc csúszott, ahogy eme emlékem szemeim elé tárult. Bármit tettem, bármit mondtam, számomra Chanyeol volt az első… Sosem mondhattam ezt neki, sosem adatott alkalmam rá kifejezni mindazt, amit iránta éreztem. Azt hittem, idővel majd mindent elmondhatok neki, anélkül, hogy olvasnia kelljen bennem, hogy kicsit még emberibbé tehessem a szerelmünket… Viszont az idő nem tart örökké, és ebből a behatárolhatatlan valamiből, csupán kevés jutott nekünk.

„Lehet nem látod, de itt van az ujjamra kötve az a bizonyos madzag, aminek a másik vége a te kezeden pihen. A végzetben az van megírva, hogy a két félnek találkoznia kell, függetlenül időtől és tértől… itt vagyunk Limboban, egymás karjaiban; kell ennél több?”

 Könnyektől elködösült tekintettem meredtem kisujjamra, melyen élénken világított az a bizonyos vörös fonal, amelynek hosszú láthatatlan vége a semmiben kötött ki. Nem láttam, kinél volt a másik fél… nem láttam semmit, csak képeket, emlékeket, ki nem mondott szavakat, s azt a férfit, akinek tartoztam ezekkel.

„Élvezd a jelent, mert ez az egyetlen biztos dolog a kezedben: én vagyok az egyetlen, akiben biztos lehetsz! Ne töprengj a jövőn, csak élvezd ki az elkövetkezendő perceket”

 Igaza volt. Ő volt az egyetlen biztos, ami a birtokomban volt abban a jelenben, amikor még együtt voltunk. De ahogy ott térdeltem a mocskos földön, hisztérikusan sírva, el sem akarva hinni a valóságot, magamban ordítottam. Ordítottam rá, elhordtam mindennek, de leginkább… hazugnak. Hazudott, mivel a jelenben voltam… őt mégsem kaphattam vissza.

 Emlékeztem mindenre az elmúlt hetekből. Emlékeztem Limbora, a kocsmára, a városra, Chanyeolra és JoonMyunra, a kiadóra, Hongkira, az Együtt-érzőkre, a folyóra, az Éhezőre, minden apró részletre. A kiakadásokra, a kétes megjegyzésekre, a bűntudatra, az önfeledt boldogságra, a megmagyarázhatatlan vágyra, a szégyenre, és a pokolian fájdalmas igazságra. Minden emlék egyre közelebb repített a felismeréshez, s valóság elfogadásához.

- Csináld vissza! – szóltam könnyek között az angyalhoz, ki végig mögöttem nézte végig szenvedésemet. – Kérlek Kyungsoo, csináld vissza!

- Nem tehetem – térdelt le mellém, gyengéden érintve meg vállamat, elérve ezzel, hogy ráemeljem gyenge pillantásaimat. – Van, amit nem másíthatok meg.

- Miért…? – markoltam bele hajamba, sáros kezemmel, melyekkel előtte a földet kapartam. – Miért kellett emlékeztetned erre? Miért nem hagytad, hogy elfelejtsem, és élhessek nyugodtan?

- Mert megígérted neki, hogy megkeresed – adott egyértelmű választ a másik, továbbra is támogatóan simogatva hátamat, reménykedve abban, hogy ettől majd egy kicsit lenyugszom.

- De nem így akartam megtalálni – szipogtam összetörve, mivel így látni őt… egyszerűen porrá zúzta mindenemet. – A kurva életbe! Miért kellett ezt tenned? Miért nem tudtad először nélkülem megkeresni, ha tudtad…

- Nem tudtam! – vágott közbe élesen, próbálva csitítani. – Mielőtt el nem olvastam a cetlit, nem tudtam… – elakadt. Nem tudta folytatni mondandóját, hangja elcsuklott, ajkai remegni kezdtek, ahogy elkapta rólam tekintetét. – Amíg ide nem értünk, reménykedtem, hogy a megérzésem téves lesz, de nem lett az. Hidd el Baek, ha lenne módom rá, habozás nélkül megtenném, amit kérsz, viszont erre senkinek sincs felhatalmazása.

- Akkor mit tegyek? – szipogtam, teljesen szétcsúszott állapotban. Taknyom-nyálam összefolyt, alig éreztem a testrészeimet, szívem szerint ott helyben meghaltam volna végelgyengülésben, de a fentiek nem voltak ennyire kegyesek velem.

- Fogadd el, hogy Chanyeol meghalt!

 Igen, meghalt. Így kimondva csak még inkább szúrta mellkasomat, ami akár azonnal ketté is szakadhatott volna, azok után, mennyi teher s fájdalom nehezedett rá.

 Annyira… dühös voltam. Elmondhatatlanul haragudtam magamra, amiért képes voltam elfelejteni életem szerelmét, a férfit, aki a szó legszorosabb értelmében a lelkitársam volt. Elképzelni sem tudtam, hogy történhetett ez a részleges amnézia, hogy reggel először azt sem tudtam, ki az a Park Chanyeol. Illetve, ki volt ő. Elvégre, ott térdeltem a sírja előtt, meredten bámulva könnyes szemekkel a kőre, melyre gyönyörűen vésték fel, nem evilágiakhoz méltó nevét. Ujjamon ott pihent az a bizonyos vörös fonal, melynek másik vége mélyen a földbe vezetett, egy olyan lélek után kutatva, aki már legalább egy éve halott volt.

 Képek bukkantak fel a szemeim előtt, és legnagyobb megdöbbenésemre olyanok is előkerültek, melyek újdonságot mutattak. Nem elfeledett gyerekkori, vagy észre nem vett apróságok voltak, hanem egy másik élet története, egy olyané, amely hosszú másodpercekig ismeretlennek tűntek. Nem az én régi emlékeim pörögtem előttem, nem az én szemszögemből történtek meg azok a végzetes hibák, amiket látni véltem.

„A két személy fokozatosan eggyé válik”

 A sírhely előtt pihenő, élénk színekben pompázó madzag, váratlanul ficánkolni kezdett, mintha egy játékos kisgyerek rángatta volna a másik végét. Összevissza himbálózott, rángatta vékony kisujjamat, szinte kiszakítva azt helyéről, olyan erőteljesen akart lehúzni a mélybe. Mintha valaki meggyújtotta volna a számomra láthatatlan felet, a piros cérnaszerűség egyik pillanatról a másikra lett rövidebb s rövidebb, mígnem a tüzes vég elérte bőrömet, beleégetve az összekötő kapcsot testembe.

 Hirtelen minden világossá vált. Az emlékképek, az időközben reszketni kezdő fonál, az ismeretlen és megmagyarázhatatlan testi fájdalmak, az amnézia, az elégett kötelék… egyik sem tőlem származott, mégis mindegyik hozzám vezetett.

 Nagy nehezen feltápászkodtam a mocskos földről, letöröltem összepiszkolt nadrágomat, s a tenyeremre száradt sarat igyekeztem levakarni, ahogy óvatosan Kyungsoohoz szóltam.

- Drogtúladagolás – sóhajtottam, újabb könnycseppet eresztve szabadon, hadd szolgáljon valakinek táplálékul.

- Hogy érted ezt? – értetlenkedett őrangyalom, összeráncolt homlokának látványával ajándékozva meg, amit akkor pillantottam meg, mikor felé fordultam.

- Chanyeol egy éve drogtúladagolásban halt meg – töröltem meg sírástól elázott arcomat, befeketítve bőröm nedves részeit, piszkos kezemnek hála.

- Honnan tudod?

- Érzem – rándult kényszeres grimaszba ajkam, amit egyesek talán mosolynak is mertek volna nevezni. Testem teljes egészében feszült be, az ideg s harag végigfutott minden porcikámon, ahogy egyik kezemet óvatosan szívem fölé helyeztem. – Hála annak a rohadt kötődésnek…

- Még most is tart?

- Hogy a francba tartana, amikor meghalt? – üvöltöttem idegbetegen, rögvest elnémítva kifakadásommal a férfit. – Szerintem, ha még a halálon túl is érezném, azonnal küldhetnél a diliházba, mert már ennyitől is kezdek az idegösszeroppanás szélére kerülni! – túrtam kétségbeesetten hajamba, oda is még több koszt telepítve, mintha a testem mocska, ki tudná fejezni az érzéseimet befeketített valamit. – Össze vagyunk kapcsolva… vagyis, össze voltunk. És most, hogy élek, ő meg meghalt, a személyisége, az életének története és az emlékei belém ivódtak. Láttam, mindent láttam, Dyo… Lejátszódott előttem minden apró jelenet, amit nem tudott elmondani. Hogy az anyja halál után teljesen összeroppant, összeveszett az apjával, nem járt rendesen egyetemre, gyógyszerezni kezdte magát, a végén pedig… – megakadtam. Újra a szemem elé tárult gyönyörű küllemének látványa, ahogy megfagyva, kifolyt nyállal, kitágult pupillákkal feküdt a szobája közepén, tűvel karjában. – Az apja holtan talált rá… rögtön kihívta a mentőt, de már nem tudtak rajta segíteni…

 Ismételten térdre rogytam, azon a napon, nem tudom már hányadszorra. De egyszerűen kiakasztott az egész szituáció, amibe belekeveredtem, legfőképp az, hogy Chanyeol holtan kellett látnom, majdnem minden értelemben. A sírkövénél felfogni, hogy valójában hol jártam, s igazából egy halott férfit szerettem, még egy dolog volt. Viszont utána megkapni az emlékeit, az összes olyan jelenettel együtt, amiket jobb lett volna nem látnom… már nem bírtam.

- Miért? – sírtam ismét, az előzőeknél is hangosabban. – Miért kellett így végződnie? Egy ennyire boldog, szeretetteljes ember élete, hogy érhetett ilyen szerencsétlen véget? És nekem miért kellett ebben részt vennem? Ez is annak a kibaszott leckének a része volt? Mert ha igen, akkor közlöm veled Kyungsoo, és veled is te szemétláda – pillantottam az égre, ezzel egy bizonyos személynek üzenve –, kurvára megértettem! Felfogtam, hogy egy elégedetlen, nyafogós fasz voltam, oké? Csak legyen már vége ennek a rémálomnak!

- Ez nem egy rémálom Baek – csóválta meg fejét az angyal, szánakozva pillantva testemre.

- Én is tudom, de már költőien sem fogalmazhatok? – csattantam fel, még hozzám méltóan is szánalmasan. – Mindössze azt áruld el, miért kínoztok?

- Ezek csak a véletlenek sorozata – mosolygott keserűen a fiú, gyengéden megérintve arcomat. – Te egy rendes ember vagy, Baekhyun.

- Eddig nem ezt éreztettétek velem.

- Pedig kellett volna – rándult fájdalmas grimaszba arca, mintha ő is képes lett volna ott helyben könnyeket hullatni. – Mint kiderült, mindenki számára tanulságos volt ez a kis utazás Limboban. Isten tévedett, én is tévedtem, te pedig egy olyan arcodat mutattad, amit csak Chanyeol láthatott.

- Mire akarsz kilyukadni? – értetlenkedtem, mert az én írói művészkedésem után, rögtön Dyo következett érthetetlenségi sorrend szerint.

- Arra, hogy nem kellett volna ezt tennem veled – csóválta meg fejét. – Hidd el, ha előreláthattam volna a jövőt, még másfél éve megkeresem Chanyeol őrangyalát, hogy valamilyen módon akadályozza meg a halálát, hogy ti a valóságban lehessetek együtt. Mert mindketten rohadtul megérdemelnétek volna, hogy boldogok legyetek, és nem csak egy kis időre, egy bizonytalan téridőben. De nem tehettem, mivel ez a világ nem tökéletes, és én is ugyanúgy tévedhetek, mint mindenki más, és…

- Kyungsoo – állítottam le, a kisebb monológja után. – Nem erre vagyok kíváncsi. A sajnálkozásoddal nem megyek semmire; de a tapasztalataiddal, talán könnyebb lehet.

- Baek, még nem láttam lényt ebben az univerzumban, aki úgy nézett volna a szerelmére, ahogy Chanyeol rád – sóhajtott hatalmasat, szomorkásan megcsillanó szemeinek látványával ajándékozva meg. – Azt látta benned, amit mindenkinek kellett volna, s amit én is csak akkor vettem észre, miután hivatalosan is egy pár lettetek. Azért szeretett, aki voltál, s akibe belelátott, akiről mindent tudott anélkül, hogy neked beszélned kellett volna. S ahogy ebbe bepillantást nyertem… El kellett ismernem, hogy te egy nagyon is rendes ember vagy, Baek.

- Köszönöm – mosolyogtam haloványan, azon a napon talán először őszintén (a reggeli amnéziás állapotot nem beleszámítva).

- Tudom, ez nem számít sokat…

- Többet számít, mint hinnéd!

 Végül nagy nehezen elhagytuk a temető helyszínét, még egyszer elbúcsúzva Chanyeoltól, abban reménykedve, hogy a történtek után már békében nyugodhatott.

 Lassan sétáltunk egymás mellett Kyungsooval, teljesen némán, egyikünk sem tudott volna mit mondani a másiknak. Hosszú egy nap volt, a történtek után pedig egy hétköznapi témát sem vethettünk fel.

- Mondd Soo – törtem meg a csöndet –, ha te angyal vagy, akkor hogy van ez veletek Jonginnal?

- Tényleg ez érdekel? – vonta össze szemöldökét, csodálkozva tekintve rám.

- Jelenleg mindennél jobban – kuncogtam fel kissé, barátian oldalba lökve barátomat. – Szóval?

- Nem olyan bonyolult a helyzet – vont vállat. – Jongin ember, én angyal vagyok, de ettől függetlenül, remekül megvagyunk. Emberi testben élek, hivatalosan vannak szüleim, akik szintén angyalok, hozzám hasonlóan. Tudok gyermeket nemzeni, rendelkezem minden olyan tulajdonsággal, mint te, vagy akárki más, szóval ez nem nehezíti meg az életünket.

- És ő tudja, hogy angyal vagy?

- El kellett mondanom neki, amikor utánad jöttem – húzta el száját, kínosan vigyorogva. – De nem zavarja. Meglepően könnyedén vette, mintha az aznapi időjárást említettem volna… Van egy sanda gyanúm, hogy ő sem emberféle.

- Az elmúlt hetek, hónapok, vagy a franc se tudja mennyi idő telt el az állítólagos kómám óta – nevettem kínosan, majd folytattam. – Szóval az életünk legmeghatározóbb eseményei után, én már semmin sem lepődök meg.

- Megértelek – bólintott, aztán egy kissé komolyabb témát vetett fel. – Mellesleg, megleszel később? Nem szeretnék a kórházba rohangálni érted, hogy esetleg öngyilkossági kísérletet követtél el, vagy valami.

- Nem tudom – ráztam meg fejem. – Nem kell amiatt aggódnod, nem fogom megölni magam, egy ilyen lecke után kínos lenne. Viszont jelen pillanatban tömör fájdalmon kívül, nem sokat érzek… és fogalmam sincs arról, mit fogok magammal kezdeni később. Legalább – kérdeztem óvatosan –, Chanyeol már nincs Limboban?

- Nem valószínű – kaptam egyenest választ, egy kellemes hangba csomagolva. – Általad remélhetőleg meglelte a békéjét, és már egy hozzá méltó helyen van. De ha szeretnéd, utána nézhetek.

- Nem szükséges – utasítottam vissza azonnal az ajánlatot. – Hálás vagyok a segítségedért, tényleg, viszont minél hamarabb túl szeretnék lenni ezeken a pokoli érzéseken, és félek, nem tenne jót, ha többet tudnék, mint most.

- Megértelek. De hagyd kicsit a gyászidőszakot ülepedni – simított végig karomon Kyungsoo, barátságos kisugárzással küldve felém pozitív gondolatokat. – És gondolj arra, amit még JoonMyun mondott.

- Hogy?

- Minden helyzet egy múló állapot – mosolygott lágyan. – Az emberek erről gyakran megfeledkeznek.

*****

 Eltelt az eset óta már néhány év. Meglepően sok, ha úgy nézzük, mennyire pontosan emlékszem minden részletre, amit papírra vetettem ebben a kötetben. Igazából, annyira nem is furcsa, elvégre ez egy elég nagy fordulópont volt az életemben, amit nehéz lenne magam mögött hagyni. Egy időben próbáltam megfeledkezni eme egyetemi időszakról, s a vele járó fájdalmakról, de rá kellett jönnöm, hogy mindez feleslegesnek bizonyult. Ami megtörtént, megtörtént, és a múltat nem szabad csak úgy elengedni; illetve, meg kell tanulni megfelelően elhagyni.

 Miután visszatértem Limboból, Kyungsoo javaslatára meglehetősen sok időt töltöttem Park professzorral. Először persze ódzkodtam a dologtól, elvégre a tanár úrral nem ápoltunk valami fényes viszonyt, de meglepően, Chanyeol remekül összehozott minket, még ha erről nem is tudott. Utólag derült ki számomra, hogy azon a bizonyos napon, Dyo az elmúlt eseményeket mutatta meg a professzornak, aki így dióhéjban tudomást szerzett a Limboban töltött időről, s fia hogylétéről. Persze, részleteket nem kaphatott, valószínűleg ezért is egyezett bele abba, hogy velem beszéli meg az ottani apróságokat. Cserébe én is kaphattam például olyan gyerekkori információkat Chanyeolról, amiknek képei ugyan ott voltak elmémben, de az apja szemszögéből mégiscsak más volt hallani. Így megdöbbenve kellett rájönnöm, hogy Park KyungSeok professzor egyáltalán nem volt rossz ember; csupán a neje halála után az ő feje fölött is összecsaptak a hullámok. Én már csak tudtam, hogy egy szerelmi bánat mennyi rémes percet okozhatott az emberben, csak azt voltam ostoba belátni, hogy ezt mindenki máshogy kezelte.

 A professzor amúgy tisztában volt a fia másságával, s a tőlem hallott történet alapján, meg volt elégedve a fiú döntéseivel. Elárulta, hogy egyáltalán nem zavarta, hogy az egyetlen gyermeke meleg volt, csak ezt sosem tudta rendesen elmondani neki. Furcsa volt kissé, hogy egy olyan emberrel kerültem hihetetlen közelségbe, akit Chanyeol előtt még gyűlöltem. Így, több mint öt év elteltével elmondhattam magamról, hogy Park KyungSeok professzor, akit sosem szerettem, és akivel megcsalt a barátnőm, az egyik legközelebbi barátom lett. Életem legnagyobb dicsérete talán az volt tőle, amikor az egyik társalgásunk végén nyíltan kijelentette, hogy ha Yeollie még élne, nálam jobb szerelmet nem is találhatott volna neki. Ez a bók egyszerre esett hihetetlen jól, és okozott pokoli fájdalmat.

 Na igen, a gyász. A gyász egy hosszú folyamat, nem szabad siettetni, ahogy ezt anno Soo is megmondta. Hiába hittem magamnál mindig is fiatalabbnak, tudtam, hogy ez az ember (angyal) lélekben legalább ezer éves. S igazam volt, mert ahogy ő is tanácsolta, csupán időre volt szükségem; a beszélgetések sokat segítettek az elején, később meg már kifejezetten kellemesek voltak. Legalább másfél évembe telt eljutni arra a szintre, hogy amikor kimondom Chanyeol nevét, vagy egyszerűen gondolok rá, nem a kapcsolatunk rémes befejezése jut az eszembe, hanem csakis a jó részek.

 Persze, gondolom sokan arra is kíváncsiak, hogy öt évből másfél lement a gyászra, ez tény; na de mi történt velem a maradék három és fél évben? Nos… sikeresen újságíró lettem. Hála Soo-nak, és a természetfeletti kapcsolatainak, egyetem után – aminek az utolsó évét sírógörcsökkel végeztem el –, állásajánlatot kaptam Szöul egyik legismertebb cégénél. Sok volt a munka, kissé le is fáradtam minden nap, de megérte, mert azt csinálhattam, amit szerettem.

 Életem következő nagy fázisa az volt, amikor elhatároztam, hogy papírra vetem a különös szerelmi történetemet. Mint kiderült, sosem létezett olyan ember, aki valaha írt volna Limbo-ról, ez csak Dyo egyik hazugsága volt, így úgy döntöttem, megpályázom ennek a posztnak az első helyét. Természetesen, nem akartam kiadatni, főleg nem egy „Based on true story” szöveggel, mert akkor harminc éves korom előtt tényleg egy pszichiátrián kötöttem volna ki. Nem is igazán akartam, hogy ezt bárki is elolvassa, csupán egy kézzel fogható emlékre vágytam, ami majd a halálom után eljut valakihez. Vagy nem, és velem jön a sírba is. Ezt még nem tudom.

 Bevallom, néha még ma is hallom a hangját. Időnként felcseng fülemben az a klasszikus, mély orgánum, amivel mézédes szavait suttogta, cseppfolyóssá olvasztva engem. Valamikor a távolban megpillantom alakját, elalvás előtt érzem az ágy másik végét besüppedni, mintha ő készülne befeküdni mellém. Olykor megcsapja orromat kellemes illata, valamikor nevetésére kapom fel fejemet a bambulásból, néha pedig mosolyát látom magam előtt. Az emlékei, a gyerekkora, az érzései, az egész élete, ő maga minden percben ott van velem, ott él bennem, akármennyire hangzik ez elcsépelten. A személyeink eggyé váltak, hála a köteléknek.

 És esetenként, amikor már elegem van, nem tudom tovább csinálni, vagy tényleg feladnám az eddigi életem, annak az embernek a szavait idézem fel, akit a világon a legjobban tiszteltem. JoonMyun emlékeztet arra; Minden helyzet egy múló állapot, tűnjön az bármennyire is nehéznek, vagy fájdalmasnak.

 S talán emiatt az egy mondat miatt tudok mosolyogva továbblépni, kellemes emlékként gondolva vissza mindarra, amit elvesztettem.