10. rész - A folyó partján

 Egész nap olyan voltam, mint a mosott szar; szívem szerint, kirohantam volna a világból, állandóan csak húzogattam a számat, és majdnem kikapartam a saját szemem, amikor valaki olyan hátsóját kezdtem bámulni, akiét nem kellett volna. Elvégeztem minden feladatomat, utána meg már haza is könyörögtem magam, mert nem szívesen szívtam volna egy levegőt azzal a sráccal, akibe hirtelenjében beleszerettem. Bassza meg, Dyo volt a legjobb barátom, nem akartam rá úgy gondolni, mint mondjuk JoonMyun Chanyeolra, mert attól csak rosszabbnak éreztem volna ezt az egész szituációt. Muszáj ezt valahogy visszacsinálnom, mert én nem lehetek szerelmes, egyszerűen nem! Főleg nem Dyo-ba! Bakker, miért nem tudtam egyszerűen csak meghalni, mint mindenki más? Nekem még itt kellett basznom a rezet, és elviselnem a lehető leg- zavarba ejtőbb helyzeteket, amikhez én már túlságosan kevés voltam. Aish, nem bírom már ezeket a gondolatoka a fejemben!

 Idegesen fetrengtem az ágyamban, akárcsak egy hisztériázó kamaszlány, megpróbálva kiverni azokat a pajkos képeket a fejemből, melyeket Dyo aznapi szereplése idézett elő bennem. Miért kívánom őt ennyire? Csókolni akarom, ölelni, megérinteni a lehető legintimebb részeit, és szeretném, ha mindezt élvezné is. Olyan helyekre és helyzetekbe képzelem magunkat, amik egyszerre hoznak zavarba, és indítanak be, és mindez miért? Mert baszki titkon mindig is egy buzi voltam! Tuti emiatt nem működött egy párkapcsolatom sem, mert a csajok érezték, hogy valójában a faszra gerjedek! Rendbe kell ezt hoznom magamban, és lehetőleg nem úgy, hogy Dyo-ra vetem magam, és meglátjuk mi sül ki majd belőle. Mert igen, ez az opció is felmerült bennem egy pillanatra, de amint visszatért a józan eszem – ami ki tudja mikor ment el – rögvest valami más lehetőségen kezdtem el agyalni. Az biztos, hogy neki csak a legvégsőbb esetben szeretnék szólni erről, és akkor sem fogom nyíltan kimondani az érzéseimet, mert szegény srác még embóliát kap, és meghal nekem. És amúgy sem viszonozná az érzéseimet; nemrég találtak egymásra Jonginnal, ki vagyok én, hogy belepofátlankodjak a kapcsolatukba? Olyan sokáig kerülgették egymást, én pedig annyira drukkoltam nekik, és a saját kétes érzéseim miatt, nem fogok egy tökéletes szerelmet tönkretenni. Meg Kyungsoo nem szeret engem úgy: a legjobb barátja vagyok, ha rájön, hogy szerelmes vagyok belé, el fog tőlem távolodni. Tudom, hogy nem kiabálna, nem nevezne undorítónak, de még nem is haragudna; egyszerűen csak tartaná tőlem a tisztes távolságot, ami jobban kikészítene, mintha a torkomat vágná el. Jobb lesz, ha ezt eltitkolom előle. Viszont valamit muszáj tennem, mert ez így nem mehet tovább; el sem kellett volna kezdődnie, azaz egyik. A másik pedig, hogy válaszokra van szükségem azt illetően, miért pont Dyo-ba szerettem bele… Beszélnem kell JoonMyunnal!

 Elhatározva pattantam fel ágyamról, majd szó szerint kifele kezdtem menekülni a lakásból, amikor a nappaliban legjobb barátomban botlottam, ki hatalmas boci szemeket meresztve rám, pislogott hatalmasakat. Istenem, azok a szemek…

- Merre mész? – kérdezte szív alakú mosolyával, vastag ajkaival formálva meg eme gyönyörű gesztus irányomba, amit akaratlanul halálosan édesnek láttam. Szívem szerint agyon csókolgattam volna őt…

- Kiszellőztetem a fejem – válaszoltam kapásból, mire egy szemöldökráncolást kaptam válaszul.

- Valami baj van? Ma a munkában is eléggé furcsa voltál.

- Egy kicsit rosszul érzem magam – húztam el számat, megpróbálva valami normális hazugságot beadni a fiúnak, mire az aggodalmasan tette hideg kezét homlokomra, mintha érintése gyógyító hatású lett volna. Csak a szívem vert hevesebben tőle…

- Nem akarsz inkább itthon maradni? Ápolnálak.

- Erre semmi szükség – vettem le kezét tűzforró bőrömről, majd kínosan kuncogva kikerültem Dyo-t, hogy közelebb kerülhessek az ajtóhoz, azzal együtt pedig a meneküléshez.

- Biztos? Sápadt vagy.

- Csak egy kis levegő kell nekem, semmi több. Ne aggódj, bajom nem lehet; majd jövök – azzal elviharzottam. Egyszerűen nem voltam képes tovább a közelében lenni; iszonyatosan kínos volt, és nem szerettem volna, hogy ha rájön az érzéseimre. És ezért kellett egy ilyen átlátszó hazugságok kitalálnom; Limboban egyáltalán lehetek beteg? Aish, ne ezen gondolkodj már te szerencsétlen, csak told el a segged JoonMyunhoz!

 Izgatottan dörömböltem az idősebb ajtaján, aminek valószínűleg megint nem örült, de nem volt időm udvariasnak lenni egy olyan helyzetben, amikor majd’ szétvetett az ideg. Már fel voltam készülve a férfi barátságtalan ábrázatára, gúnyos megjegyzéseire és hűtőszekrényeket megszégyenítő ridegségére, ami az egyéni szocproblémámhoz való leendő hozzáállását illette. Megértettem volna, ha leszarja a bajomat, sőt; ez lett volna a minimum, amit ennyi idő után elvárok tőle.

- Baekhyun? – ráncolta homlokát a nekem ajtót nyitó férfi, aki legnagyobb meglepetésemre, nem JoonMyun, hanem szeretője, Park Chanyeol volt.

- Oh, heló – köszöntem neki, fél szemmel a mögötte ácsorgó üres lakásra sandítva. – JoonMyun itt van?

- Fontos dolga akadt – mondta gyorsan, majd különös pillantásokkal végigmérte percről percre egyre idegesebb lényemet. Úgy festhettem, mint egy hisztis picsa, mert olyannak is éreztem magam. – Jól vagy? Eléggé szórakozottnak tűnsz.

- Ami azt illeti, elég nagy problémám van, ezért szerettem volna beszélni JoonMyunnal – válaszoltam hatalmasat sóhajtva, megpróbálva lenyugtatni kifáradt idegeimet.

- Én nem tudok segíteni? – kérdezte hatalmas kerekedett szemekkel, mire én elgondolkozva néztem azokba. Chanyeol is eléggé régóta élt Limboban, ráadásul ő sokkal kedvesebb volt, mint a pasija, így talán jobban megértett volna, vagy kicsit lágyabban megfogalmazva röhögött volna ki. Aprót bólintva sóhajtottam fel, mintha életem legfájdalmasabb vallomására készültem volna, holott csak arról akartam beszélni, hogy hirtelen meleg lettem… Mondjuk ez tényleg nem tudtam normálisan kezelni.

- A helyzet az, hogy ma munka közben történt egy kis affér.

- Mire gondolsz pontosan? – próbált puhatolózni a magasabb, ami miatt legszívesebben elrohantam volna onnan, olyannyira kínos volt erről beszélnem.

- Felállt, amikor melegpornót olvastam – nyögtem ki nagy nehezen, és őszinte vallomásomnak köszönhetően, Chanyeol szemei úgy kerekedtek ki, mintha az előbb vallottam volna be, hogy valójában nő vagyok. Ha az lennék, ez a probléma valószínűleg nem állna fenn.

- Szóval… felállt, amikor a konkrét aktusról olvastál.

- Igen.

- És eddig még sosem volt ilyen… - hümmögött az orra alatt, mire egyetértően bólintottam.

- Mert eddig még nem olvastam BL regényeket.

- Akkor miért most kezdted el? – értetlenkedett széttárt karokkal, mintha nem bírná felfogni a logikámat, ami ott helyben tényleg baromi bonyolultnak tűnhetett szegény srácnak.

- Istenem Chanyeol; egy könyvkiadónál dolgozom, minden témájú könyvet el kell olvasnom. Nem lendülhetnénk ezen tovább?

- Legyen – vont vállat, majd erős gondolkozásba kezdett, amely nem tartott túl sokáig, mert alig néhány másodperccel később már fel is tett egy kérdést. – Tehát meleg lettél… Miből asszociáltál erre? Azt leszámítva, hogy yaoira izgultál.

- Hát, Hongki mondta, hogy ez teljesen természetes errefelé, mert Limboban gyakori, hogy az emberek identitást váltanak a valós vágyaik miatt.

- És ha a lényeget tudod, és ahogy látom, el is fogadod, minek jöttél? – vonta össze szemöldökét a Yoda fülű, nem bírva felfogni a valódi problémámat, amelyet amúgy még nem is vezettem fel neki.

- Mert nem csak ennyi a bajom, baszki! – engedtem be magam a lakásába, majd annak közepén megállva kezdtem heves gesztikulálásokba, ahogy ajkaimat hagyták el az ingerült szavak. – Azt hiszem beleszerettem a legjobb barátomba! És ez gáz Chanyeol, rohadtul gáz, mert nem akarom szeretni Kyungsoo-t! Mármint, szeretem meg minden, mert a legjobb barátom, mindig mellettem van, és remekül kijövünk egymással, elvégre olyanok vagyunk, mint a testvérek, de nem akarok szerelmes lenni belé. Olyan, mintha a mostohaöcsémmel kezdenék ki, ami részben gusztustalan, részben meg tök normális, de mégsem. Érted miről beszélek?

- Nagyjából – bólintott aprót, ahogy hosszasan rám meredve próbálta összeszedni gondolatait, meg azon információkat, melyeket az előbb daráltam le gyorsan. Valószínűleg egy idiótának gondolt, viszont ott helyben az jobban tudott foglalkoztatni, hogy kurvára szerelmes vagyok a legjobb barátomba, akaratom ellenére.

- Tudsz segíteni, vagy csak úgy bámulni fogsz rám, mint egy baromra?

- Remélem tudod, hogy nem vagyok varázsló, szóval az érzéseidet nem tudom megmásítani, akármilyen kiskutyaszemeket meresztesz rám – csukta be lakásuknak ajtaját, ahogy közelebb lépett hozzám. – És ez ugyanúgy igaz JoonMyunra is; csak azért, mert egy másik világba csöppentél, még senki nem fog Harry Potter-ré változni, hogy kotyvasszon neked valami szerelmi bájitalt.

- De mit tegyek?! – nyöszörögtem folyamatosan, akár egy fájdalmakkal küzdő kismalac. A lófaszt, az még jobban moderálta volna magát nálam, de annyira kétségbe voltam esve, hogy nem tudtam, hogyan kellene viselkednem. – Kérlek Chanyeol segíts nekem valahogy! Nem akarom szeretni Dyo-t, és biztos megvan annak a misztikus oka, hogy hirtelen elkezdtem így érezni iránta.

- De nincsen – mondta, ezzel lelohasztva eddigi reményeimet. – Bár mondhatnám az ellenkezőjét, de nem tudom. Előtörtek a valós érzelmeid, melyekről még te sem tudtál, és most vállalnod ennek a következményeit; szerelmes vagy Dyo-ba!

- Ne már! – vonyítottam fel, miközben ujjaimat tincseim közé fűztem, úgy járkálva apró körökben, mintha totálisan elment volna az eszem. Lehet az történt, mert kurvára nem akartam, hogy Kyungsoo iránt barátságnál többet érezzek. Baszki!

- De… - gondolkodott el egy pillanatra a férfi, ahogy egyik kezét szája elé helyezte, miközben könyökét támasztotta, olyan ábrázatot formálva, mintha erősen gondolkodna valamin. Reménykedve pillantottam rá.

- Mi az?

- Az esetek nagy százalékában, amikor identitásváltozás történik, rengeteg ember kivetíti az érzéseit egy számára fontos személy irányába, ezáltal azt hiszi, hogy szereti. Lehet veled is ez van – mondta nagy komolyan, de én átláttam ártatlan vonásain, és észrevettem ajaki szélén megbújt mosolyát. Az a szemétláda!

- Te köcsög! – hajítottam hozzá egy párnát, mire hangosan nevetve kikerülte azt, s elbűvölő mosolyával ajándékozott meg, amit szívem szerint letöröltem volna a gyermeki arcáról. – Végig tudtad baszki, hogy ez a helyzet, és nem mondtad meg rögtön? Direkt akadtad felbaszni az agyam, vagy ez is az analízisod része?

- Már szórakozni sem szabad? – nevetett fel hangosan, valószínűleg nagyon humoros volt számára a helyzetünk, ami engem inkább érintett kényelmetlenül, mivel Chanyeollal kerültem olyan bensőséges viszonyba, mint amilyenbe Dyo-val szoktam. Ez így nagyon furcsa volt.

- Szórakozz, csak ne akkor, amikor kétségbe vagyok esve – húztam el számat, majd összefontam magam előtt karjaimat, bevágva a durcát. Mi az anyám töke van velem? Én nem szoktam ilyen lenni; ez annyira szánalmas. Mondjuk én is az vagyok… Aish, mindegy!

- Jó, bocsánatot kérek – lépett egy kicsit közelebb hozzám, kellemesen lágy mosollyal ajkain, kedves pillantásokkal bombázva. – Kiengesztelhetlek?

- Ez a minimum, amit elvárok – néztem hosszasan szemeibe, mire ismételten elnevette magát, egyértelműnek tűnő kijelentésemen. De komolyan, ez még kérdés volt?

- Jól van – mosolygott továbbra is olyan tekintettel vizslatva engem, mintha JoonMyun lettem volna; Chanyeol akkor rendkívül aranyos volt. – Mi lenne, ha elmennék ahhoz a folyóhoz, amiről még az első találkozásunkkor meséltem neked, oké? – Emlékeztem arra az estére; sírva ültem a hideg kövön, Chanyeol pedig próbált megvigasztalni a Limbo-ról szóló történetei s érdekességei segítségével. Mesélt nekem arról is, hogy a határnál lévő forrásnál, amolyan szenteltvíznek felel meg náluk, amely lemos mindent az emberről.

- Az nem patak volt még néhány napja? – sandítottam fel rá, mire szélesebben elmosolyodott. Miért viselkedett így? Annyira máshogy festett, de megmondani nem tudtam volna, mit változtatott magán, vagy éppen a viselkedésében.

- Addig-addig cseperedett, amíg folyóvá nem nőtte ki magát – viccelődött aranyosan, majd komolyabban kezdett vizslatni hatalmas barna szemeivel, melyekben különös fényt láttam megcsillanni. – Na, eljössz velem? Mutatok néhány érdekességet.

 Hogy mondhattam volna erre nemet? Hajtott a kíváncsiság, és őszintén nem volt jobb dolgom, meg amúgy is; Limbo arról szólt, hogy az ember szabadabban élhetett, mint előtte. Akkor basszus hadd menjek már el Chanyeollal egy rohadt folyóhoz, ennyit igazán megérdemlek. Ez valójában semmi nem volt, mégis nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy elmenjek vele valamerre, csak úgy; és emellett még rohadt kíváncsi voltam arra, mit fog nekem mutatni.

 Gyalog indultunk a forrás felé, először teljes némaságban. Igazán nem tudtam, mit kellene kérdeznem tőle, a semmiről meg nem tudtam beszélni, ebben még nem voltam annyira jó, mint mondjuk Dyo. Kyungsoo profi volt abban, hogyan hozza ki magát egy esetleges kínos helyzetből, mivel mindig tudott valamiről beszélni, ami szerencsére a partnerét is érdekelte. Barátom eléggé királymód oldotta meg az efféle szituációkat, velem ellentétben. Csak úgy ott mentem a Yoda mellett, mintha az előbb vágták volna le a nyelvemet, holott egyszerűen nem tudtam mit mondani a férfinek. Szerettem volna, de nem ment.

- Chanyeol…

- Hm? – pillantott rám, mikor már viszonylag közel jártunk eredeti célunkhoz.

- Hogyan érhetném el, hogy ne legyek szerelmes Dyo-ba? – kérdeztem hatalmas szemeket meresztve a magasabbra, mire az halkan felsóhajtva megvonta vállait.

- Úgy, ahogy normális esetben is tennéd; hárítsd át a szexuális energiáidat másra, próbáld ilyen szempontból ignorálni őt, és keress valaki olyat, akibe beleszerethetsz.

- És van esetleg olyan megoldás, ami rendhagyó ebben az esetben? – húztam fel szemöldökömet, a mai nap után semmit sem bízva a véletlenre. A férfi haloványan elmosolyodott, majd játékosan oldalba bökött.

- Limboban eléggé gyakran felborul az ember hormonháztartása, vagy hogy a tökömbe nevezik ezt; szóval ne lepődj meg, ha erotikus álmaid lesznek, vagy minden kicsit szexisebb srácot megkívánsz – vigyorgott hamiskásan, majd tovább haladva mesélt még erről. – Ez eléggé rendesen befolyásolja a romantikus érzelmeidet is, és hogy a tested nagyjából összhangba kerüljön az agyaddal, gyakori, hogy egy konkrét emberre fókuszál mindkettő, aki mindkét igényvégletet kielégíti; ez itt Dyo.

- De miért ő?

- A legjobb barátod és jól néz ki; ezek szerint neked már ennyi is elég. De mondom, ha egy kicsit kiélted magad, szexeltél, fantáziáltál, akkor az érzéseid is lankadni fognak a fiú iránt.

- És ha nem? – kérdeztem, mikor a férfi megállt, s levágta magát egy hatalmas tölgyfa alá, s kényelmesen elfeküdt.

- Akkor a szokványos módszereknél kell megmaradnom – hunyta le szemeit, ahogy elterült a selymes fűben, amely Miyazaki filmekbe illően hullámzott a szél lágy ringatására. Egy szimpla zöldfüves rétre vitt engem Chanyeol, ahol elvetve néha látni lehetett kisebb fákat, többféle színben díszelgő, tarka virágokat s milliónyi aprócska szépséget, amiért mégis elvarázsolt, azaz egyszerű tájkép. Én lettem szentimentálisabb, vagy tényleg egy mesébe csöppentem akkor? Minden olyan rohadt nagy mennyiségű nyugalmasságot sugárzott, amitől szívem szerint csak romantikus stílusban heverésztem volna a fűben, pontosan úgy, ahogy Chanyeol is tette. Időközben persze a fiú elszundított, én meg észrevettem azt a bizonyos patakot is, amiről még korábban beszéltünk, és kíváncsi kisgyerekekhez hasonlóan, követni kezdtem annak folyását, egészen addig, míg el nem értem egy hatalmas tóig, ami olyan élesen fénylett vissza a napsütésben, mintha direkt kitisztították volna azt. Idiótán hangozhat, de úgy éreztem, Görögország partjainál sétálgattam, amikor azt a nagy állóvizet figyeltem, ami egyszerűen hívogatott magába, mintha egyenesen könyörgött volna azért, hogy belemártsam lábamat.

- Szép, ugye? – hallottam meg fülem mellől egy ismerős hangot, de ahelyett, hogy megrémültem volna a hirtelen érkezett férfitól, csak aprókat bólintottam, egyetértve vele.

- Varázslatos – ámuldoztam folyamatosan.

- Örülök, hogy tetszik. Mutatok valamit, amitől egyenesen el fogsz ájulni – fordított maga felé, mire én kíváncsian kezdtem rá pislogni, várva arra a bizonyos meglepetésre. Chanyeol csak halványan elmosolyodott, majd nemes egyszerűséggel vetkőzni kezdett előttem; azt hittem ott süllyedek el, zavaromban. Lazán lekapta magáról felsőjét, így megpillanthattam kidolgozott, teletetovált felsőtestét, ami a sok firkálmány ellenére is, rendkívül vonzó látványt nyújtott. Ezután lerúgta lábfejéről cipőit, aztán farmerjától is megszabadult, ezzel engedve meg nekem, hogy csodálhassam hosszúkás, kissé vékony, mégis rendkívül izmos combjait. Park Chanyeol ott állt előttem egyszál alsóban, én pedig látványosan fixíroztam, testének majdnem minden porcikáját. Nem tudtam, hogy zavarban érezzem magam, vagy… Nem, erre nem volt más opció. A fülemig kellett volna pirulnom – elvégre dolgoztak bennem azok a köcsög hormonok – de helyette csupán elkerekedett szemekkel figyeltem a magasabbat, ahogy könnyedén kikerülve engem, belesétált a tóba. Magas, elegáns alakja eltűnt a tükörsima víz felszíne alatt, mindössze néhány pillanatra, amíg lefagyva figyeltem a tájat, immár egyedül. Testem megdermedt, fogalmam sem volt arról, mit kellett volna látnom, mert ahol a férfi lebukott sem buborékok, sem apróbb mozgolódások nem voltak. Némán meredtem a természetes vízforrásra, aztán alig néhány másodperccel később, ismételten szemem elé tárult az elálló fülű Chanyeol képe, immár kristálytiszta állapotban. Hófehér bőréről eltűntek a tetoválások, arcáról lekerültek a piercingek, ahogy a természetes horzsolások, s apróbb bőrhibái is. Tökéletes volt a férfi vékony alakja, a karjai, a szemébe lógó vizes tincse; egyszerűen mindene. Nem vertem nagydobra, hogy ilyennek láttam őt, elvégre ő maga mondta, hogy majd minden kicsit is dekoratív férfihoz vonzódni fogok, én meg nem zavartattam magam emiatt. Mi értelme lett volna? Nem a való világban voltam, azt tehettem, amit akartam; én meg akkor csak egy férfi természetes szépségeiben gyönyörködtem, annak ellenére, hogy Chanyeol egyáltalán nem volt az esetem.

- Erre gondoltál, amikor azt mondtad, a vízzel mindent lemoshatsz? – kérdeztem mosolyogva, ahogy vízcseppekkel borított teste megtorpant előttem.

- Pontosan erre. A víz mindent eltüntet, ami felesleges egy emberen, vagy igazából nem is tartozik hozzá.

- Ezért tűntek el a tetoválásaid?

- Ja – vont vállat, majd végigmérte ismételten friss testét, mire megakadt a tekintete kézfején, aztán nosztalgikusan elmosolyodott. – Ez itt megmaradt – bökött egy aprócska jelképre, elégedetten mutatva nekem a tetoválást, mire bólintottam. Erre mit kellett volna mondanom? Meg kellett volna dicsérnem, vagy mi a rák? Mindenesetre kellemes érzéssel töltött el az a mennyiségű nyugalom, ami abból a helyből áradt; nagyon tetszett, és örültem, hogy Chanyeol elvitt oda.

 Hirtelen kicsapódott a víz. Mind a ketten ijedten léptünk egyet hátra, ahogy értetlenül meredtünk a gyönyörű tükrű tóra, melynek cseppjei hullámozni kezdtek eddig sima felületén. Váratlanul egy hosszú, rendkívül ápolt kéz nyúlt ki a forrásból, horrorfilmekbe illően próbálva kimászni, s levegőért nyújtózni. Egy… Egy férfi lépett ki a tóból, nagy nehezen felegyenesedve, úgy téve egyik lábát a másik elé, mikor egyszer csak felemelte tekintetét, s egyenesen rám pillantott. Arcán macskamosoly pihent, barna íriszei egyfajta különös, számomra megmagyarázhatatlan üzenetet közvetítettek, melyet képtelen voltam megérteni. Éles állkapocs vonala ellenére rendkívül fiatalos s gyermeki vonásai voltak, amiket kissé együgyű mosolya csak még szerethetőbbé varázsol a szememben. Aztán tekintetem átvándorolt testére, és azt hittem ott kapok rögtön kozmikus orgazmust. Azok a karok, Istenem! Leírhatatlanul tökéletesen voltak kidolgozva, olyannyira, hogy szavakat nem találok a vadidegen férfi külső adottságaira. A hasa, a lábai, az ádámcsutkája, az arca… mind annyira makulátlan volt.

- Halihó! – köszönt gyönyörűen csengő hangján, amely rögtön olyan gondolatokat idézett elő elmémben, amiknek létezéséről ezelőtt még nem is tudtam. Hogy tudok már rögtön ábrándozni róla…? Rohadék hormonok!

- Mi a neved? – lépett kicsit közelebb az eddig mellettem álló férfi, mire egy megdöbbentő válasz érkezett.

- Név? – ráncolta homlokát a szép férfi. – Az micsoda?

- Picsába! – sziszegett egyet Chanyeol, mintha ez a felelet rosszat jelentett volna. Földre hajított nadrágjához lépett, majd elővett annak zsebéből, egy tollszerű szerkezetet, amellyel egy aprócska bőrdarabot választott le a hirtelen megjelent idegenről, kinek eme mozdulatsorozat, meg sem kottyant. Yeol várt néhány másodpercet, majd az engem terhességi tesztre emlékeztető valamire meredve, még egyszer elkáromkodta magát. Előhalászta még nadrágjából telefonját, majd gyorsan tárcsázni kezdett, idegesen toporzékolva köztem és a kedvesen nézelődő férfi között.

- JoonMyun? – szólt a készülékbe. – Kurva nagy szarban vagyunk! Amnéziás együtt-érzőt találtam a kilences szektorban; azonnal küldened kell ide valakit, vagy durván rábaszuk!

 Ahogy kétségbeesett hangját hallottam, s ahogy az ártatlan ismeretlenre néztem, csak egyetlen egy kérdés zakatolt a fejemben: Mi folyik itt?

9. rész - Reveláció

 Teljesen lesokkolódva néztem a colosra, mintha épp az előbb közölte volna, hogy az Olimposzról származik, melynek legtetején élte Isteni életét, csak kidobták, mert összeszűrte a levet valami dekoratív szatírsráccal. Oké Baekhyun, már megint faszságokon jár az eszed, ahelyett hogy reagálnál valamit. Komolyan, szerintem Dyo már kezdte azt hinni, hogy embóliát vagy mi a francot kaptam, hiszen csupán tátogva meredtem Chanyeolra, nem tudva mégis mit kellene mondanom.

- Az… apád?  - nyögtem végül csupán ennyit, mintha nem fogtam volna fel először is, hogy annak a köcsögnek pont ő a fia. Bár ez még mindig egy hitetlen egybeesésnek tűnt, és valószínűleg nem csak nekem számított annak.

- Különben miért mondtam volna? – vonta meg a vállát szerényen, miközben próbált nem folyamatosan JoonMyunnal szemezni, kinek tekintete hol rajtam, hol párján pihent, a legkevésbé sem nyugodt formában.

- Hát… nem tudom – válaszoltam őszintén, továbbra is ledöbbenten ácsorogva az ajtónál, jobb oldalamon a kíváncsian pislogó Kyungsooval. – Általában az emberek nem szoktak büszkék lenni az apjukra, ha az egy ekkora seggfej.

- Tudom – húzta el száját keserűen mosolyogva, legnagyobb döbbenetemre egy cseppet sem dühösen.

- Mi az, hogy tudod? – akadtam meg egy pillanatra, annál a résznél ragadva le, mikor nem kezdett nekem kurva anyázni, amiért szidtam az apját.

- Mindig is egy méretes paraszt volt, már gyerekkoromban is, szóval nem csodálkozom, ha a hátad közepére sem kívánod.

- De… - ráncoltam szemöldökömet – Hogyhogy te is ilyennek látod?

- Inkább kellene beképzelnem magamnak, hogy egy mintaapa? – nevetett fel halkan, mintha szórakoztatná naivitásom. – Csak azért mert a fia vagyok, még nem kötelességem szeretni őt, és minden helyzetben a pártját fogni. Ami pedig tény az tény, és az apám egy barom, ezen nincs mit szépíteni.

- Tényleg az – húztam fájdalmas mosolyra ajkaimat. – Meghúzta a barátnőmet.

- Szokása – bólintott aprót, mintha már meg sem kottyanna neki, azaz információ, hogy az apja nem az anyjával szeretkezik, ki tudja mióta. – Sajnálom, hogy ismerned kell őt.

- Sajnálom, hogy még itt is neked kell bocsánatot kérned helyette – simítottam meg tarkómat, próbálva elkerülni a magasabb keserédes pillantásait. Aish, nem az én stílusom volt az afféle helyzetek megfelelő kezelése, elvégre nem értettem az ilyesmihez. Újságíró akartam lenni, nem pszichológus, így fogalmam sem volt arról mit kell tenni egy ilyen helyzetben. Ezek az alapvető emberi tulajdonságok valahogy kimaradtak belőlem, pedig nem voltam robot, vagy ilyesmi, csak nem viseltem jól a kínos szituációkat.

- Sokáig akartok még ilyen romantikusan meredni a semmibe, vagy hajlandóak vagytok elhúzni? – dörzsölte meg fáradtan szemeit JoonMyun kedves megnyilvánulásával utalva arra, hogy kotródjunk el a picsába, mert dugni kívánna a colossal. És még szerencse, hogy nyíltan finoman fogalmazott, de szavai mögött megbújtam eme tényleges tények, melyek után, Dyo és én, elegánsan távoztunk a lakásból.

- Nem vicceltél – pillantott rám a fiatalabb, ahogy baktatott le a lépcsőkön, időnként néha rám sandítva. – Ez a kölyök eléggé furcsa.

- Kölyök? – ráncoltam homlokomat. – Jóval idősebb nálad.

- Honnan tudod?

- Mert már nagyon régóta itt van – sóhajtottam halkabban, ahogy kiértünk az épületből, egyenest a nyirkos utcára. – Az is lehet, megvan több száz éves is.

- Lehet – vont vállat lakótársam, ahogy lépésinek koppanását számolta. – Viszont ez nem akadályozza túl sok mindenben, ahogy látom.

- Mire akarsz ezzel célozni?

- Csak nézz rá – emelte rám tekintetét, próbálva szavak nélkül rávezetni a lényegre, de olyan tompa voltam, hogy erre esély nem sok akadt. – Ebben a világban nem sokat számít a kor, hiszen JoonMyun sem öregszik, pedig jó néhány éve itt lehet, de még így is csak huszonnégynek mondanám. Ráadásul ez a Chanyeol gyerek sem lehet több huszonháromnál.

- Honnan veszed? – kérdeztem, mert az ilyen dolgokról Dyonak mindig nagyon érdekes elméletei szoktak lenni.

- Park professzor kicsit több mint negyven éves, igaz? – kezdett bele. – Így lehetséges, hogy van vagy éppen volt egy korunkbeli fia, aki nem más, mint Chanyeol. Viszont, aki idekerül, csak különleges esetekben öregszik, nem?

- De – bólintottam aprót, próbálva logikusan összekapcsolni a fiú szavait.

- Ez azt jelenti, hogy Chanyeol csak néhány éve, vagy csupán néhány hónapja került ide, elvégre korábban nem halhatott meg, hiszen akkor csak tizenéves volt. Több tíz éve sem lehet itt öregedés nélkül, mivel akkor nem köthető össze Park professzorral.

- Logikus – biccentettem egyet. – De miért kezdted ezt kiszámolni?

- Fogalmam sincs – nevetette el magát halkan, miközben lazán megvakarta tarkóját, valami normális okot akarva kitalálni tetteire. – Talán csak be akartam bizonyítani, hogy itt nem számít a kor. Chanyeol és JoonMyun között több évtized is meglehet, mégis remekül megvannak egymással, ami csak annyit jelent, hogy nevezhetem JoonMyunt kölyöknek, még akkor is, ha elvileg idősebb nálam.

- Jó, legyen neked – sóhajtottam fáradtan, mert nem éreztem magamban annyi erőt arra, hogy még Dyo tudálékos viselkedését is elviseljem. Csíptem, amikor ilyen volt, csak olyankor agy is kellett volna ahhoz, hogy megértsem őt, ami nekem akkor éppen nem volt. – Nem hittem volna, hogy ennyire fogsz ragaszkodni az igazadhoz.

- Ismersz, tudod mennyire akaratos vagyok – nevette el magát, ahogy játékosan átkarolta vállaimat, téve egy szívemet megmelengető baráti gesztust. Szerettem, amikor Dyo közel volt hozzám. – Na mutasd, merre laksz!

 Szavak nélkül vezettem el barátom az újdonsült lakhelyemre, amely rögvest elnyerte a fiú tetszését. Kyungsoo nem volt egy válogatós fajta, akár még egy koszos porfészekkel is beérte, de mivel Limbo-beli lakásom tökéletesnek volt mondható, barátom elégedetten foglalta el helyét a szomszédos szobában. Azzal váltam el tőle, hogy másnap korán munkába viszem és bemutatom Hongkinak, szóval testileg és lelkileg is felkészültnek kell lennie. Azzal becsuktam szobája ajtaját, majd mindketten aludni vonultunk.

**

 Hat órakor kipattantak a szemeim, minimális álmosságot is mellőzve, nem éreztetve velem a további alvás vágyát. Csendben keltem ki ágyamból, s úgy lopakodtam végig a lakáson, mintha még magát a Napsugarakat sem akarnám megzavarni napi rutinjukban. Sosem voltam egy látványos ember, így még az olyan egyszerű dolgaim, mint a felkelés sem volt valami nagy szám. Némán tettem mindent, kiélvezve a csend legapróbb részét is, amely elhitette velem, hogy egy pillanatra még az idő is megállt.

 Kinyitva a konyhaszekrényeket, azokban poharak s tányérok sokaságát láttam, melyek ijesztően hasonlítottak a régi lakásbeliekre. Kihúzva a fiókokat, rengetek kést, villát és kanalat fedeztem fel, ki tudja hány pár evőpálcika mellett heverve, tökéletesen szimmetrikusan. Elrohanva a fürdőig, ott mindenféle pipere cuccokat pillantottam meg, olyan felállásban, mint amilyenben régen is voltak. A bal oldalon az én cuccaim hevertek szanaszét, mintha valaki atombombát hajított volna közéjük, míg a jobbon Dyo holmijai alkotta gyönyörű összképet. Benéztem a szobámban található ruhásszekrénybe is, amiben az összes sajátomnak nevezhető nadrágot s inget megtaláltam, majdnem teljesen ugyanolyan tematika szerint, mint amilyenben, a valódi életben hagytam.

- Bámulatos! – ámuldoztam, elvégre nem volt megszokottnak nevezhető, hogy hirtelen csak a semmiből mindent megkapok, amim eddig volt, csak éppen egy másik dimenzióban. Ezzel az elvvel mentem vissza a konyhába, majd elővettem a csurig megrakott hűtőből egy liter tejet, és kávét kezdtem főzni magamnak, mert nem akartam elvonatkoztatni a szokásaimtól.

- Jó reggelt! – baktatott ki élénken szobájából lakótársam, teljesen felöltözött állapotban ülve le az ebédlőasztalhoz, miközben hatalmas szemeket meresztett rám.

- Hogy aludtál? – kérdeztem, ahogy elé is letettem egy bögre koffeinnel teletömött energiabombát, amit vele szemben kortyolgattam, hogy kicsit jobban felébresszem magam.

- Jól, mint mindig, de te ugyanolyan kifáradt szerencsétlennek tűnsz, mint amilyen régen is voltál. Nincs igazam?

- Szopd le az összes faszom, oké? – löktem oldalba, mire eget rengető kacagás szakadt ki belőle, amely halovány mosolyt erőltetett arcomra. Szerettem, amikor Dyo nevetett.

- Cáfolhatatlan; semmit sem változtál! – kuncogott továbbra is, ahogy lassan belekortyolt kávéjába, néhány másodpercre ignorálva engem. Nem mellesleg Kyungsoo aznap reggel remekül nézett ki; egy bőrcipőt húzott, amely tökéletesen illet feszes sötétkék csőfarmeréhez, ami kiemelte lábait. Felülre egy sima fehér inget vett, aminek nyakrészét nem gombolta be, így belátást nyerhettem hófehér mellkasára. Ezután egy angolstílusú zakót dobott magára, ami pedig szép alakjának adott egyfajta eleganciát, miközben vékony, kissé nőies derekát engedte kiemelni. Tényleg nagyon jól nézett ki.

- Mehetünk? – kérdeztem, miután nagy nehezen én is összekapartam magam, s emberi küllemet varázsoltam szánalmas lényemnek. Nem vittem túlzásba, csak egy edzőcipőt, egy fehér farmert és egy kényelmesebb fekete V kivágású pólót vettem fel, rá pedig egy hosszabb fazonú szürke pulóvert, melyet nem lehetett összekötni, s vége majdhogynem a térdemet verte. Teljesen úgy festettem, mint egy tumblr srác, de szerettem így öltözködni, szóval bekaphatja, azaz idióta fényképes-blog, vagy mi a faszom.

- Persze – bólintott a fiú, majd hozzátette. – Hova is megyünk pontosan?

- A szerkesztőséghez, ide szembe! – mutattam ki az ablakon egyenesen a leendő munkahelyünkre pillantva, mire lakótársam hümmögve vette tudomásul a tényeket. Ilyenkor mindig kissé felfújta arcát, ami még aranyosabbá tette eleve cuki vonásait; persze utálta, ha ezt megemlítettem neki, de nekem nagyon tetszett.

- Hahó! – köszöntem be a kupis helységbe, mire hirtelen felbukkant előttem munkaadóm, Lee Hongki, hatalmas vigyorral kedves arcát. Persze ezzel a nyitással szívinfarktust okozott nekem, de ezzel ne is foglalkozzon, csak ugrándozzon, mint majom a dzsungelben. – Baszki Hongki, a szívbajt hozod rám! – kaptam mellkasomhoz, mire az idősebből halk kuncogás szakadt ki.

- Bocs, de nézd a jó oldalát; így biztosan kiment minden álom a szemedből! – veregette meg vállamat, majd Kyungsoo felé sandítva, a lakótársamnak szentelte minden figyelmét. – Oh la-la, kit hoztál nekem?

- Hongki, ő itt a barátom Do Kyungsoo és neki is állás kellene. Dolgozhatna velünk? – kérdeztem megpróbálva gyorsan lerendezni ezt a dolgot, mert nem akartam ezzel sokáig tökölni.

- Nem látom akadályát!  - mosolyodott el a férfi, majd csillogó szemekkel a fiatalabbat kezdte vizslatni. – Munka rengeteg van, emberünk pedig kevés; üdv a csapatunkban Kyungsoo!

- Csak Dyo, ha kérhetném – jegyezte meg mosolyogva barátom, miután kezet rázott az újdonsült főnökünkkel.

- Ahogy akarod Dyo! – Hongki egyszerűen ragyogott azon a reggelen, főleg akkor, mikor Kyungsoora emelte meleg tekintetét, s azzal vizslatta a fiút. – Oh, majdnem el is felejtettem: Még nem ismeritek a munkatársakat! Gyertek, bemutatlak nekik!

 Lementünk az alagsorba a csigalépcsőn keresztül, s az épület letisztult, sokkalta nyugodtabb helyére érkeztünk, ami akkor minden volt, csak épp tiszta nem. Az asztalokon milliónyi kupac papír hevert, teljesen össze-vissza állapotban, mintha csak egy tornádó söpört volna végig a termen. A telefonok folyamatosan csörögtek, a bekapcsolta számítógépek képernyői hol ilyen, hol olyan színben villogtak, totális őrületben kavarogva. A sorok között egy csinosan felöltözött, hosszú combú, viszonylag teltebb alkatú, festett vörös hajú nő forgolódott, egyszerre beszélve két kagylóba, míg kezében egy hatalmas dossziét tartva keresett valamit szemeivel. Számomra a cselekedetei fizikailag teljesen lehetetlenek voltak.

- Sajnálom uram, de nem áll szándékunkban kiadni még egy könyvet a macskák párzási szokásairól – sóhajtott az egyik telefonba. – Hogy miért? Mert mi nem foglalkozunk efféle érdektelen baromságokkal! – fújatott idegesen, majd lecsapta a készüléket, míg a másik vonalon keresztül hallgatta a teljesen más témáról beszélő hangot. – Ez igen érdekesen hangzik; mondja csak, mikorra tudna eljönni hozzánk, hogy megbeszéljük a részleteket? Szerda? Tökéletes lenne; köszönöm, önnek is! Viszonthallásra!

- Már megint JungHyo hyung zaklatott a beteg macskáival? – mosolyodott el kedvesen Hongki, ahogy a megfáradt lányra pillantott.

- Az a pasi egyszerűen nem tud elvonatkoztatni azoktól a kis dögöktől! – morgolódott a nem mellesleg nagyon dekoratív hölgyemény.

- És ki volt a másik, akivel beszéltél?

- Kim Juniel írónő mesélt nekem az új könyvének a témájáról, amit holnapra el is kellene olvasni, mivel szerdán jön megbeszélésre, viszont Hongki, most mondom neked, hogy nekem erre nem lesz időm, mivel még az előző kézirattal sem végeztem, aminek megtárgyalása keddre esedékes!

- Nem kell aggódnod Luna, ugyanis a mai naptól fogva két új munkaerővel is számolni tudsz! – mondta büszkén a férfi, majd felénk nyújtotta karját, mintha csak két híres celebet akarna felkonferálni. – Ő itt Byun Baekhyun az új szervezőnk!

- Nagyon örvendek! – hajoltam meg kissé, majd kezet fogtam a kedvesen mosolygó lánnyal.

- Min Luna, pénzügyes, el nem ismert menedzser és olvasó! – mutatkozott be rendesen, ahogy ismét felegyenesedve néztem szép arcára. – Készülj fel, hogy a munkám ezen részét te fogod végezni, szóval kötél idegekre lesz szükséged!

- Ne aggódj, ezzel nem lesz probléma! – biztosítottam őt talpraesettségemről, mielőtt még utat engedtem volna barátomnak, hogy megismerhesse eddig nagyon szimpatikus kolléganőnket.

- Ő pedig Do Kyungsoo, az új olvasónk! – vette át a beszédet Hongki ismételten, ahogy ezúttal Dyo-t mutatta be Lunának.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek!

- Szintúgy – biccentett óvatosan a fiatalabb, gyér mosollyal ajkain.

 Luna nagyon kedvesen tájékoztatott minket a feladatainkról, és még asztalt is kaptunk, ahol rendesen dolgozhattunk. Apám, sosem hittem volna, hogy egyszer majd egy szerkesztőségnél saját asztalom ez; ez már valami! És a humorom, még mindig rémes, főleg, amikor saját magammal szemben próbálok ironikus lenni. Ezt még gyakorolni kell. Na mindegy. Először eléggé korlátozott munkát kaptam, valami beosztást kellett megcsinálnom, de szerencsémre azzal gyorsan végeztem, és nem vett igénybe semmiféle nagy kreativitást, aminek örültem, mivel akkor valahogy egyáltalán nem fogott az agyam. Viszont néhány órával később…

 Dyo nagyban olvasott egy könyvet, amit Luna a kezébe nyomott rögtön a kezdéskor, azzal érvelve, hogy rohadt gyorsan végeznie kell vele és részletes jelentés köteles alkotni róla. Mivel Kyungsoo jó volt az ilyesmiben, ez meg sem kottyant neki, viszont az én ujjaim már fáradtak a sok gépeléstől és a folyamatos telefonhívások kezdtek megőrjíteni. Fene se hitte volna, hogy egy könyvkiadónál dolgozni ilyen piszok fárasztó munka; mintha egy rossz yaoi animében lettem volna, esküszöm.

- Baekhyun, Jaejin látni akar! – dobott meg egy galacsinnal Hongki, jelezve, hogy menjek be a szobába, ami felé biccentett.

- Hogy kicsoda? – ráncoltam homlokom, ahogy meghallottam az ismeretlen nevet.

- A grafikusunk; épp most tervezi a legújabb kasszasiker gyanús könyvünk borítóját, és segítségre van szüksége.

- De miért tőlem kér segítséget? – értetlenkedtem továbbra is. – Hiszen nem is ismer.

- Épp ezért – felelte lelkesen Hongki elém állva, karomnál fogva húzogatva gyengéden, ezzel próbálva elérni, hogy felálljak. – Állítása szerint, egy új ember új múzsa lehet számára. Ne akarj kiigazodni, az elvont művészgyereken, csak menj be hozzá!

 Hongki a főnököm volt, így kötelességem volt teljesíteni a kérését, és elvonszolni a seggem ahhoz a grafikus sráchoz, aki kifejezetten velem akart beszélni. Az elején mondott valami olyasmit Hongki, hogy majd kell ennek a Jaejinnek is segítenem, de azt nem hittem volna, hogy ilyen hamar.

 Halkan kopogtam az ajtón, és mivel semmilyen választ nem kaptam, óvatosan benyitottam, lehetőleg úgy, hogy semmiféle hangot ne adjak ki magamból, mert a szoba abban a pillanatban a közelgő halálom helyszínéül szolgált. És milyen vicces, hogy ezt úgy mondom, hogy konkrétan meghaltam. Viszont az a hely, egyszerűen hátborzongató volt: a teljes káosz uralkodott ott, esküszöm. Galacsinok, ceruza törmelékek mindenhol szanaszét heverve, mintha az előbb élték volna át a kivégzésüket. Sötét volt, alig láttam, azt hittem menten pofára esek valamiben, viszont szerencsémre egy íróasztallámpa gyér fénye adott annyi támpontot, hogy ne nyaljam fel a parkettát. A bútor mellé érve vettem észre, egy arra görnyedő alakot, aki nagyon úgy tűnt, nem éppen a kreativitása fénykorát élte. A vékony test fáradtan terült el az asztalon, több rajzlap és toll társaságában, lassan szívva be tüdejébe a levegőt. Halkan köhintettem egyet, jelezve, hogy én is jelen vagyok, mire az ismeretlen férfi nagy nehezen felemelte testét, s függőleges állapotában, fáradt szemekkel rám sandított.

- Te vagy Baekhyun? – kérdezte kissé rekedtes hangon, de amúgy érezni lehetett érdekes orgánumának majdnem minden rezdülését. Arca egyszerre volt gyermeki, mégis rendkívül férfias, talán az erős állkapocsvonal és szép ádámcsutka miatt. Haja koromfekete tincsei ide-oda álltak, valószínűleg egy nap eléggé gyakran túrt bele, kezelhetetlen emberi reakciók révén, elvégre alkotóművészről volt szó, kik gyakran tépkedték hajszálaikat agyuk s fejbőrük megmozgatása érdekében.

- Igen. Tudok neked valamiben segíteni?

- Megmondanád ezek közül, melyik illene leginkább egy borítóra? – kérdezte, ahogy kezembe nyomta vázlatfüzetét. Gondolkodás nélkül kinyitottam azt, viszont a látvány, ami fogadott, egy pillanatra még a szívemet is megállította. Jaejin ugyanis aktusokról készített hihetetlen kidolgozott rajzokat, melyeken… férfiak szerepeltek. A dagadó izmok tökéletesen voltak megformálva, ahogy a testeken elhelyezkedő izzadtságcseppek is, melyek valószínűleg a testükben tomboló vágyaktól kerültek rájuk. Hihetetlen szokatlan volt több homoszexuális szeretkezés részletesen lerajzolt látványa, de az még szokatlanabbnak tűnt, hogy mindez nekem tetszett.

- Öhm… Miféle könyvhöz kell ez? – kérdeztem hatalmasat nyelve, megpróbálva leplezni titkos izgalmamat. A férfi vonta vállát, majd papírjai között kezdett kutakodni, mintha puskára lett volna szüksége, a pontos cím megmondása érdekében.

- BL regény, holnap tárgyalunk az íróval – lesett egy cetlire majd visszapillantott rám.

- Mi az a BL?

- Boys Love – válaszolt egyszerűen, mire fejbecsapott a reveláció idegesítő kalapácsa, ami az utóbbi időben mindig az én fejemen csattant el. Mondjuk, így már minden világos volt, azt illetően, Jaejin miért rajzolgatott seggre pacsizó csinifiúkat.

- Beleolvashatnék a könyvbe? Hátha akkor több ötletet tudok adni a borítót illetően – mondtam gyorsan, reménykedve abban, hogy a férfi nem vette észre a zavartságom apró jeleit. Megvonva vállait, néhány gépelt oldalt nyújtott felém, melyeket gondolkodás nélkül vettem ki hossz ujjai közül.

- Ezeket az írótól kaptam, mondván, hogy eme néhány oldal alapján rajzoljam le a borítót. Nekem túl erotikus a képzelőerőm, így lehetséges, hogy nem lesznek megfelelők a vázlataim; kijavíthatnám a rajzokat, de akárhányszor újat próbáltam csinálni, mindig valami ilyen lett belőle. Ezért kell valaki, aki segítsen!

- Értem – bólintottam egyet, ahogy gyorsan végigfutottam a sorok hosszát, miközben magamban mérlegeltem. – Egy tíz perc múlva visszajövök, addig átolvasom ezeket, rendben?

- Rendben – azzal fogtam magam, és magára hagytam Jaejint a sötét teremben, hadd pihenhesse ki az eddigi munkát. Izgatottan tettem le a seggem helyemre, ahogy remegő ujjaim között tartottam azt a néhány lapot, melyeknek elolvasása már így látatlanban is gyomorgörcsöt okozott testemnek. Miért félek? Életem során rengeteg erotikus könyvet olvastam már, ez sem lehet sokkal másabb – gondoltam, miközben próbáltam elrendezni a szervezetemben tomboló hormonokat. Lehetett azokat még annak nevezni? Elvégre már huszonhárom éves voltam, nem volt semmi szégyellnivalóm, és a munkám részét képezte, hogy el kell olvasnom egy homoszexuális tartalmú könyvet. Nem kellett idegesnek lennem, és ezt mélyen magamban tudtam is, de akkor valahogy ezek a dolgok nem jutottak el a csökött agyamig.

 Egyik sor követte a másikat, és ahogy egyre inkább belemélyedtem az olvasásban, s ahogy egyre közelebb értem a rövid kis részlet lényegéhez – ami a két férfi orgazmusa volt –, éreztem, hogy a testemet elönti a forróság. Ketyegőm tempója pillanatról pillanatra erősödött fel, a pulzusom száma valószínűleg már az eget verte, miközben a végtagjaimban táncoló bizsergés, egy egészen másik helyre készült vándorolni.

 Baszki, én tényleg felizgultam egy BL regényre?! – akadtam ki rögvest, ahogy realizáltam a testem önkéntelen reakcióit arra a néhány oldalra. A büdös picsába! Mégis mi a francért tetszik ez nekem ennyire? Jobban beindult a fantáziám egy-két sortól, mint több kötetnyi hetero tartalmú erotikus műtől, amiknek olvasását igazából egyáltalán nem élveztem. Viszont ez… egyszerűen szavakat nem találok arra, mégis miféle képek jelentek meg lelki szemeim előtt, mikor az aktus részletezéséhez érkeztem. Nem tudom az író saját tapasztalatból vagy fantáziából, alkotta a szex jelenetet, de olyan kibaszott izgatóra sikeredett, hogy még…

- Baek – lépett váratlanul mellém Dyo, mire ijedten pillantottam fel a fiúra, ki aggódó pillantásokkal vizslatott. – Mit olvasol? – vette ki a kezemből azt a néhány lapot, melyeken az elmémet megborító szavak sorakoztak.

- Öhm… Ezt Jaejin adta, hogy tudjak neki segíteni a borító tervezésben – makogtam zavartan, elvégre mégiscsak szokatlan volt tőlem, hogy yaoit olvastam.

- Mennyi segítséget ad, ha pornót olvasol? – vonta össze szemöldökét, ahogy fél szemmel rám sandított, mintha valamit ki akart volna szedni belőlem. – Minden rendben? Kissé sápadtnak tűnsz.

- Jól vagyok – nyeltem egyet, ahogy óvatosan keresztbe tett lábakkal próbáltam leplezni valódi problémám nyíltan megmutatható jelenségét, amit köznyelven álló fasznak neveztek. Persze Kyungsoot nem tudtam átverni, hiszen a férfi még az anyámnál is jobban ismert engem, így gyanakvóan mérte végig testemet, de olyan messzire nem jutott, mivel tekintete látványosan ágyéktájékon akadt meg.

- Baekhyun, te most komolyan…?

- Igen – válaszoltam kapásból, nem akarva megvárni a mondat végét.

- És ez a…?

- Igen, amiatt van.

- Értem – válaszolt csendesen, megpróbálva nem mindig meredező péniszemet fixírozni, de az olyan látványosan ácsingózott felfele, mint egy kibaszott zászlórúd. – És nem kellene szólnunk valakinek?

- Megőrültél?! Dehogy szólunk!

- Akkor mit fogsz tenni? Egész nap egy merevedéssel a lábad között akarsz lófrálni, mintha mi sem történt volna? – tette fel költői kérdését, melyből csak úgy csöpögött a gúny, és a lesajnálás minden verziója.

- Nem, terveztem még a gatyámat is letolom és játszom a muti-bácsit – válaszoltam csuklóból visszaverve, mire csak egy szemforgatást kaptam. – Ne nézzél már teljesen hülyének kérlek! Elmegyek a mosdóba és lerendezem, csak ez az egész olyan rohadt furcsa.

- Mi? – ráncolta homlokát. – Tudtommal nem most volt életedben először munkahelyen merevedésed, ez pedig természetes, ha éppen erotikus regényeket olvastatnak veled.

- Értsd meg Dyo, nekem nem azzal van a bajom, hogy felizgultam egy pornókönyvre, mint az ötvenes unatkozó öregasszonyok a Szürke 50 Árnyalatára – túrtam bele idegesen hajamba, ahogy őszintén próbáltam kimondani a szituáció legzavaróbb részét. – Hanem azzal, hogy ebben a néhány oldalban egyetlen egy nő sem szerepelt, ami lássuk be, egy hetero pasinál eléggé különös.

- Ezért mondtam, hogy talán szól­… - szakította félbe saját mondatát, pontosan akkor, amikor a jó kedélyű Hongki libbent mellénk, olyan angyali mosollyal orcáján, mintha egy Disney meséből lépett volna elő.

- Dyo, hogy haladsz az olvasással? – pillantott a fiatalabbra, kíváncsi szemekkel vizslatva a fiút, ahogy az asztalomra támaszkodott.

- Már csak két fejezet van hátra – válaszolt, óvatosan megdörzsölve szemeit, hiszen valószínűleg egyhuzamban letolni egy könyvet nem kis munka volt a számára.

- Remek – mosolyodott el. – A kérdésem már csak az lenne, hogy Baekhyunnak miért áll a farka?

 Azt hittem ott helyben süllyedek le egészen a pokol kapujáig olyannyira zavarba estem főnököm kérdésétől. Azaz egész helyzet rendkívül kínos volt, és már csak arra vártam, hogy legyen vége annak a résznek, aminél azon kattog mindenki miért áll a pöcsöm.

- Öhm – makogott a barátom, nem tudva normális választ adni, mire sajnos kinyögte azt, ami először az eszébe jutott. – Mert melegpornót olvasott!

- Kyungsoo! – korholtam le egyetlen egy szavammal a fiatalabbat, ami történetesen a neve volt, de ahogy kisziszegtem mindezt fogaim közül, érezni lehetett a bennem tomboló feszültséget.

- De ez normális, nem? – ráncolta homlokát, mintha teljesen természetes lett volna, hogy munkaidőben áll a kicsi Baekhyun. – Hiszen te meleg vagy!

- Dehogy vagyok! – tiltakoztam rögvest, ami egy elég látványos meghökkenést váltott ki az idősebből.

- Nem?

- Nem. A nőket szeretem! – válaszoltam harsányan, próbálva mindenképpen meggyőzni őt az igazamról, viszont nem úgy festett, mint aki száz százalékban, biztos ebben. A férfi állát kezdte dörzsölgetni, mintha csak erősen gondolkodna valamin, közben folyamatosan engem fixírozva, egy pillanatra sem tévesztve szem elől továbbra is ideges lényemet. Természetesen a merevedésem továbbra is ott ácsingózott közöttünk, de akkor – hála Hongki elmélkedésének – háttérbe szorult, azaz apró zavaró tényező.

- Volt barátnőd, mielőtt idekerültél?

- Közvetlen a szakításunk után néhány órával estem le az erkélyről – mondtam, továbbra sem értve, ez miért volt olyan fontos Hongki számára, de nem láttam akadályát annak, hogy ne tudnék válaszolni.

- És boldog voltál vele? Vagy az előző csajaiddal? – Nem tudtam a szánalmas párkapcsolati életem miért lett hirtelen ennyire érdekelt főnököm számára, de nagyon meg szerettem volna tudni, mégis mi okból kifolyólag kezdett el kérdezősködni.

- Ennek mi köze van ahhoz, meleg vagyok-e vagy sem?

- Nálunk Limboban eléggé gyakori, hogy az ember szexuálisan megváltozik.

- Mi az hogy megváltozik?! – akadtam fenn rögtön mondatának első részén, mire Dyo vállaimra tette kezét, jelezve, hogy hagyjam Hongkit beszélni.

- Annak érdekében, hogy aki idekerül, semmit se bánjon meg és mindent elérhessen, amit a való életében nem tudott, meg kell ismernie önmagát. Nálunk lehetetlenség hazudni, mert a tested automatikusan kimondatja veled a szavakat, és ilyen helyzetekben, kimutatja valós vágyaidat.

- Tehát azt akarod nekem beadni, hogy egész eddigi életem során, mélyen legbelül meleg voltam, és emiatt nem rendelkeztem sosem sikeres kapcsolatokkal?

- Én semmi ilyet nem mondtam – emelte fel a kezét védekezésképpen, mert akkor olyan agresszív voltam, mint egy nő menstruációkor. – De itt kiderülhet, hogy valójában mit szeretsz, és nagyon úgy tűnik, számodra nem Évát teremtettek, hanem egy másik Ádámot.

 Nem akartam elfogadni Hongki magyarázatát. Nem tudtam volna elképzelni azt, hogy tényleg meleg lettem volna, viszont nagyon úgy festett, hogy tényleg azzá váltam. Itt volt például, ez a Luna csaj; normális esetben már rástartoltam volna, mert baromi dögösen nézett ki, de… nem vonzott. Nem tudom elképzelni, ahogy alattam fekszik, és kéjesen nyögdécsel, ahogy Taeyeon tette. Viszont, mikor a képeket néztem és a szöveget olvastam, nagyon is bele tudtam képzelni magam a helyzetbe, ráadásul passzív félként. A gondolat, hogy egy férfivel legyek önmagában nem vonzott, de ahogy azaz író leírta azt az aktus… Na abban nagyon benne lettem volna. Tényleg meleg lennék? És ha visszatérek az életembe, akkor megint a nőket fogom szeretni? Vagy most örökké a férfiakat fogom előnyben részesíteni? Aish, sok hülye kérdés. Csak fogadd el, hogy meleg vagy és csináld tovább a többit! – mondtam magamnak, egy halkabb sóhaj kíséretében. Úgy se lesz Limboban olyan pasi, akibe bele tudnék zúgni.

 Elmélkedésemből Dyo hirtelen felcsendült nevetése szakított ki; Hongki valamit mondott a fiúnak, amin az kacagni kezdett. Szerettem Kyungsoo nevetését. Hé, egy pillanat! Mióta gondolok ilyenekre? Amióta Dyo itt van velem, folyamatosan a közelében akarok lenni, és olyan dolgok járnak a fejemben, ami normális esetben eddig még sosem. Szeretem, ha átölel, szeretem a mosolyát, szeretem a nevetését, szeretem, amikor tudálékosan viselkedik, és ha kicsit felfújja az arcát, még ha ő utálja is. Eddig azt hittem ezek normális gondolatok, elvégre Kyungsoo a legjobb barátom, természetes, hogy szimpatikus nekem a legtöbb tulajdonsága, de… Miért gondolok rá így? Miért szeretem hallani a nevetését, a hangját, miért szeretem, ha megérint, ha hozzám szól, ha rám mosolyog…

 Baszki! Szerelmes vagyok Dyo-ba!