8. rész - „Az… Ironikus”

- Baekhyun! – A földön fekvő fiú szinte rögtön felpattant onnan, mihelyst a körülötte gyülekező tömeg gyérebben legyeskedett barátom környékén. Dyo-t, mintha hónapok óta nem láttam volna, holott valószínűleg csak néhány nap telt el mind Limboban, mind a való életemben, de amikor magamhoz szorítottam az apró testét, úgy éreztem, sosem akarom elengedni. Kyungsoo volt az egyetlen ember az életemben, akit mindig magam mellett akartam tudni, hiszen eddig ő volt az egyedüli, aki még sosem ejtett át. Majdnem a sírás is rám tört, mikor görcsösen alakját szorító karjaim nem akartak ellágyulni, ahogy valójában én sem szándékoztam elengedni őt; viszont amint eszembe jutott, hogy ott volt velem, Limboban, megijedtem.

- Mégis mi történt veled? – meredtem idegesen a fiúra, mert ötletem nem volt, mi okból kifolyólag került ugyanoda, ahol szerencsétlen személyem is tartózkodott. A kérdésre a fiú felsóhajtott, majd lemondóan, rövid mesélésbe kezdett.

- Összevesztünk Jonginnal… - indított egy rémesen hangzó mondattal, egyrészt mivel azok ketten tökéletesen kiegészítették egymást, így nem tudtam köztük elképzelni nézeteltérést, másrészt aggodalmam miatt tűnt ez a mondat szörnyűnek, és a hülye agyamnak köszönhetően, rögtön kombinálni kezdtem magamban.

- Úristen! Csak nem ő ölt meg?!

- Dehogyis! – rázta meg fejét, teljesen elképedve orbitális baromságomon, folyamatosan hihetetlenül pillantva rám, amiért ekkora marhaságot mondtam. – Szó nincs ilyesmiről! Basszus Baek, az oké, hogy te elég szerencsétlen mód kerültél kómába, de attól még velem nem történt drasztikusabb eset.

- Akkor hogy kerülsz ide?

- Összevesztünk kicsit Jonginnal, én pedig idegességemben elhagytam a lakást, aztán morgolódásom közepette az úttestre tévedtem és elbaszott egy kocsi; ennyi történt – fújatott idegesen, valószínűleg visszaemlékezve beszélgetésére a fiúval, akiről nem csak a Kyungsoo iránt táplált imádata, hanem hirtelen haragja is köztudott tény volt.

- És te most meghaltál? – pillantottam rá óvatosan, de amilyen válaszú nézéseket én kaptam, még csodálkoztam is, hogy nem vágott fejbe.

- Hát kurvára remélem, hogy nem! Még vissza kell jutnom az életbe, hogy seggbe rúghassam azt az idiótát! – Kyungsoo baromi idegesnek tűnt, de akkor nem tudtam ezzel foglalkozni, mert szavai közepette kiszúrtam néhány olyat is, amik elég sok kérdést hordoztak magukkal.

- Honnan tudod, hogy már nem vagy az életedben?

 Dyo egy pillanatra megállt a folyamatos morgolódásban.

- Tudom, hogy Limboban vagyok – felelte halkan a fiú, immár némiképp normálisabb stílusban, de ez a válasz sem segített nekem túl sokat.

- Honnan?

- Évekkel ezelőtt megjelent egy könyv, Limbo címszóval, ami az élet és halál közötti világ megnevezését takarta; az író állítása szerint volt ebben a világban, és az itteni életét írta le, viszont senki nem hitt neki, és őrültnek titulálták. De a könyv remekre sikeredett, így kiadták. Emlékszel, még ki is röhögtél, hogy ilyeneket olvasok – próbálta feléleszteni a fiú emlékeimet, amik így beszéd alapján valamennyire derengeni kezdtek.

- És te hittél ebben?

- Persze – bólintott hatalmasat szobatársam, majd kitárt karokkal körbefordult. – Végül is itt vagyunk mind a ketten, ráadásul az író alkotása óta nem változott ez a hely, ahogy látom – nézett fel az épületekre, majd ismét rám emelte tekintetét. – Állítólag, most valami JoonMyun nevezetű pasit kellene keresnem, nem?

- Hű, az a könyv aztán részletes lehetett – horkantam fel hitetlenül, mert Kyungsoo esetében ilyeneken már meg sem tudtam, döbbenni. Dyo barátomat mindenki tökéletesnek titulálta, és az a dög tényleg az is volt, csupán bizonyos dolgoknál meglepően gyerekesen tudott viselkedni. Mármint cselekedeteinek kivitelezése egyáltalán nem volt infantilisnak nevezhető, sokkal inkább maguk azok a dolgok, amiket Kyungsoo szeretett. Például hitt ezekben a természetfeletti a világokban, ahogy a hullócsillagoknál is mindig kívánt, mondván, hogy sosem tudhatjuk mikor teljesül egy-egy vágyunk. Bízott a sors erejében, hitt Isten létezésében is, de egyáltalán nem úgy, mint ahogy a Bibliában meg van írva; Dyonak volt egy külön kis galaxisa ezekről, és imádott bennük gyönyörködni. Furcsa fiú volt, tudom, de pont ez tette őt ennyire szerethetővé: mindent látott, s lényegében mindenben hitt, csak a szokásosnál kicsit eltérőbb módon. Ezért volt ő tökéletes.

- Ha jól emlékszem, azaz ő lakása, igaz? – mutatott egy messzebb elhelyezkedő épületre, hatalmas kivilágított ablakokkal, s szemeket elvakító fényekkel. Baromi érdekes könyv lehetett, ha ennyi mindenre emlékszik belőle…

- Igen. Néha megfeledkezem a szivacs agyadról, ami még így az élet után is, pokoli jól működik.

- Tudod, ha az embert érdekli valami, mindig jobban figyel – vont vállat mosolyogva, tipikus „aranyosan okos Kyungsoo” stílussal, amitől a csoporttársnőink már a bugyijukat is eldobták volna; csak ugye Dyo meleg volt. – Elkísérsz hozzá, vagy nagyon fáradt vagy?

- Viccelsz? – húztam szemöldököm hitetlenkedve. – Az érkezésed után, szerintem még jó néhány óráig nem fogok aludni.

 Könnyen kivehető válaszom hallatán a fiú elmosolyodott, majd komótos léptekkel indultunk meg együtt a mogorva, homokos férfihoz, aki bizonyos helyzetekben tudott majdnem olyan kedves lenni, mint maga Kyungsoo, ami azért nagyszónak számít, tekintve, hogy lakótársam meglehetősen melegszívű, a szó legszorosabb értelmében. 

- Te Dyo – szólaltam meg egy kisebb csend után, mire barátom egy hümmögéssel jelezte, hogy nyögjem el neki búmat-bajomat. – A könyvben írtak Limbo szabályairól?

- Mire gondolsz? – ráncolta homlokát, mert sajátos megfogalmazásomat nem tudta értelmezni.

- Hát arra, hogy pontosan kik kerülnek le…

- Azok, akik kómába estek, vagy meghaltak, de még lett volna keresnivalójuk az életben – válaszolt rám sem pillantva a fiú, nehogy eltévessze a házszámot, amire akkor nagy szüksége lett volna.

- Pontosan – sóhajtottam egyet, mivel rendkívül furcsa volt számomra, hogy Kyungsoo mennyivel nyugodtabban kezelte a helyzetet, mint mondjuk én. – Mondd, te nem félsz attól, hogy az utóbbi kategóriába kerülsz?

- Mármint, hogy meghaltam, de ellébecoltam az értékes éveimet? – fordította le saját nyelvére mondatomat a fiú, miközben alig észrevehetően rám sandított. Válaszként csupán bólintottam. – Nem. Valahogy érzem, hogy tényleg csak kómába estem.

- Honnan? Én, amíg nem láttam magamról a képet a kivetítőn, azt sem tudtam, hol vagyok, vagy épp mit kellene tennem; teljesen kétségbe voltam esve – emlékeztem vissza a kellemetlen, fájdalmas pillanatokra, amik alig egy-két nappal előtte játszódtak le bennem. Szar volt az a néhány nap, és ha tehetném, sohasem mennék vissza oda, és szerencsére valószínűleg soha nem is fogok.

- Ha nem olvastam volna a könyvet, valószínűleg nem lennék ennyire nyugodt – adott magyarázatot viselkedésére a fiú, amivel meg is voltam elégedve. Bár, attól még, hogy olvasott ilyen világról, én a helyében akkor is eléggé le lennék sokkolódva, hiszen mégiscsak váratlanul fordult fel az egész élete; de Dyo halál nyugodtan tette egyik lábát a másik után, mintha egy ugyanolyan estén lett volna, mint normális életében. Az oké, hogy hitt Limbo létezésében, de számomra még mindig felfoghatatlan volt az a hely, az még pláne, hogy barátom úgy kezelt mindent, mintha már ismerte volna. A fene se értette Dyo-t, viszont ilyesmit sosem feltételeztem volna róla; bár az is igaz, hogy nem volt szokása kimutatni a gyengeségeit, ahogy félelmeit sem. Kyungsoot meg amúgy is egy ritka higgadt embernek ismertem meg, de az efféle lazaság már kihathatott volna az egészségére is. Mondjuk Limboban voltunk, tehát a szívének kurvára mindegy volt, hogy lassan vagy hevesen dobog. Kiszámíthatatlanul értelmetlen volt ez a Dyo, én mondom, sosem tudtam kiigazodni rajta, de nem is igazán akartam.

- Itt is vagyunk – álltam meg JoonMyunék háza előtt, s miközben komótos tempóban haladtunk egyre csak közelebb az előbb említett személyhez, újabb kérdés fogalmazódott meg bennem. – Amúgy az előbb azt mondtad, hogy mielőtt elütött az autó, Jonginnal veszekedtél a lakásban.

- Pontosan. Miért kérded? – pillantott rám, egy másodpercre megállva a lépcsőn.

- Az a lakás, a mi lakásunk volt? – tértem ki a lényegre, mire Kyungsoo felsóhajtott, mintha nem szeretett volna erről beszélni, holott én ezt nem negatívumként akartam felemlegetni, csak úgy érdekelt mi történt azóta, hogy lényegében meghaltam.

- Igen.

- És Jongin csak ideiglenes vendég nálunk? – kérdeztem rá a dologra, reménykedve abban a válaszban, amit hallani akartam.

- Valójában… nem.

- Ez az! – ráztam meg ökölbe szorított kezem, egyfajta győzedelmes öröm kifejezése gyanánt, amit lakótársam őszintén nem tudott hova rakni.

- Te ennek ennyire örülsz? – lepődött meg a fiatalabb, ahogy boldog reakciómat figyelte, hisz valószínűleg nem valami ilyesmire számított, vagy már nem tudta az efféle viselkedésemet úgy lerendezni, mint régen; elvégre mégiscsak külön voltunk, ki tudja mennyi ideig.

- Hát hogy a picsába ne örülnék. Bár kicsit szarul esik, hogy alig nyiffantam ki néhány napja, te máris lecserélsz – szipogtam, tetetett szomorúsággal, mire Dyo csak mosolyogva forgatta meg szemeit. Tudtam, hogy hiányoztam a kis huncutnak.

- Szó sincs lecserélésről – vette rögtön védelembe önmagát. – Csak épp lakbér és rezsi fizetés idejében dobtad fel ideiglenesen a pacskert, nekem meg nem volt szívem elkérni a szüleidtől a pénzt. Így Jongin felajánlotta, hogy ha odaköltözhet, mindent kifizet.

- És neki adtad a szobámat? – kérdeztem sokat sejtető mosollyal arcomon, már előre tudva mit fog barátom válaszolni.

- Nem. Ő… velem alszik – vonta meg vállát a fiú, enyhe pírral arcán, hisz Kyungsoo világ életében utált a párkapcsolatairól beszélni, főleg akkor, ha épp a romantikus időszakát élte bennük. – Nem nyúltam a cuccaidhoz, mert azt akartam, hogy amikor majd felébredsz, mindent ugyanúgy találj, ahogy hetekkel ezelőtt hagytad.

- Hetekkel?! – akadtam meg mondatának egy igen lényeges részén, ami engem akkor ott a lépcsőházban rendesen lesokkolt. – Mi az, hogy hetekkel?

- Nem tudom „Limbo idő” szerint mióta vagy itt, de a való életben már két hete a kórházban fekszel – világosított fel helyzetemről lakótársam, ahogy megtorpant JoonMyun ajtaja előtt.

- Ez a sunyi erről elfelejtett említést tenni – morogtam, ahogy az ajtóra meredtem, arra várva, hogy Dyo megkopogjon rajta.

- Amúgy milyen? – kérdezte felém fordulva, fejével a bejárat irányába biccentve, utalva ezzel az emlegetett szamárra.

- JoonMyun? Furcsa; kissé mogorva, de amúgy kedves. És totálisan meleg – sóhajtottam, ahogy extra rövid jellemzésem végére értem.

- Igazán? – húzta fel szemöldökét a fiú, látszólag meglepte ez az információ.

- Nem csak a való életben léteznek melegek; eddig szinte csak olyanokkal találkoztam itt.

- Valóban? – mosolyodott el barátom, továbbra sem emelve öklét az ajtóra, ami egy kis idő eltelte után, iszonyat furcsán festhetett. Két srác perceken keresztül egy ajtó előtt; mint gimiben, amikor a tanári előtt vártunk.

- Volt eddig JoonMyun, a pasija, és a srác, akinél dolgozni fogok – soroltam a listát, utoljára még visszaemlékezve Hongkira, akiről ugyan ezt nem tudtam biztosan, de voltak erre utaló jelei. Tényleg, másnap nála kezdem az első napomat, ráadásul rohadt korán is; lehet, mégsem kellett volna elkísérnem Dyo-t?

 Gondolatmenetemet az ajtó hirtelen kitárulása szakította félbe, miközben a félmeztelen, orrnyergét masszírozó JoonMyun az ajtófélfának támaszkodva szedte össze gondolait. Szívem szerint elrohantam volna, mert látszólag a férfi nem volt barátságos hangulatban, hisz valószínűleg egy álomból zargattuk fel.

- Tudod Baekhyun, ha meg akarod zavarni az embert, annak vannak kevésbé udvariatlan változatai is – emelte végül rám fáradt, kifejezetten bunkó érzelmeket közvetítő tekintetét, amiről egy pillanatra azt hittem, képes lesz megölni.

- Bocs, hogy felébresztettelek, de lenne itt egy kis munkád – biccentettem fejemmel a mellettem hatalmas szemeket meresztő Dyo-ra, aki kíváncsian vizslatta az előttünk félmeztelenül ácsorgó férfit. JoonMyun barátomra pillantott, majd halkan felsóhajtva megdörzsölte szemeit, miközben jobbját nyújtotta a fiú felé.

- Kyungsoo, igaz?

- Igen – bólintott barátom, ahogy megszorította JoonMyun, nem mellesleg nagyon szép, ápolt kezét.

- Gyere – billentette oldalra fejét, ezzel jelezve nekünk, hogy menjünk vele. A férfi haladt elől, s még ajtaját sem csukta be, csak hanyagul, egyszál melegítőben, látványosan ringatva csípőjét, indult meg a képernyős szoba felé, miközben nekem magyarázott, de én csak Dyo barátommal foglalkoztam.

- Tízből mennyit adsz rá? – kérdeztem fülébe suttogva, mire a fiú ide-oda kezdte biccentgetni a fejét, miközben magában mérlegelt. Szokásunkká vált, hogy ha ismertem egy meleg férfit, és bemutattam Kyungsoonak, poénból megkérdeztem egy tízes skálán mennyire, feküdne be alá; szerencsére barátom mindig vette a poént, és készségesen válaszolt is. Ezt a szokásunkat Limbo kedvéért sem dobtam volna el.

- Egy erős nyolc és felet – felelte végül, ami engem meglepettséggel töltött el, mivel a JoonMyun féle pasik nem tartoztak Dyo zsánerei közé; kellemes csalódás volt, mert az én szememben, még így hetero fejjel is, JoonMyun egy dekoratív férfi képét adta.

- Remélem, tudjátok – fordult felénk az előbb kielemzett, megállva az ajtó előtt – hogy egy nagyon szép álomból keltetettek fel.

- Igen? És ezt az álmot véletlenül nem Park Chanyeolnak hívják? – kérdeztem csuklóból visszavágva, mivel hálószobája küszöbén ott ácsorgott párja, folyamatosan ránk mosolyogva, s figyelve beszélgetésünket. JoonMyun szerelmére sandított, majd mikor az csak úgy megvonta vállát (nem mellesleg, eléggé aranyosan vigyorogva), a férfi felnevetett, s fejével Kyungsoo felé biccentett, hogy menjen be vele.

- Helyesbítek – súgott megint fülembe barátom. – Kilenc és felet adok neki.

 Felröhögve követtem a fiút, aztán ráébredtem, hogy talán nem mehetek be vele, hiszen ez mégiscsak az ő magánügye volt, és még JoonMyun engedélyét is kérnem kellett volna.

- Bemehetek vele? – kérdeztem meg a férfit, aki vállát hanyagul megrántva válaszolt.

- Ha Kyungsoot nem zavarja, felőlem akár még a vécére is elkísérheted! – Na igen, JoonMyun tényleg nem volt valami barátságos hangulatába, de ezt igazán megszokhattam volna tőle; elvégre mégiscsak róla volt szó. Így Dyo-val együtt léptünk be a kivetítős helységbe, aminek képernyőjén ezúttal már lakótársam teste díszelgett, de egyáltalán nem ugyanolyan állapotban, mint enyém. Kyungsoo úgy festett, mintha csak aludt volna, hiszen túl sok karcolást nem tudtam felfedezni rajta; feje be volt kötve ugyan, de arca ugyanolyan tükörsima volt, mint a hétköznapokban.

- Hogyhogy te ilyen jól nézel ki? – kérdeztem akaratlanul, és bár megnyilvánulásom barátomnak szólt, kérdésemre JoonMyun adott választ.

- Te egy erkélyről estél ki, pont valami bokorra zuhanva, ezért festesz úgy, mintha kihányt volna egy macska – kezdett bele „kedves” jellemzésébe. – Kyungsoot úgy ütötte el az autó, hogy meglökte, így elesett és beverte a fejét a betonba; akkora ütés érte a koponyát, hogy komába tudjon esni, de a testén csupán kisebb horzsolások keletkeztek.

- Logikus – vontam meg vállam, folyamatosan a kivetítőre meredve, barátom példáját követve.

- Milyen a legfrissebb kép rólam? – fordult érdeklődve JoonMyunhoz a fiú, olyan higgadtsággal, mintha egyáltalán nem hatná meg, hogy épp a félig halott lényét nézi egy rohadt plazmatévén. Komolyan, ennek a gyereknek nincsenek érzései? A továbbra is félmeztelen férfi a kezében tartott táblagépet nyomkodni kezdte, majd a legújabb felvételt mutatta meg barátomnak magáról. Semmit sem változott, csak annyi különbség volt a két kép között, hogy az egyiken a kórházi ágy melletti széken Jongin megfáradt teste pihent.

- Ez egy néhány perccel ezelőtt lőtt kép.

- Hogyhogy ott van? – kapta a férfire elképedt tekintetét barátom, mintha nem akarna hinni a szemének. JoonMyun egyszerű magyarázatot adott.

- Mióta kómába estél, ott van veled; az előző felvétel pont akkor készült, amikor az orvosoddal beszélt. Emberi idő szerint már két napja kórházban vagy, de ez a kölyök azóta sem tágított mellőled – veregette meg a ledöbbent lakótársam vállát, miközben kiment a helységből, kettesben hagyva minket. Mosolyogva léptem a barátom mellé, s győzedelmesen tettem fel világokat, megváltó kérdésemet.

- Akkor ti most jártok?

- Baekhyun – fordult felém jelentőségteljesen. – Ha mind a ketten visszakerülünk az életben, és én ezek után is elutasítom Jongint, kérlek, rúgj tökön, de úgy, hogy utána nőnek merjem titulálni magam!

Kérésére felnevettem. – Megígérem haver. De ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy adni neki egy esélyt, ugye?

- Ezek után még a szüleimnek is be fogom mutatni – válaszolt vérkomolyan tekintetét ismét a képernyőre emelve. Kyungsoo szemei azon az estén különösen csillogtak; fényesebbek voltak, mint a csillagok, s akár nappalt is tudtak volna varázsolni abba a sötét szobába. Nem láttam még barátom ilyen szemekkel, de éreztem, hogy ez csupán a szeretetének a jele; a meghökkent szeretetének, ami remélhetőleg egyszer majd szerelemmé fog alakulni közte és Jongin közt. Az a kölyök rajongott Dyo-ért, és ezek szerint a szándékai is komolyak voltak; hajlandó volt kifizetni a lakbért, ráadásul ott virrasztott mellette a komában, mintha azt szerette volna, hogy ő legyen az első, akit Kyungsoo felébredése után megpillant. Amikor elhívott minket abba a buliba, nem hittem volna, hogy ennyire beleszerelmesedett legjobb barátomba, de Dyo megérdemelte, hogy boldog legyen. És nagyon úgy tűnt, hogy a való életben egy odaadó szerető fogja várni, valós szándékokkal és olyan rajongással, ami lakótársamnak mindig is kijárt. Örültem, hogy ugyan egy élet és halál közötti világban, de megtalálta a válaszát a milliónyi kérdésre, amik eddig körülvették lényét.

- Azért ez eléggé nevetséges – mondtam hirtelen, mire a fiú rám emelte érdeklődő szemeit.

- Mire gondolsz?

- Kómába esek egy bulin történt baleset miatt, és lekerülök egy Limbo nevezetű világba. Aztán néhány héttel később, a legjobb barátom, aki nem mellesleg a lakótársam, szintén kómába esik, és találkozunk pontosan ugyanott, ahová mindketten kerültünk. Mintha csak a sors keze lenne a dologban. Ironikus, nem? 

- Az… Ironikus – forgatta meg szemeit Dyo a plafon felé sandítva, mintha rá akarná kenni valakire a történteket, amit őszintén nem értettem. Hangja gúnyos volt, de hangsúlya egyáltalán nem nekem szólt, sokkal inkább valaki felsőbbrendűnek… Tényleg nem tudtam kiigazodni rajta.

- Na Kyungsoo, hol akarsz lakni? – kérdezte JoonMyun a telefonjával kezében, mikor kiértünk a szobából.

- Élhetnél nálam – ajánlottam fel rögtön, és mivel Dyo örömmel mondott igent, így szerencsére JoonMyunnak sem kellett intézkednie, ami látszólag hatalmas megkönnyebbülést okozott a férfinak. 

- Remek – csapta össze tenyerét. – És mi lesz a munkával?

- Szerintem, dolgozhatna velem Hongkiék kiadójánál – ötletteltem megint, viszont ezt már annyira nem díjazta JoonMyun.

- Olyan állás kell neki, amit örömmel csinál és passzol hozzá.

- De Joon, Dyo és én ugyanarra az egyetemre jártunk, ráadásul Kyungsoo mindig szeretett olvasni és nagyon sokáig szerkesztőségnél szeretett volna dolgozni – ragaszkodtam ahhoz, hogy barátom velem legyen, ráadásul a fiúval kapcsolatban csak igaz dolgokat mondtam, amikre ő hevesen csak bólogatott.

- Ha ennyire szeretnétek felőlem, legyen; Hongki biztosan örülni fog még egy munkatársnak – hagyta ránk végül a dolgot a fáradt férfi, hisz látszólag ez volt az utolsó dolog, amivel foglalkozni akart. Összekoccoltunk legjobb barátommal a siker megszerzése után, majd úgy döntöttünk nem kívánjuk tovább fárasztani a szerelmeseket így kifele vettük az irányt, persze a szokásosnál is lassabban haladtunk, mert valahogy Dyo-nak pont akkor jutott eszébe kérdezősködni.

- És milyen itt?

- Majdnem teljesen ugyanolyan, mint fent, annyi különbséggel, hogy nem kell elviselnem azt a faszfej Park professzort – húztam el számat, ahogy visszaemlékeztem a szemét Park KyungSeok nevezetű tanáromra, aki nemcsak, hogy mindig pikkelt rám, de még a barátnőmet is meghúzta. Ezek után, még Limboban is jobban érzem magam, ha az a köcsög nem volt a közelembe.

- Mit mondtál? – szólt közbe hirtelen Chanyeol, aki időközben a kanapén pihentette fenekét, hisz valószínűleg sokat kellett várnia párjára.

- Csak az undok professzorunkról beszéltem – vontam meg vállam, de a fiú nem kezelte ilyen lazán a dolgot. Rám mutatva állt fel ülőhelyéről, próbálva összeszedni gondolatait.

- Park professzor?

- Igen; Park KyungSeok – mondtam ki a férfi nevét.

- Az a Park KyungSeok, aki a szöuli egyetemen tanít? – kérdezett bele alaposan a fiú, mintha csak nyomozna a férfi után. Gondoltam, ez is része az analizálásomnak, így gond nélkül válaszoltam neki.

- Igen. Miért érdekel ennyire?

- Mert ő az apám!

7. rész - Valaminek a kezdete

 Teljesen lesokkolódva néztem végig a két férfi csókcsatáját, amelyben a hevességen, s hirtelen feltört szexuális vágyon kívül, mást nem tudtam volna leszűrni, de igazából nem is akartam. Persze, Kyungsoonak hála, szemeim már teljesen hozzá voltak szokva az ehhez hasonló életképekhez, és sokszor még kifejezetten aranyosnak is találtam egy-egy meleg pár szeretetben gazdag kapcsolatát, de az nem ott és akkor volt. Természetesen nem amiatt húzogattam számat, mert két velem azonos nemű csókolózott, hanem azért, mert ők, a mindig morcos idióta és az engem analizáló is képes volt arra, amire én még a való életemben sem; kapcsolatra. Mert mondhatott bárki bármit, azok ketten monogámiában éltek, ráadásul már elég régóta. Ezt csupán egymást ölelő kezeik elhelyezkedéséből ki lehetett következtetni, ráadásul egy ilyen világban biztos nem volt szokás ily módon csókolózni.

 Szerelmes pillanatuk nem tartott túl sokáig, ugyanis valószínűleg egyikkőjüknek eszébe jutottam én is, aki végig figyelte azt a rém hosszúnak tűnő néhány percet. JoonMyun megigazítva magán időközben elcsúszott felsőjét, megköszörülte torkát, majd nem szólva egyetlen egy szót sem, beinvitált lakásába.

- Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte, meg sem tisztelve annyival, hogy rám emeli tekintetét. Zavarban lett volna?

- Gondolom ezt nekem szántad, nem a colosnak – vontam meg vállam, ahogy eme cinikus megjegyzés kicsúszott ajkaim közül. JoonMyun szúrós szemekkel fordult felém, megajándékozva embereket legyilkoló pillantásaival; bevallom, nagyon élveztem, hogy a férfit csupán ennyitől a plafonig tudtam ugrasztani. Rohadék lennék? Egy kicsit biztosan.

- Mit szeretnél Baekhyun? – fújta ki levegőjét feszülten, látszólag nem örülve annak, hogy rájöttem a kettejük közötti viszonyra. Bár élveztem a fiú szívatását, tisztában voltam azzal, hogy az ilyen dolgok mennyire idegesítőek tudtak lenni, hisz Kyungsooval éltem együtt, akinek hála megismertem, milyen érzés melegként élni a homofóbok előtt.

- Chanyeol mondta, hogy tudnál nekem segíteni abban, hogy lakást és munkát szerezhessek.

- Oh – változott el arca rögvest, majd párjára emelte tekintetét, úgy dobva a magasabb felé egy meleg mosolyt, amelyből több mindent olvastam ki, mint amennyit szerettem volna. – Ebben az esetben gyere velem.

- Miért, más esetben kibasztál volna a küszöbre? – humorizáltam kicsit, amit Chanyeol jobban értékelt, mint JoonMyun, hisz az utóbbi csak szemet forgatva vezetett be egy hatalmas szobába, ami rögtön elvette a kedvemet a poénkodásoktól.

 A helység közepén egy óriási, plazma tv kinézetű kivetőt lebegett, képernyőjén szétroncsolódott testem pihenve, milliónyi gépre kötve, amelyek még képesek voltak életben tartani. Hegek ezrei sorakoztak arcomon, eltorzult küllememet csupán lefogyott testem, s fejemre erősített kötések tették még visszataszítóbbá. Csontos voltam, akár egy éheztetett kisgyerek, s száz meg száz nővér forgolódott körülöttem, időnként kicserélve a számból kilógó eszközöket, amik még élővé tették, amúgy már élettelen lényemet. Falfehéren fénylettem, elsoványodott karjaimon szinte égtek a kidagadó erek, melyek közül majdnem az összesbe valamiféle gyógyszert fecskendeztek. Halott voltam, és semmi esélyt nem láttam arra, hogy valaha újra a régi önmagam leszek.

- Jól vagy? – kérdezte hirtelen a mellettem álló férfi, aggodalmasan mérve végig, hirtelen elgyengült testemet. Önmagam torz mása láttán lábaim már nem voltak képesek tartani súlyomat; sokkot kaptam, olyasfajtát, ami felébresztett a szép gondolataimból, de nem vitt vissza a valóságba. Fájt, hogy az lettem, akit a képernyő mutatott, hiszen pont azt az állapotot szerettem volna mindig is elkerülni. Nem akartam huszonhárom évesen egy fizikai roncs lenni…

- Persze – fordítottam el tekintetemet a vetítőről, majd görcsös mosolyt erőltettem arcomra, hogy JoonMyun biztosra vehesse, minden oké. Természetesen ez nem sikerült.

- Ne haragudj emiatt, de folyamatosan bekapcsolva kell lennie, hátha valami fejlemény történik a nagyvilágban – adott rögvest magyarázatot arra, hogy miért kellett ismét látnom azt a semmirekellő lényt, aki a balesetem miatt lettem. Nyomasztott a saját látványom, amit régebben könnyedén elviseltem; egyszerűbb volt egy egészséges férfit viszontlátni a tükörben, mint egy teljesen halott embert figyelni, aki csupán árnyéka volt, valós önmagamnak.

- Nem nehéz? – kérdeztem hirtelen magam elé meredve, folyamatosan pörgetve agykerekeimet, hátha valami elő nem kapart információt megtalálok. – Nem nehéz, ilyen állapotba került emberek életét megkönnyíteni?

 JoonMyun elmosolyodott.

- Meg lehet szokni; a folyamatos segítségadás miatt, viszont egy idő után lehetetlen eldönteni, hogy empátiát érzel, vagy többet. Így már több éve fogalmam sincs arról, ki a barátom és ki nem, hiszen minden itt megfordult személyt ismerek, illetve ismertem.

- Minek kezdted el csinálni? – Félénken felé fordítottam tekintetem, ahogy a képernyőre meredve, nosztalgikusan elmosolyodott.

- Valakinek el kellett. Nekem ezt a feladatot szánta a sors, ha már a saját életembe nem kerülhetek vissza. De jól van ez így.

- Hogy érted?

- Mindenki annyiból gazdálkodik amennyit kapott. Kiosztották a kártyákat, s azokkal kell végigjátszanod a sorsodat; időközben persze jöhetnek és mehetnek a lapok, de a végeredményen ez semmit sem fog változtatni. Én ennyit kaptam, és ebből akarom kialakítani magamnak a boldogságomat: mást amúgy se tudnék tenni. – JoonMyun nem tűnt olyannak, aki nem fogadja el, amit az élet kiosztott neki. JoonMyun nem hisztizett, sírt, vagy lett csalódott, egyszerűen csak a lehetőségei szerint cselekedett, s így lett olyan, amilyen. Elégedettnek tűnt, sok-sok ki nem mondott fájdalommal önmagában, amit akkor se lenne szívem kiszedni belőle, ha utálnám; azáltal csak felidézném a hibáit, mert valószínűleg volt neki. Ha sosem lett volna, nem Limboban tengetné a mindennapjait.

- Chanyeol is a kiosztott lapok részese? – kérdeztem elmosolyodva, mire JoonMyunból halk kuncogás tört ki, ahogy visszaidézte a percet, amikor a Yoda fülű belépett az életébe.

- Ő amolyan bonusz ajándékként csöppent az ölembe.

- Mikor? – érdeklődtem sokkal barátságosabb stílusban. Ez a perc nagyon arra emlékeztetett, amikor Kyungsooval először találkoztunk. Élénkén él a kép a fejemben, ahogy a szobatársam idegesen az egyetem épülete előtt telefonált, majd haragosan kinyomta mobilját. Odamentem hozzá, s játékosan megkérdeztem; „Vihar van odaát?”, erre indulatosan azt válaszolta „Lassan cunami fogja kezdetét venni!”. S ekkor szökött ki a „mikor” szócska ajkaim közül, aminek hála megismertem Dyo-t, a világ egyik legcsodálatosabb emberét. Kidobták a lakásából, nekem épp lakótárs kellett, így adott volt, egy barátság kezdete… Persze ebben is csak én hittem. Úgy gondoltam, csak azért, mert valakivel állandó kapcsolatba kerülsz, rögtön barátok lesztek. Ilyen alapon mindenki mindenkit szeretne, ami lássuk be, elég nagy marhaság. De Kyungsooval szerencsém volt, hiszen a legjobb barátommá vált; és lehet, soha nem látom újra.

- Nem sokkal azután, hogy idekerült. Tudod, Chanyeol hasonló volt, mint te, csak ő nem azért nem élte az életét, mert félt tőle, egyszerűen elnyomásban tengette a napjait apja miatt, aki konkrétan semmit sem engedett neki. Se extrém külső, se bulizás, se teljes kiteljesedés, se normális szerelem; csak lányokat vihetett haza, holott Yeol kísérletező típusnak vallotta magát, és mindig ki akarta próbálni férfival is.

- Ezért jöttetek össze? – döbbentem le, mert ha ez igaznak bizonyult volna, akkor Chanyeol húzása inkább tűnt önzőnek, mintsem valódi szerelmesnek, vagy hogy mondják ezt.

- Dehogy – nevetett fel a férfi, ezzel a gesztusával különös küllemet varázsolva magának. Mintha nem is ő lett volna. – Ugyanazért jöttünk össze, amiért átlagos párok szoktak; hasonló ízlés, közös múltbéli pontok, habitusban némi egyezés… Ez egy másik világ ugyan, de nem ufók lakják.

- Örülj annak, hogy egyáltalán nyugodtan viselkedem, és nem rohanok ki egy erdőbe felkötni magam.

- Valóban, ha ilyen szempontból nézzük, akkor tök jó – mosolyodott el ismételten, miközben egy mappában kezdett kutakodni, egy percre elfeledkezve beszédtémánkról. Ötletem nem volt rá, mit keresett, de valószínűleg hozzám volt köze, különben eleve nem jöttem volna hozzá. Mondjuk akkor már nem bántam annyira, hogy ott voltam; ha JoonMyun így viselkedik, kifejezetten kellemes a társasága, és nem gondolná róla az ember, mennyire goromba és morcos tud lenni. Viszont ez számomra továbbra is érhetetlen volt; ő maga mondta, hogy az ember abból építkezzen, ami jutott neki, és annak segítségével legyen boldog. És ahogy láttam, JoonMyunnak elég jó élete volt, ha megfelelő szemszögből közelítettük a dolgot; stabil feladattal tengette napjait egy másik dimenzióban, létező világban, ahol volt lakása, és még szerelme is. Átlag esetben sem kívánna többet egy normális ember, akkor ő miért volt a hét majdnem minden napján borongósabb az angliai időjárásnál? Mintha JoonMyun fölött folyamatosan esőfelhők gyülekeztek volna, ezáltal eláztatva a szépséget, amit talán egykor tényleg látott…

- Most mit csinálsz? – kérdeztem, mert kicsit hosszadalmasnak tűnt, azaz idő, amit csak annak az egy mappának a tanulmányozásával töltött.

- A képességeidhez méltó állást és az ízlésednek megfelelő lakást keresek neked.

- Honnan ismered a képességeimet? – akadtam le mondatának első részénél, előre eltervezve azt, hogy később kérdőre vonom a másodikat illetően.

- Amint egy ember bekerül a mi világunkba, a komputer nyit egy teljesen új adatbázist csak és kizárólag arról a személyről. Egyfajta aktaként vagy a gépben nyilvántartva, és ennek az aktának köszönhetően néhány évre visszamenőleg elég sok adatot ki tudok rólad gyűjteni. Illetve nem én, hiszen ezt a számítógép magától elvégzi. – adott gyors magyarázatot, majd a hatalmas képernyőre emelte tekintetét, s az időközben kezébe vett táblagép segítségével irányította a nagyobbik szerkezetet. Eltűntette, illetve lényegesen kisebb méretűre vette a valódi testemet, ábrázoló felvételt, majd az adataim közt kezdett kutakodni.

- Miket tudsz rólam? Mármint a gép mennyi információt tárol rólam jelenleg?

- Ne aggódj, eléggé objektív dolgok vannak itt rólad, semmi olyan, ami miatt zavarban kéne lenned. Illetve olyasmi is akad, de mi most jelenleg nem azokat keressük – villantott felém egy halvány mosolyt, aztán figyelmét ismét a képernyőnek szentelte. – Elsősorban most a képességekre korlátoztam a keresést, hogy munkát könnyebben tudjak neked szerezni.

- És a rendkívül színes skálám alapján akad valami nekem való? – kérdeztem gúnyosan, hiszen pontosan ismertem a korlátaimat, amiket figyelembe véve, nem voltam semmire sem alkalmas. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a melókból rúgtak ki többször vagy a kapcsolatokból, hisz köztudottan, mindkettőben csődtömegnek voltam elkönyvelve. Sok helyen dolgoztam, de mindnek ugyanaz lett a vége, hiszen amikor Limboba kerültem, előtte ismét munkanélküli lettem. Technikai analfabétának születtem, amit sajnos mindig észrevettek, ennek köszönhetően sosem tudtam hosszabb ideig egy helyen megmaradni. Voltam már áruházi eladó, pizzafutár, pincér, asszisztens, csapos és egy rövid ideig bárénekes is, amit kifejezetten szerettem. Baromi hangulatos, amikor egy kultúrkocsmában, halkan megszólal az élőzene, a jazz és a blues tökéletes kombinációjában, amely néhány hónapig én voltam. Szerettem azt a helyet, ahol időnként felléptem, és a közönségem is kedvelt engem; ez volt az egyetlen állás, ahonnan nem azért mentem el, mert kirúgtak, hanem mert muszáj volt. A kocsmát be kellett zárni, igazából fogalma sincs, hogy mi miatt. De akkor is; imádtam ott dolgozni. És igazából, azután már nem is találtam rendes állást, mert tikon magamban, csak abba a sötét lyukba vágytam, ahol egy minimálisan is elismertek.

- Ami azt illeti, lenne számodra néhány munka – pillantott a monitorra, aztán egy másodpercre rám is. – A legtöbb irodalommal és az írással kapcsolatos, elvégre mégis a bölcsészkarra jártál. Érdekelne valamelyik?

Megvontam a vállam. – Az attól függ, mit kellene pontosan csinálnom. Konkrétan hány állás van?

- Három – felelte határozottan, kicsit részletesebben beleolvasva a lehetőségeimbe. – Ebből kettő a legnagyobb könyvesboltunkba szól.

- Itt van könyvesbolt? – szökött ki a megdöbbent kérdés ajkaim közül, mire csupán egy lesajnáló pillantást kaptam ajándékba.

- Másik dimenzió Baekhyun, nem másik korszak. Illene megjegyezned.

- Bocs – mosolyodtam el, majd közelebb lépve a férfihoz, én is a képernyőre kezdtem bámulni, de fogalmam sem volt arról, hogy mit kellett volna néznem. – Pontosan mi az a kettő?

- Nos, ahogy látom nem is igazán a könyvesboltba, kellene munkaerő, hanem az afölött elhelyezkedő kiadóban; keresnek egy olvasót, aki az összes beküldött kéziratot végigolvassa és véleményezi, illetve jól jönne nekik egy szervező is.

- Szervező? Mit takar ez a szó? – kérdeztem ismét, mert még nem találkoztam ezzel a kifejezéssel.

- Ez amolyan kreatív mindenes; ő az, aki felhívja az embereket, megszervezi a találkozót az íróval, elhívja a grafikust, hogy tervezze meg a borítót, és ebben segít is neki. Tárgyal, százfelé megy, tervez, olykor még beszédeket is kell tartania: ez egy eléggé mozgalmas és viszonylag sokszínű munka, szerintem, illene hozzád.

 Csábító volt, mit ne mondjak. Szerettem egyszerre több mindent csinálni, szerettem a pörgést, ahogy a beszéddel sem voltak problémáim. Így JoonMyun elmondása alapján érdekelt volna a dolog, de még akkor is ott volt az a bizonyos, titkos harmadik állás.

- Mi az utolsó opció?

- Egy szerkesztőségnél újságíró – felelte egyszerűen, szavai mégis hihetetlenül bonyolultnak tűntek. Kisgyerekkorom óta az volt az álmom, hogy újságíró lehessek, így csak azért mentem bölcsészszakra, mert gimnáziumban még azt hittem segíteni fog az álmaim elérésében. Egy minimálisan tényleg javított rajtam, de nem repített közelebb a célom eléréséhez, mivel mit kezdhetek én majd azzal a diplomával? Kitörölhetem vele a seggem, hisz csak, azért mert három plusz két évig ültem a seggemen és bambultam ki a fejemből az előadásokon, még nem fognak felvenni egy szerkesztőséghez. Aish, ha visszamehetnék az időbe, nem döntenék a mesterszak mellett, helyette egy aranyos kis „sima” diplomával keresnék magamnak állást, ahelyett, hogy Park professzor óráin szopok. Mondjuk ez a veszély, már nem fenyeget, hiszen úgymond meghaltam.

- Megnézném ezt a szervezői állást.

- Tessék? – döbbent le a mellettem álló férfi, mintha kicsit csalódott lett volna a döntésem miatt. – Hát nem az újságíró az álom munkád?

- De igen; a való életemben ezt akarom majd csinálni! De ha itt elfogadom az állást, az olyan, mintha az eredeti terveimről lemondanék – mondtam ki az egyszerű szavakat, amik mögött még a reményem halvány jelei lapultak. – Én a való életben leszek újságíró, mert vissza fogok kerülni a megszokott kerékvágásba; Limbo csak egy kerülő az utamon!

 JoonMyun elmosolyodott. – Rendben. Megyek és felhívom Hongki-t, és megmondom neki, hogy akadna jelentkező a szervezői állásra.

 Azzal ő és én kimentünk a helységből, egy dolgot a listán már majdnem kipipálva. Míg a férfi telefonált, én Chanyeol mellé tettem le az ülepem, aki a kanapén ücsörögve olvasgatott.

- Hogy ment? – kérdezte kedvesen.

- Egész jól – mondtam. – JoonMyun most beszél valakivel a munkát illetően.

- És végül mi leszel? – érdeklődött folyamatosan mosolyogva, újra előkapva azt az arcát, ami a többség szerint előző este jelent meg először a nyilvánosság előtt. Ez még mindig lehetetlennek tűnt, hisz azt a vigyort Chanyeolhoz teremtették.

- Egy kiadónál szervező, ha minden igaz.

- Megmondtam, hogy nem fogod elfogadni az újságírói állást – kuncogott sunyi mód orra alatt, ezzel kissé nagyon felbaszva az agyamat, pedig nem voltam hirtelenharagú.

- Megmondtad?

- Persze – mosolyodott el, ezúttal sokkal barátságosabb stílusban. – Klasszikus reménykedő reakció, hogy életed nagy állását nem fogadod el, mondván, hogy ha majd visszakerülsz a rendes világba, ott fogod azt dolgozni.

- Tehát nem én vagyok az első, aki így cselekedett?

- Nem – rántotta meg vállát. – Tudod, amikor az ember idekerül, sok mindenben megváltozik, még akkor is, ha nem akar. Gyakori, az életmód illetve személyiségváltás, amellett pedig a szexualitás is befolyásolódhat.

- Mi van?!

 Beszélgetésünket a visszatérő JoonMyun törte ketté, ahogy elégedetten közölte, hogy akár most azonnal mehetek a kiadóhoz, ha van hozzá kedvem.

- Naná, hogy van! – feleltem lelkesen, hisz szerettem volna a gondolataimat elterelni, valami izgalmas és érdekes munkával, ami egyelőre a szervezésben nyilvánult meg. JoonMyun felajánlotta, hogy elkísér, de kedvesen visszautasítottam. – Kösz, inkább egyedül mennék.

- De hisz azt sem tudod, hol van a kiadó székháza.

- Ha elmondod, majd odatalálok – feleltem egyszerűen, de a két szerelmes vakegeret nehezen tudtam erről meggyőzni. – Felnőtt férfi vagyok, már majdnem huszonnégy éves, nem vagyok teljesen balfasz, el tudok találni egy kiadóig. Később amúgy is egyedül kell majd mászkálnom, és itt nem fog letámadni egy szatír sem.

- Nálunk nincsenek szatírok – mondta vállát megvonva Chanyeol. – Azok halál után rögtön a pokolra jutnak.

- Logikus.

 Végül aztán JoonMyun elmagyarázta, merre kell mennem, hogy elérjek a leendő munkahelyemig, majd miután a mini tanórának vége szakadt, lazán elköszönve tőlük, elindultam. S ahogy Limbo városában jártam, kellemes érzés fogott el; nyugodt volt minden, ami a szöuli élet után szokatlannak hatott. Viszont a hatalmas épületek stílusa miatt, olyan volt, mintha New York egy sokkal tisztább változatában járkáltam volna. A látvány elbűvölt, de a bizonyos kiadó külleme még inkább. Egy régi, antikváriumszerű könyvesboltba kellett bemennem, amelyben konkrétan mozdulni sem lehetett a sok irománytól. Nem viccelek, tényleg nem lehetett ott rendesen elférni, mégis ennek a művészi zsúfoltságnak megvolt a maga bája, ami kifejezetten vonzott engem.  

- Halihó! – kiáltottam el magam, próbálva megkeresni a személyt, akiről JoonMyun röviden beszámolt; annyit mondott, hogy a bolt legfurcsább alakját keressem. Mintha a sors csak olvasott volna a gondolataimban, hirtelen a semmiből egy magas, vékony alak ugrott fel, ami elsőre ugyan megijesztett, de a férfi külleme egy cseppet sem volt furcsa. Viszonylag erős, férfias vonások díszítették arcát, amely összhatásban nagyon is szép volt. SZTK keretes fekete szemüveget viselt, ezzel csak jobban kiemelve arcának élét, s próbálva elrejteni nem mellesleg nagyon elbájoló tekintetét.

- Heló. Te vagy Baekhyun? – mosolyodott el kedvesen, ahogy észrevette, talán kicsit tolakodóan vizslató szemeimet.

- Én.

- JoonMyun nem említette, hogy ennyire dugnivaló vagy!

 Egy percre szerintem megállt a szívem, ahogy realizáltam a felém küldött szavait. Dugnivaló? Mi az anyám picsája?! És még Chanyeol azt mondta, nincsenek náluk szatírok; a lófaszt, ezek szerint én is egynél fogok melózni.

- Nyugi, csak szívatlak! – lökött barátian oldalba, miután valószínűleg már kiszórakozta magát lesokkolódott ábrázatomon. – A meló miatt jöttél igaz? Gyere, megmutatom neked a kiadót!

 Gyengéden megragadta csuklómat, majd a könyvhegyeken átvezetve egy kis csigalépcsőhöz érkeztünk, ami legnagyobb meglepetésemre, nem fentre, hanem lentre vezetett. Követtem a testemet maga után húzó férfit, aki folyamatosan száját jártatva magyarázott nekem a munkáról, és annak minimális elvárásairól, amiknek nagyjából megfeleltem.

 A lépcső aljánál egy hatalmas kétszárnyú ajtót tárt ki előttem, ezáltal elérve, hogy teljesen leessen az állam. Életemben nem láttam még olyan szép és rendezett szerkesztőségszerűséget, ami akkor szemeim elé került; felülmúlta az összes mozifilmben fellelhető megjelenítést, amit egy könyvkiadónak ki lehetett találni. A hófehér falak szinte világítottak, a maguk kellemes stílusukban, ezáltal megfelelő fényt áramoltattak a tiszta íróasztalokra. A hely tökéletesnek tűnt, de emberek nem igazán voltak benne.

- És hol vannak azok, akik dolgoznak? – kérdeztem felpillantva a továbbra is ismeretlen férfira.

- Igazából összesen hárman működtetjük a kiadót; Jaejin, az állandó grafikusunk, akinek szokása munka közben gyakran eltűnni, de nyugi, viszonylag hamar elő szokott kerülni. Ott van még Luna, aki a szerződéseket illetve a pénzügyeket intézni, de mint olvasó is jelen van nálunk. És végül szerény személyem, Lee Hongki főszerkesztő, olvasó és igazgató.

- Hogyhogy ilyen kevesen vagytok? – lepődtem meg őszintén, mert eddigi tudásom azt hitte, hogy egy kiadónál többen dolgoznak.

- Ez egy kis vállalatnak indult, és fene se gondolta volna, hogy Limboban ekkora sikerünk lesz. Munkából és tennivalóból az évek alatt sokkal több lett, viszont munkatársból még kevesebb is, ezért van szükségünk rád.

- Rám?

- Igen. Tudod az elődöd, SeokJin, aki éveken keresztül remekül végezte a szervezői munkát, nem is olyan régen, visszakerült az élők közé, mert mit ad Isten, hirtelen felébredt a komájából. Ezért egy hozzá hasonló sziporkázó személyiségre lenne szükségünk, aki mindent megtestesít, amit az előbb elmondtam. Pörgősnek kell lennie, egy múzsának, hogy Jaejin-t megihlesse, amikor borítót tervez az adott könyvnek. Szeretnie kell olvasni, bíztatnia kell az írókat, ám szigorúan kell értékelni a végén, és inspirálnia kell másokat. Ezért mondtam, hogy dugnivaló arcod van; ezzel csak kifejeztem azt, hogy szerintem küllembe te már tökéletes lennél erre az állásra. A kérdés már csak az, hogy elvállalod-e? – Bevallom ez a Hongki nevezetű férfi az elején lenyűgözött, aztán megrémisztett, majd ismételten levett a lábamról. Kedveltem az ilyen élénk, furcsa, totál őrült embereket, mert átlag esetben sosem találkoztam ilyenekkel, pedig nagyon vonzott a személyiségük. És az is baromira tetszett, amit felajánlott nekem. Így talán kicsit gyorsan válaszoltam neki, de komolyan szerettem volna azt az állást.

- Vállalom!

- Remek! – csapta össze tenyerét boldogan. – Holnap már kezdhetsz is! Addig megmutatom a lakásodat.

- A lakásomat? – lepődtem meg újra: Honnan tudta Hongki, hogy hol lakom, amikor még én sem tudtam?!

- A telefonban JoonMyun említette, hogy a számodra tökéletes lakhely, pont a szemben lévő épületben van, és kérte, hogy mutassam meg neked. Elvileg a kulcsok is megvannak, csak el kell kérni őket.

 Nem volt semmi az a nap, az már tuti. Hongki megmutatta a lakást, és hát rögtön beleszerettem. Tágas, művészi berendezéssel, mintha csak egy hipster laktanyára kerültem volna, de egyszerűen imádtam. A bézs falakat, a hatalmas szekrényeket, de még a különösen passzentosan kidolgozott mellékhelységet is szerettem, mert az egész annyira én voltam. Baromira emlékeztetett a régi lakásomra, már csak Kyungsoo hiányzott belőle.

 Miután megkaptam a kulcsokat, elbúcsúztam Hongkitól, akivel másnap amúgy is találkoztam, de már megszokás volt nálam, hogy minden alkalommal elköszönök valakitől. Dyo-nak még akkor is köszöntgettem, amikor csak a nappaliból átmentem a szobámba. Furcsa szokás tudom, de megmaradt bennem.

 Az új lakásban ledőltem a már eleve ott lévő ágyra, s a plafonra meredve szívtam be a helység kellemes illatát, miközben az elkövetkezendő napjaimra gondoltam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem lesznek egysíkú, unalmas hétköznapjaim, mint az eredeti életemben, mert abba beleőrültem volna. Mondjuk egy ilyen Hongki féle gyerek mellett, tuti nem fogok unatkozni.

 Hirtelen üvöltést hallottam. Az ablakomtól nem messze, tömeg gyűlt össze, s boldogan kurjongatva daloltak, mintha valami ünnep tört volna ki hirtelen. Pontosan úgy viselkedtek, mint amikor én lekerültem.

 Kipattantam az ágyamból, lerohanva az emeletről, hiszen amellett, hogy látni akartam, ki az új szerzemény, valami baromi furcsa megérzésem támadt. A gyomrom háromszor is kimosta magát, a fejem lüktetett, a szívem hevesen vert, és nem csak a rohanásomtól, hanem egy különös, teljesen megmagyarázhatatlan érzéstől. Az ismeretlen valami egyszerűen csak húzott maga után a már kivilágított utcákon, mert időközben besötétedett. Rohantam, ahogy csak bírtam, s mire a kocsma elé értem, a földön heverve megpillantottam egy alacsony, viszonylag vékony, jól ismert testet.

- Dyo?!