2. rész - A szakadék szélén táncolva...

 Ahogy kitártam a barna ajtót, az a látvány tárult a szemem elé, mely csak a legrosszabb rémálmomban fordult elő, vagy egy szokványos béna vígjátékban. Egy másodpercre a „Derült égből Polly” című filmben éreztem magam, miközben percekig meredtem arra a szőrös fenékre, amit konkrétan az arcomba dugtak. A farpofák egyenletes tempóban mozogtak, ahogy a férfi is, kihez a hátsó fél tartozott; hosszú lábak fogták körbe tanárom derekát, hogy a férfi ronda szőrös pöcse, abban a paradicsomban élvezkedjen, amihez (elvileg) csak nekem volt engedélyem.

 Még néhány másodpercig döbbenten bámultam a negyvenes férfit, ki a barátnőmet dugta az asztalán, majd teljesen érzelemmentessé válva dőltem neki az ajtófélfának, várva arra, hogy azok ketten mikor vesznek végre észre. Legnagyobb sajnálatomra, nekem kellett megköszörülnöm a torkomat, s ahogy azaz aprócska hang eljutott hozzájuk, úgy váltak szét, mintha soha nem is érintették volna a másikat. A még mindig kicsit terpeszben ülő Taeyeon lihegve, kipirult arccal pislogott rám, reménykedő egyben kérlelő tekintettel, míg az a vén fasz, nem messze tőle, csupán lefagyva nézett hol rám, hol a lányra.

 Hatalmas sóhajt hallatva rugaszkodtam el az eddig támaszkodóként szolgáló félfától, majd néhány apróbb lépést előretéve álltam meg, úgy bámulva hosszasan azt a nőt, akiért az utóbbi hónapokban annyira rajongtam.

- Ezt Kyungsoo küldi – fordultam KyungSeok felé, majd hozzávágtam a mappát. A tárgyat szinte reflexből emelte ágyéka elé, mire nekem gúnyos mosolyra húzódott a szám. – Nem kell eltakarnia, láttam már faszt. Amúgy is, én már megyek, és gondolom utána, kívánjátok folytatni azt, amit félbeszakítottam – vigyorogtam hol a férfira, hol pedig a megszeppent Taeyeon-ra, majd az ajtó felé lépdelve eresztettem el egy újabb megjegyzést. – Bocsi a zavarásért, basszátok szét egymást nyugodtan.

 Idegesen vágtam be magam mögött a nyílászárót, s dühtől túlfűtve siettem ki az épületből, minél messzebb attól a kettőtől; legszívesebben bebasztam volna valakinek a pofáját, de muszáj volt kontrollálnom magam. Nem tehettem meg, hogy felingerlem az agyam csak, mert egy hülye ribancot fogtam ki barátnőnek. De mégis miért pont Park KyungSeokkal kell dugnia?

 Egy gyenge kis kézfej lágy érintését éreztem meg vállamon, amitől egy szentpillantás alatt perdültem meg a tengelyem körül. Remegő ajkak, kérlelő barna íriszek, s meggyötört vonások fogadtak, melyeket inkább nyomtam volna a betonba, mintsem azokat kelljen bámulnom.

- Baekhyun...

- Nem igazán érdekel a magyarázatod; amúgy sem tudnál egy kielégítővel szolgálni – léptem el tőle, majd ismét elindultam, de a keze megint visszarántott.

- Kérlek, hallgass meg.

- És mégis mit fogsz mondani?! – kérdeztem, arrogáns mosollyal arcomon, ami inkább volt viccsor, mint bármi más. – Talán egy olyan különleges kígyó marta meg a picsádat, amit csak egy negyvenéves fasz tud immúnissá tenni? Esetleg kipróbáltad, vajon elkapsz-e valami nemi betegséget, ha lefekszel a professzoroddal? Vagy szimplán csak kíváncsi voltál, milyen ha összetöröd a pasid szívét? – Költői kérdések egymás hegyén-hátán; úgy dobáltam őket, mintha csak kidobóst játszottam volna; és nagyon úgy tűnt, nyerésre álltam. Taeyeon könnyei kicsordultak, amitől csak még idegesebb lettem ugyanis gyűlöltem, hogy így akarja megszerezni az együttérzésemet.

- Baekhyun... én...

- Mi van? – szakítottam félbe szinte már üvöltve. – Erre nem tudsz épkézláb magyarázatot adni, de nem kell, hiszen már rég tudom a választ; csupán egy hűtlen, kétszínű ribanc vagy. Mondd meg; ugye csak a kibaszott egód miatt nem akartad ezt beismerni? Kicsit összetörnéd a magadról alkotott képet, ha kiderülne, egyszerre két végéről égeted a gyertyát, nemde? – kérdeztem arcába köpve a szavakat, melyektől könnyei csak gyorsabban gördültek végig arcán. A gúny, a megvetés és a harag minden formája megtalálható volt hangomban, ahogy szavaimban is látványosan bújtak meg. A lány, akit nagyon sokáig szerettem, csupán alig láthatóan bólogatva szipogott, majd erőt véve magán, végre a szemembe nézett.

- Sajnálom Baekhyun.

- Miért? Miért nem szakítottál velem, mikor ez a viszony elkezdődött?

- Mert... Nem akartalak megbántani.

- Valóban; hiszen most nem érzem szarul magam: tök logikus – forgattam szemeimet, majd megpróbálva lenyugtatni az idegeimet, mély levegőt véve emeltem tekintetem a lányra. – Ha megcsaltál, mégis miért hívtál magaddal Kínába?

- Abban reménykedtem, ott majd minden megoldódik.

- Olyan naiv vagy, Taeyeon – ráztam meg fejem. – Attól még, hogy itthon hagytad volna a szeretődet, odakint ugyanúgy találtál volna valami kínai pasit, akivel kefélgethetsz. A végeredmény ugyanaz lenne: én át vagyok baszva, te pedig ugyanúgy hűtlen maradsz.

- Baekhyun...

- Ha még egyszer a nevemen hívsz, esküszöm, most keverek le neked egyet – fenyegettem meg összeszorított fogakkal, amitől arca döbbenté változott. Sosem voltam, azaz erőszakos fajta, épp ezért volt szokatlan még számomra is, azaz agresszió, ami akkor bennem tombolt. – Nem akarok veled semmit sem rendbe hozni. Hallani sem akarok rólad, megértetted?

 Bólintott.

- És én még fontolóra vettem, hogy veled megyek Pekingbe – röhögtem saját naivitásomon, majd faképnél hagyva Őt indultam haza, belül törött önbecsüléssel.

 Hangosan csaptam be magam mögött a bejárati ajtót, amit a kanapén ücsörgő Dyo nem fogadott valami jól; mint akit szívroham ért utol, úgy kapott mellkasához. Viszont, mikor megpillantotta robbanni készülő fejemet, érdeklődve jött utánam a konyhába, ahol valamiféle szíverősítőt kerestem, idegeim lenyugtatása érdekében.

 Egy régi whiskybe fojtottam bánatom, amikor is bármiféle tökölés nélkül húztam meg. Természetesen Kyungsoo abban a másodpercben kikapta a kezemből, ahogy meglátta, mit művelek.

- Jesszusom ember, még csak fél kettő; mi a fasz ütött beléd? – ráncolta értetlenül homlokát, ahogy szemeivel többször is végigmérte, teljesen kikészült lényemet.

- Tudod Dyo; amikor az ember bemegy a professzora irodájába kurvára, nem arra számít, hogy a vén fasz, épp a barátnőjét dugja az asztalon.

- Mi van?! – kerekedett ki a szeme, még jobban, mint előtte. Kyungsoo teljesen le volt döbbenve; úgy nézett rám, mintha valami teljesen abszurd dologról beszélnék. A fiú továbbra is engem fixírozva rogyott a mellette lévő székre, majd kifújva a tüdejében rekedt levegőt, ő maga is meghúzta az italt.

- Hihetetlen, mi? – kacagtam fel leülve elé, úgy kérve vissza az üveget.

- De ez hogy lehet? Hiszen te és Taeyeon álompárt alkotattok...

- Hát, nem volt valami nagy az idill, ha félrekefélt – vontam meg vállam. – Valószínűleg nem az volt az első, amit láttam. Ráadásul, még ma volt pofája azt kérni tőlem, hogy költözzek vele Pekingbe.

- Pekingbe? – ráncolta homlokát a fiatalabb. – Minek mész te oda?

- Nem megyek. Csak megfordult a fejembe, ha Taeyeon is kiköltözik, vele utazom én is; de ezek után erről csak álmodhat.

- És mit mondott?

- Kicsoda? – emeltem rá, eddig égbe bambuló tekintetemet.

- Taeyeon.

- Mit mondott volna? Meg akarta magyarázni a helyzetet, de én elküldtem a faszba.

- Mert? – tárta szét karját ezzel fokozva számomra értetlenségét.

- Nem volt mit azon ragozni; félrekefélt és ennyi.

- De azt nem kérdezted meg, hogy miért csinálta? Valószínűleg nem azért, mert egy nagy ribanc.

- Én erre asszociálnék – forgattam meg szemem, ahogy még egy hatalmas adag whiskyt küldtem le torkomon. – Mellesleg; miért tette volna? Valószínűleg nem voltam elég jó szerető.

- Nem? – húzta fel szemöldökét.

- Ha eleget eszel, te még elmész a Burger King-be? Naná, hogy nem; tuti nem elégítettem ki eléggé, ezért keresett magának valakit, aki rendesen megdugja.

- És ez pont Park professzor? – nézett rám lesajnálóan, mintha lehetetlennek tűnne, hogy egy öregebb jobb, mint én.

- Dyo, nem tudom, hogy az öreg, hogy kefél, de valószínűleg elég jó, ha még Taeyeon is faképnél hagy miatta – forgattam a kezemben tartott üveget, cetlijére meredve, mintha arra lenne ráírva az összes válasz, a fejemben megfogalmazódott kérdésekre. Míg én az italt fixíroztam, lakótársam hitetlenkedve tápászkodott fel, majd a mosogatóhoz lépett és az abban elhelyezkedő koszos edényeket kezdte törölgetni. Mindig ezt csinálta, ha ideges vagy feszült volt.

- Szerintem akkor sem az volt az oka.

- Parancsolsz? – eszméltem fel, félig felé fordulva.

- Taeyeon nem az a fajta, aki csak azért félredug, mert őt nem basszák meg rendesen; ha ez lett volna az oka, akkor sokkal felszínesebb, mint amilyennek megismertük.

- És honnan tudod, hogy nem az? – tápászkodtam fel, majd a fiú mellé álltam. – Nincs rá garancia, hogy olyan, amilyennek mi az elején elképzeltük. Amúgy egyáltalán nem érdekel, miért tette; hisz már vége.

- Az sem foglalkoztat, hogy miért hívott el Pekingbe?

- Azt elmondta – mosolyodtam el fájdalmasan, majd tarkómra simítva fújtam ki megfáradt levegőmet. – Rendbe akarta hozni a kapcsolatunkat.

- Az tök jó.

- Nem Dyo, az nem jó – ráztam meg a fejemet, ugyanis a fiatalabb lelkesedése teljesen feleslegesnek számított. – Taeyeon csak a saját lelkiismeretét akarta nyugtatni ezzel; ha elmegyek vele Pekingbe, azzal megbocsátok neki.

- És nem szeretnél újra a pasija lenni?

- Akar a faszom egy hűtlen picsával kapcsolatot – csattantam fel, Dyo gúnyos hangvételén. Temperamentumomra a fiatalabb csak jóízűen felkacagott, aztán egyik kezét a vállamra helyezve kezdett beszédébe.

- Szerintem ezt mindenképpen beszéljétek meg; akár újra összejössz vele, akár nem. Jobban fogsz aludni, ha minden okot ismersz; és utána nyugodtabb szívvel tudod elküldeni a picsába – kacsintott egyet, majd lendületes léptekkel tűnt el szobája rejtekében.

 Körülbelül negyed óráig ácsorogtam ott egyhelyben a konyhapultnál, emésztgetve Kyungsoo szavait, amik egyszerre voltak számomra taszítóak, és vonzóak. Belül tényleg tudni szerettem volna minden okot, amiért Taeyeon egy negyvenes pasit választott helyettem; másrészt nem akartam látni az arcát; soha többé. És ebben biztos voltam. De felül tud kerekedni a kíváncsiságom minden máson?

 Hirtelen ötlettől vezérelve iramodtam meg Dyo szobája felé, aminek ajtaját kopogás nélkül nyitottam ki. Lakótársam épp valami könyvet olvasott, melyet azon nyomban eldobott magától, ahogy elszántságtól izzó szemeimbe nézett.

- Mi az? – dermedt meg egy pillanatra, arra várva, hogy bejelentsem terhes, vagyok.

- Ma bulizni fogunk – vigyorogtam rá kajánul.

- Tessék? – vágott egy gyerekes grimaszt, ezzel jelezve, hogy neki aztán semmi kedve velem részegesdit játszani. 

- Pont ma reggel hívtak fel, hogy ma este az egyetem közelében kurva nagy buli lesz; és te meg én ott leszünk.

- Mi? Ne, Baek! – mászott ki nagy nehezen ágyából, majd elém állva, mindkét kezét vállamra helyezte, így pontosan a szemembe meredhetett. – Emlékszel mi történt a múltkor?

- A múltkor...? – próbáltam felidézni a legutóbbi durvább ivászatomat.

- Amikor egy kibaszott kutyatenyészet volt a lakásban csak, mert azt mondtad a csajnak, akit meg akartál dugni, hogy tudsz a kis szarokcsinálókra vigyázni két hétig

- Ja, te arra a múltkorra gondolsz... – emlékeztem vissza az alig egy éves történetre. A csajért megérte tizennégy napig kutyacsőszködni; mondjuk a kis barna cuccokat már nem volt valami nagy élvezet szedni utánuk.

- Igen, és nem az volt az egyetlen ilyen húzásod.

- Mi volt még? – ráncoltam homlokomat, mert egyikre sem emlékeztem valami tisztán.

- A legutóbb egy rohadt lovas szoborról kellett leszedjelek, mert menni akartál a seregbe, és zsoldot követeltél, miközben valami szar huszárdalt énekeltél torkod szakadtából – forgatta meg szemeit, mire nekem a megvilágosodás jelei mutatkoztak meg arcomon. Szóval azért fájt másnap reggel a fenekem... Logikus.

- Dyo, ezek tök rég történtek.

- Baek, a lovas dolog, alig két hete volt.

- Tényleg? – húztam fel szemöldökömet, mivel nem igazán emlékeztem a pontos dátumra, ami az én esetemben különösen furcsának számított.

- Tényleg! Épp ezért nem vagyok hajlandó veled soha többé bulizni menni, mert a vége mindig az, hogy az antennáról is leszedhetlek – zárta le a beszélgetést, mire én tetettet szomorúsággal vontam meg a vállam, majd baktattam ki a szobájából. Még mielőtt teljesen magára hagytam volna az „anyukát”, utánam szóló hangjának köszönhetően pillantottam vissza rá. – Amúgy ki hívott el ma estére?

- Kai – mosolyodtam el, ahogy kiejtettem a nevet, ugyanis tudtam ez milyen hatással lesz Kyungsoora. Egy pillanatra lefagyott arccal pislogott rám, majd egy alig észrevehető sóhajt hallatva, fáradtan szólalt meg ismét.

- Adj öt percet.

**

 A taxiban, néma csendben ülve bámultam ki az ablakon magamban mosolyogva, amiért sikerült Dyo-t elrántgatnom már pusztán azzal, hogy kimondtam Jongin nevét. Hihetetlen mennyire könnyen lekenyerezhető egy szimpla személy jelenlétével.

- Amúgy pontosan mi volt köztetek Jonginnal? – tettem fel a hirtelen bennem felmerült kérdést, mire lakótársam egy pillanatra meghökkenve pislogott rám, majd már nem is törődve a miérttel, csak válaszolt.

- Párszor lefeküdtünk.

- Csak ennyi? – tártam szét a karom, mert valami izgalmasabb sztorira számítottam.

- És néha még most is megtesszük ugyanezt – vont ismét vállat.

- De akkor miért nem jöttök össze?

 Kérdésemre hangosan felnevetett, mintha valami olyat mondtam volna, amit illene tudnom.

- Ismered azt a kifejezést, hogy szerelem nélküli szex?

- Persze – biccentettem.

- Na; Jonginnal ez a közös hobbink.

- Semmi érzelem, beszélgetés vagy valami, csak dugtok?

- Igen – válaszolt szinte kapásból lakótársam, olyan arckifejezéssel, mintha ez természetesnek számított volna. Mondjuk Kyungsoo esetében az volt, meg úgy az enyémben is, hiszen fiatalok voltunk és kísérleteztünk, de ha az ember ránéz Soo-ra, nagyon is azt hiszi, hogy egy ilyen srác tartós kapcsolatra vágyik.

- És Kai nem akart megismerni sosem?

- Nem mondta, hogy szeretné...

- És ha mondaná? – húztam fel érdeklődve a szemöldököm. – Engednéd neki?

- Azt hiszem – vonta meg a vállát.

 Mikor megérkeztünk a címre, amit Kai mondott nekem a telefonban, nem voltunk restek rögtön betörni az épületbe; egy hatalmas ház, mely elhagyatottnak tűnt, de a belülről villogó fények elárulták, mi is folyik ott. A helységben meg sem tudnám számolni hány korunkbeli bulizott; a füst teljesen beterített mindent, így igazából azt sem tudtam kivenni, hogy is néz ki a ház. De nem is nagyon érdekelt; csak le akartam inni magam a sárgaföldig, ahol már nincs semmi, csak a boldog tudatlanság.

 Hirtelen egy kéz landolt vállamon, mely egy baráti üdvözlésnek felelt meg; megfordultam, s egy ezer wattos mosolyt kaptam Kim Jongintől, aki ugyan felém fordult, de minden szavát Kyungsoonak intézte.

- Örülök, hogy eljöttetek; kértek valamit inni?

- Én igen – jelentkeztem rögvest, amit a mellettem álló Dyo nem nézett valami jó szemmel, viszont Kai nagyon is örült az alkoholmániámnak; megmutatta, merre találom a piákat, így előreküldve engem, ő Kyungsoo mellé sandított, és nem törődve senkivel átkarolta a fiút, úgy suttogva fülébe. Csak fél szemmel sandítottam rájuk, de csupán lakótársam sokat sejtető mosolyát láttam, ahogy egyre erősebben harapja be ajkait; később már a hátukat figyeltem. Jongin kézen fogta Dyo-t, s úgy rángatta fel magával az emeletre, ahol a szobák helyezkedtek el. Kaján vigyorral arcomon kortyoltam bele az elém rakott italba; esküszöm, ha ezek nem éreznek a másik iránt semmit, akkor én hermafrodita vagyok.

 Az est további részét a homály erős leple borította rám; csak folyt le az alkohol torkomon, teljesen elbódítva engem. Nem tudtam, mit teszek, ahogy azt sem, hol vagyok; egyszerűen a hangok keveredése s a fények összemosódása oly erős boldogsággal töltött el, hogy teljesen érdektelenné vált számomra a környezetem pontos meghatározása.

 Sötétség, apró fénylő pontokkal vegyítve, gyönyörű összképet alkotva; egyik hófehér kis folt fényesebben ragyogott, mint a másik; imádtam. Olyan szabadnak éreztem magam, mint egy réten játszó kisgyerek; mint akrobata, ahogy makulátlanul sétál a vékony kötélen, mely sosem remeg meg alatta.

 Kitártam hát karomat, egyik lábamat a másik elé téve, kötéltáncos módjára lépkedve, könnyed testtel, s szabad lélekkel. A friss levegő átjárta minden porcikámat, így adva nekem még több energiát; jól éreztem magam, s elfelejtettem mindazt, ami azon a zord nappalon történt.

 De a tökéletes pillanatok sorozatának vége szakadt; a szél nem fújt oly kellemesen többé, a fénylő pontok elsötétedtek, s testem elgyengült. Lábam alól kicsúszott az a bizonyos kötél, s tehetetlenségemben zuhanni kezdtem; A szakadék szélén előadott tánc, befejeződött.

1. rész - Amikor még minden normális volt...

 Péntek reggelén, kómás fejjel csoszogtam ki a szobámból, megpróbálva elérni a konyháig, ahol letolhattam a torkomon egy liter kávét. Miközben épp azon mesterkedtem, hogy megölöm magam koffein túladagolásban, még előző éjszaka a pulton felejtett mobilom szólalt meg, hangosan üvöltve az alapértelmezett csengőhangot.

- Mi van? – morogtam bele készülékbe.

- Mizu Baekhyun?! – ordítottak a fülembe, ami kora reggel, nem éppen esett kellemesen. Távolabb tartva magamtól a telefont, ronda grimasszal az arcomon, próbáltam felidézni, kinek adtam meg az előző esti bulin a számomat.

- Ki fasz vagy?

- Hát nem emlékszel rám? – röhögött fel vontatottan, amiből könnyedén ki lehetett következtetni józansági állapotát is. – Jongin vagyok.

- Jongin...? – próbáltam felidézni a srácot, de valahogy az agyam teljesen kiszelektálta a fiút.

- Kyungsoo ismerőse – felelte egyszerűen, mikor nekem végre leesett az a bizonyos tantusz.

- Hát persze; Jongin! Mi is a beceneved? Kai?

- Ja – mondta egyszerűen, még mindig eléggé instabil állapotban, amit csupán a hangjából tudtam kikövetkeztetni. Egy idő után nagyon kínos volt várni Jonginra, aki fogalmam sincs mit művelt a háttérben, de Isten igazából nem is nagyon érdekelt, csak már le akartam rázni azt a kis vakarékot.

- És mit akarsz tőlem, így fél hét felé közelítve? – kérdeztem, miután már kurvára untam, hogy csak kussban ácsorgok egy mobillal a fülem mellett.

- Ja persze! – kapott észbe, majd hangjában látványos hangulatjavulást lehetett felfedezni. – Figyelj; ma este hatalmas bulit tartunk a haverokkal, nem messze az egyetemtől: Arra gondoltam te is eljöhetnél.

- Aha... Majd még meggondolom, Kai.

- Rendben – felelte, de még mielőtt letette volna, visszaemelte a telefont a füléhez. – Ja, és ha mégis jössz, hozd magaddal Kyunsoot is.

- Mindenképpen – húztam gúnyos mosolyra ajkaimat, majd egy laza mozdulattal tettem le a telefont, bármiféle elköszönés vagy ahhoz hasonló nélkül.

 Idióta kölyök! Képes azért zargatni kora reggel, hogy este menjünk el együtt bebaszni, csak azért, hogy ismételten Kyungsoo közelében lehessen. Szánalmas próbálkozás egy tapasztalatlan gyerektől. Bár tény, hogy Kai egy rohadt vonzó férfinak számított, főleg azzal a kreolos bőrével, de mégsem sikerült akkora kéjenccé kinőnie magát, hogy Kyungsoot egy kicsit is érdekelje.

 Ahogy ezen kuncogtam főleg, hogy nem volt min nevetnem, a hatalmas bögre kávét ajkaimhoz emeltem, így juttatva szervezetembe az ébredéshez elegendő koffeint és energiát, úgy mint minden reggel. Mert az életem egy hatalmas rendszer volt, amelyen sosem tudtam változtatni. Mielőtt elindulnék az egyetemre, pontosan négy deci kávét iszom meg, egyenlő arányban elosztva cukorral és tejjel. Ezt követően három szem vajas pirítóst tolok le a torkomon, mindig fél és háromnegyed hét között. Ezután, mikor már elpakoltam magam után elvonulok a fürdőszobába, ahol szerda és szombat kivételével, körülbelül hét perc alatt zuhanyzóm le, beleszámítva a hajmosást is, minek következte után még további nyolc percet töltök a fürdőben, egyéb dolgok elvégzésére: fogmosás, dezodor, hajbeállítás és a többi. Aztán visszavonszolom a seggem a magánlakrészembe, ahol az aznapi időjáráshoz megfelelően, pont négy percet töltök a ruha kiválasztásával, hozzászámolva még az esetleges változtatásokat, majd harminc-harmincöt másodperc alatt leszek kész úgy, hogy az utcára is ki merjek menni.

 Aznap pénteken is ilyen óramű pontossággal léptem ki a szobámból, várva még néhány másodpercet, hogy a szemben lévő ajtó kinyíljon és lakótársam lépjen ki rajta. Reggel nyolc óra nulla perckor, a bézs színű nyílászáró lassan kitárult, s egy kócos, de elénk tekintetű Do Kyungsoo csoszogott ki rajta. Szürke kockás boxert viselt, melyből kilátszottak vékonyka, de izmos lábai. Felül egy elnyűtt póló ékesítette, amit csupán hétfőn, szerdán és pénteken viselt, míg a többi napon félmeztelenül mászkált a lakásban. Barna haja össze-visszaállt, néhol egy-egy tincs belelógott hatalmas barna szemeibe, melyekben még a csipa is ébredezett.

- Jó reggelt hyung! – mosolygott rám, és bár ajkai szív alakban felfelé húzódtak, testtartása és arckifejezése alapján nagyon is álmosan lépkedett a konyha irányába.

- Neked is, Soo! Ma is csak öt órát aludtál? – kérdeztem, mire sokat sejtető mosolyra húzta száját.

- Ezt most kérdezted, vagy magadnak jelentetted ki, kissé bizonytalanul?

- Mindkettő egyszerre – kacsintottam, majd kiélveztem nevetésének halk rezgését a levegőben.

- Mellesleg, mit tervezel mára, amellett, hogy számolod, hogy oszlik el az életed?

- Ne gúnyolódj, én vagyok az idősebb – böktem oldalba beszólása miatt, de nem igazán hatotta meg a dolog, csak vigyorgott tovább. – Amúgy bemegyek néhány órámra, aztán meg délben együtt ebédelek Taeyeonnal.

- Hmm; Kim Taeyeon, mi? – kacsintott pajkos tekintettel, amitől nekem röhöghetnékem támadt. – Na, és hogy haladtok?

- Dyo, te le vagy maradva – sajnáltam le a fiatalabbat. – Mi már több hónapja járunk, és...

- Még mielőtt percről percre elkezdenél mesélni nekem a kapcsolatotok minden momentumáról, el szeretném árulni, hogy annyira azért nincs elfoglalt életem, hogy ne tudjam jársz-e egy lánnyal vagy sem – szakított félbe, tisztázva mindent, mit akart, aztán újra beszédbe kezdett. – Arra akartam kilyukadni, hogy elértetek-e odáig?

- Odáig? – ráncoltam homlokom.

- Megdugtad már? – fejezte te ki érthetőbben magát lakótársam, mire nekem értelmezhetetlen grimasz ült ki az arcomra, olyan, melyet egy életben csak egyszer használ az ember.

- Na, de Kyungsoo...

- Mi van? – csóválta fejét kiakadásomon, mint akinek ez a fajta reakció totál idegen. – Huszonhárom éves vagy, a csaj meg mennyi? Huszonöt?

- Huszonhat – helyesbítettem.

- Pláne. Ne akard nekem azt beadni, hogy egy nálad három évvel idősebb nőt még nem vágtál gerincre.

- Ki mondta, hogy ezt akarom beadni...?

 Kyungsoo csupán egy perverz mosollyal díjazta beszólásomat, amiből már könnyen kikövetkeztette, hogy Taeyeonnal nem éppen gyermeki kapcsolatban élünk. Istenem, ez de furcsán hangzott! Gyermeki kapcsolat; komolyan Baekhyun?

 A lényeg csupán annyi, hogy Taeyeon és én már nagyon korán lefeküdtünk egymással, amit én még a mai napig nem értek, mivel ő maga mondta, hogy szeretne ezzel várni. Erre az első adandó alakalommal felhív magához, reggelre meg egy óvszerrel magamon ébredtem, és egy kis bor utóízével a számban. Na, nem mintha bántam volna, sőt örültem, hogy nála nem kell végigjátszanom a szokásos köröket, mint az eddigi barátnőimnél. Taeyeon tudta mit akar, és ez tetszett benne; plusz még minden aprócska tulajdonságát édesnek találtam, de legfőbbképpen azt, hogy képes volt elviselni a folyamatos, szinte már beteges időbeosztásomat, ami már engem is a sírba vitt. Sokan azt hihették, direkt vagyok ilyen pontos, holott ez csupán hozzátartozott az alaptermészetemhez; egy idő után megfigyeltem a saját tempómat, szokásaimat s az apróbb változtatásaimat is, melyek már túl kiszámíthatóvá váltak. Ez volt az én bajom; a kiszámíthatóság. Szinte mindig tudtam, mit fogok tenni és azt mennyi ideig; ezt gyűlöltem. Sosem volt okom aggódni, izgulni vagy esetleg gondtalanul élvezni a bizonytalanságot, mert soha nem kerültem instabil helyzetbe. Anyagilag kaptam az átlagos mennyiségű támogatást a szüleimtől, plusz hétvégente néha dolgoztam három-négy órát egy gyorsétteremben. Egyetemre jártam, olykor buliztam, voltak barátaim és egy csodálatos barátnőm, aki imádott. Én mégsem voltam elégedett, de erről soha nem panaszkodhattam senkinek, különben kétszínűnek lettem titulálva. Ha valaha meg mertem azt említeni, hogy elégedetlen vagyok, jöttek a fricskázó személyek, akik azzal érveltek, hogy másnak fele ilyen jó élete sincs, és egy efféle tökéletesnek és biztonságosnak számító előnyös jövőképet nem kellene nyafogással tönkretennem. Na de baszki; ez az én életem, a saját jövőképem, és ha nekem mindez nem fekszik, megtehetem azt, hogy köpök rá, nem igaz? Nagy valószínűséggel. És tettem bármit is? Nem. Isten túl gyávának és beilleszkedőnek nevelt ahhoz, hogy ellenkezni merjek a megszokottal. Végül is; nem olyan unalmas az a hétköznapi élet, nemde?

 Pontosan fél kilenckor magára hagytam a nagy lakásban Kyungsoot, s négy lépcsőzéssel eltöltött perc után, már baktattam is az iskolám épülete felé, hogy beérjek az első órámra, ami pont egy olyan tanárral volt, kit a hátam közepére sem kívántam.

 Park KyungSeok egy olyan professzornak számított, akit mindenki imád; fiatalos stílusa és lehengerlő intelligenciájának köszönhetően nem csak tiszteletet, de csodálatot is kiharcolt a hallgatók körében. A gyermeki arc és lágy vonások mögött egy hatalmas elme lakozott, mely bárkit képes volt legyőzni, nagyjából minden kategóriában. Kellőképpen otthon volt a művészetek világában, de a tudományt és a realitásokat sem hagyta a háta mögött, így akár egy humán, akár egy reál beállítottságú emberrel is könnyedén megtalálta a közös hangot. De itt vagyok én, aki igazán egyik kategóriához sem tartozik, és szerintem ez az egyik ok, hogy nem szimpatizálunk a tanár úrral. Viszont hál’ Istennek ebből nem csinálunk nagy ügyet; én csupán nem tartozom azok közé a diákok közé, akik szívesen elcsevegnek Park professzorral és szerencsére, ezt ő sem szorgalmazza az esetemben. Viszont Taeyeon esetében nagyon is teper a vén szivar, amit az elején nem néztem jó szemmel, mivel ki a fasz örülne annak, ha egy negyvenes szexistennek titulált hihetetlenül intelligens pasi keresné a barátnője társaságát? De aztán rá kellett jönnöm, hogy bízom én annyira a barátnőmben, hogy nem féltem egy Park KyungSeokhoz hasonló férfitól.

 Ám, mikor óramű pontossággal értem be az előadóba, csupán annyit láttam, hogy gyönyörű barátnőm, Kim Taeyeon egy feszülős bőrnadrágban, és egy lazább hófehér pólóban, barna tincseit pödörgetve beszélgetett a tanárral, ki látszólag nagyon élvezte a hölgy társaságát; na akkor egy kicsit felment bennem a pumpa, de inkább csak nyugalmat erőltetve magamra köszöntem oda kedvesen a férfinak, mintha nem lettem volna képes megfojtani.

 Mindketten meglepetten rezzentek össze, mivel valószínűleg váratlanul érte őket hirtelen csilingelő hangom. Taeyeon mihelyst, amint észrevett boldog mosollyal tökéletes orcáján libbent oda hozzám, úgy ajándékozva meg egy édes csókkal, mely jobbá tette az érdekesen induló reggelemet.

- Szia édes! – suttogta ajkaimra, míg övéi széles vigyorra húzódtak. - Jó látni téged!

- Akkor ez az érzés kölcsönös. Hogyhogy bejöttél, azt hittem nem lesz ma órád – mondtam, mikor már távolabb toltam magamtól vékonyka testét.

- Nincs is, csupán múltkor elfelejtettem egy beadandót beadni, így most gyorsan odaadtam a tanár úrnak – biccentett fejével a már papírjait rendező idős fickó felé.

- Értem – bólintottam kissé furcsa arckifejezéssel, majd ismét szerelmem felé fordultam. – Áll még a mai ebéd?

 Válaszként csupán egy kedves csókot nyomott ajkaimra, mely többet mondott minden szónál. Mielőtt még elment volna, sok sikert kívánt a napomhoz, aztán, ahogy kisétált az ajtón, én ugyanolyan tempóban baktattam fel a szokványos helyemre, majd figyelmen kívül hagyva Park professzort, egy ősrégi könyvvel a kezemben foglaltam le az agyamat.

 Természetesen később az előadás sem kötött le, csupán az én drága barátnőmre tudtam gondolni, és arra, milyen is lesz vele töltenem, ki tudja mennyi idő után egy órát. Mert több mint két hétig nem találkoztunk, mivel valami tanulmányi útra ment Kínába, ahol a kulturális különbségeket vizsgálta. Így gyakorlatilag az aznapi ebéd lesz az „első” randink.

 Pontosan háromnegyed tizenkettőkor, mikor véget ért az utolsó előadásom is, energikusan pattantam fel a helyemről, hogy hamarabb az egyetem közelében elhelyezkedő kis étterembe érjek, megelőzve Taeyeont. Mikor a főtéren ácsorgó toronyóra delet ütött, plusz öt perc késést számoltam, hogy barátnőm megérkezzen. Mikor letelt a háromszáz másodperc, a távolból megpillantottam Taeyeon vékony alakját, ahogy kecsesen lépkedett felém, kissé talán sietősen.

- Bocs, hogy késtem, akadt egy kis dolgom – puszilt meg két oldalt, majd az étterem kinti részén található egyik asztalhoz ült le, várva a pincérre.

- Miféle dolgod volt?

- Csak SeoHyun lelkivilágát kellett ápolnom, amiért kidobta a pasija – legyintett, mondván, hogy ez túl csajos téma nekem.

- Szakított vele az amcsi srác? – lepődtem meg, de válaszként csupán egy apró bólintást kaptam. – Hogy is hívták? Eric?

- Eren – javított ki.

- Nem hangzik valami amerikainak – húztam fel egyik szemöldököm, majd belekortyoltam az elém lerakott jeges vízbe. Barátnőmnek szája szélén gyermeki mosoly bújt meg.

- Mintha, olyan sok nyugati embert ismernél.

- Miért, te talán jártasabb vagy a témában?

- Én ismertem Erent.

- Az csak egy – mutattam ujjammal a számot. – Rajta kívül esetleg találkoztál már bárki mással is?

 Megcsóválta fejét, így libbentve meg hosszú fürtjeit.

- Akkor meg ne okoskodj.

- Én okoskodom? Kettőnk közül ki nem beszél egy nyelvet sem? – pislogott rám kissé felvágósan, mégis játékos hangulatban.

- Vesd a szememre, amiért nem tudok angolul!

- Én itt nem csak arra gondoltam, hanem mindenre! Te a koreain kívül semmilyen nyelvet nem ismersz.

- Ezt úgy mondod, mintha baj lenne – forgattam szemeim, mire Taeyeonból halk kacagás szakadt fel.

- Csupán hátrány, ha külföldön akarsz élni.

- Ki mondta, hogy ott akarok? – vágtam vissza, de erre már nem kaptam mosolygó tekintetet, csupán komolyan elgondolkodó ábrázatot.

- Szóval, ha én úgy döntök, hogy a tanulmányaim és a céljaim érdekében kiköltözöm Kínába, nem jönnél velem?

 A döbbenetem konkrétan fejbevágott, mikor belenéztem a lány szomorkásan csillogó, mégis reményekben gazdag íriszébe. A poharamat kezdtem fixírozni, hogy valamennyire csillapítani tudjam idegességemet.

- Szóval ezért akartál ma velem ebédelni?

 Bólintott.

- Ez egy ösztöndíj?

- Olyasmi; de inkább lehetőség. Állást ajánlottak Pekingben, hogy ott élő, Koreába vágyó fiataloknak tanítsak az itteni életmódról és kulturális különbségekről.

- Lakás? – pislogtam rá, mire szerényen, apró mosollyal arcán az asztallapra pillantott.

- Az egyik legjobb környéken.

- Fizetés?

- Épp elég, hogy fedezhessem a szükségleteimet, és még egy kis költőpénzem is legyen.

- Indulás?

- Elvileg júniusban – makogta, aztán félve arcomra lesett, megpróbálva kiolvasni belőle valamiféle reakciót.

- Tehát konkrétan két hetet fogsz még itt tölteni velem?

- Ha együtt megyünk, akkor csak Koreában fogok két hetet eltölteni veled – alakította át mondatomat. – Velem jössz?

 Kérdésére idegesen simítottam végig tarkómon, majd gondterhelt arccal, az asztalon könyökölve néztem a reménykedő lányra.

- Itt van az egyetemem, a barátaim... És a nyelvet sem beszélem.

- Ott is tanulhatsz; Pekingben is találhatsz barátokat, ráadásul a nyelv három hónap alatt rád ragad. És mindig együtt lehetnénk – szorította meg asztalon elhelyezkedő kezemet, mire apró mosoly suhant át arcomon.

- Gondolkodhatok még ezen?

- Persze – bólintott megértően, mégis valahogy más fény csillogott barna szemében.

 Az ebéd után elbúcsúztunk a másiktól, majd én körülbelül egy órakor indultam haza, végig ezen a Kínás dolgon gondolkozva. Menjek vele? Hagyjam el egy olyan lány miatt, akit csak néhány hónapja ismerek, a szülőhazámat? Ráadásul egy olyan országban éljek, ahol még a nyelvet sem beszélem? Kezdjek új tanulmányokba, és felejtsem el a barátaimat? Megéri ez nekem?

 Gondolataimból a zsebemben rezgő mobilom zökkentett ki, melynek képernyőjén Kyungsoo vigyorgott a megszokott szív formájú ajkaival.

- Na, mizu? – szóltam a telefonba rejtett csalódottsággal hangomban.

- Ugye nem felejtetted leadni a dogámat Park professzornál? – Lényegtörő kérdése hallatán reflexszerűen csaptam homlokomra. Hát persze; Kyungsoo megért, hogy a házidogáját vigyem be a tanárnak, mivel neki ma nem lesz órája vele, és ideje sem lenne beugrani hozzá.

- Máris viszem.

- Köszöntem! – válaszolt kissé talán hisztérikusan, majd megszakította a vonalat. Mosolyogva meredtem a mobilomra, aztán nagy lendülettel fordultam vissza az egyetem irányába. Istenem, ez a hiszti de hiányozna nekem...

 Nagy nehezen megleltem Park professzor irodáját, amely előtt szinte senki sem állt sorba, pedig köztudott ténynek számított, szinte már az egyetemmel együtt járt, hogy bizony Park KyungSeok irodája előtt, legalább hét-nyolc diák szokott várakozni. De aznap délután egy teremtett lélek sem volt hajlandó várni a negyvenes férfira; inkább mentek bebaszni, mintsem a sulival törődni. Aish... Ha nem ígértem volna meg Kyungsoonak, tuti én sem egy nagy mappával a kezemben ácsorogtam volna a barnás színű nyílászáró előtt.

 Nem tökölve kopogtattam, de válasz nem érkezett. Azt gondoltam, talán nincs ott, viszont azt azért megpróbáltam, régi rosszcsont gyerek múlttal, hogy vajon az ajtó nyitva van-e. És bár ne lett volna...

Prológus

Van az a pillanat, amikor az embernek már kurvára elege van mindenből, de túlságosan gyáva cselekedni; ilyennek lettem teremtve én is. Egy született vesztes vagyok, az életem majdnem minden területén. Oké ez nem igaz, csupán áltatom magam az efféle önsajnáló dumákkal, hogy egy kicsit szimpatikusabbnak tűnjek mások szemében. Ami az igazságot illeti; felesleges lenne arról beszélnem mivel, az valójában senkit sem érdekel. Ha egy személy megkérdezi, ki vagyok én, csupán annyit mondok: „Heló, Baekhyun vagyok, huszonhárom éves egyetemista. Bölcsész szakon tanulok, hogy később megpróbálkozhassak az újságírással.” És itt kezdődik el egy olyan beszélgetés, ami jobban untat, mint gimnazista éveim alatt a matek.

 Mások szemében ez vagyok én; egy aranyos, teljesen átlagos körülmények között élő, viszonylag jó eszű, kedves srác, akinek minden megadatott egy normális élethez. De kérdem én, akarja azt valaki tudni, ÉN hogy látom magam? Nem. Naná, hogy nem; kétszínű seggfejnek tűnnék, ha elkezdenék panaszkodni. (Mondjuk az is, vagyok). De feleslegesnek tartom a tiltakozásomat a sorsom ellen; nem tudok semmit sem tenni ez ellen, mert túlságosan félek. Igen, ki merem mondani, hogy Byun Baekhyun gyáva a tettek mezejére lépni, mert amúgy imádom az életem meg minden... Csak éppen valami hiányzik.

 Így hát ugyanúgy tengetem a napjaimat, mint minden normális korombeli srác; egyetemre járok, barátokkal lógok és néha napján, még bulizni is eljárok. Így volt ez, azon a drasztikus szombaton is, mikor a békés életemnek a tartómadzagját, egy pillanat alatt vágta el a sors keserű, mégis reményt adó oldala.

Ismertető

Bevezető:

A legtöbb ember már nagyon fiatalon felteszi magának a kérdést: Van élet a halál után? Egyáltalán mi történik velünk, ha szívünk már nem dobog többé? Lelkünk a mennybe száll? Létezik egyáltalán mennyország?

 Mindenki, legalább egyszer már megkérdezte ezt magától. De azon senki sem gondolkodott el: Mi van az élet és a halál között?

 Byun Baekhyun egy átlagos egyetemista fiúként tengette unalmas hétköznapjait, míg szíve legmélyén egy kalandról álmodozott. Mások sírnának egy olyan életért, mint ami Baekhyunnak volt, és bár a fiú becsülte barátait és családját, mégsem érezte otthon magát az életében. Végül is ez nem a saját érdekeinkről szól? Hogy megtegyük azt, amit mindig is meg akartunk?

 Baekhyun élni akart, úgy ahogy a regényekben olvasta; úgy, ahogy a filmekben látta, s úgy, ahogy gyermekkorában elképzelte. De Baekhyun félt az élettől; félt a visszautasítástól, a csalódásoktól, a fájdalomtól s az esetleges veszteségtől. Meg akarta tapasztalni milyen, mikor az ember felszabadult, de Baekhyun túlságosan félt... Bár Baekhyun félt, mégis élni akart...

 A történetről:

 Az egész Baekhyun szemszögéből fog lejátszódni, tehát E/1-ben. Egyelőre nem tervezek más szemszögéből írni, de ez a későbbiekben változhat. Ami a tartalmat illeti; ez egy elsősorban fantasy műfajú történet, de lesz benne dráma is, és egy furcsa humort is fellelhettek majd a műben.

 Igazából nem tudok ide mit írni, mivel még számomra is nagyon új ez az egész stílus, meg műfaj, és úgy a páros(ok) is, aki(k)ről írni fogok. Ez a történet először egy kérésre indult el a fejemben, ugyanis az egyik barátom nagyon szeretett volna egy BaekYeol ficit, én meg gondoltam írok neki egyet, amúgy is elviselem a párost. Aztán valahogy, ahogy gondolkoztam ezen a történeten, egyre több ötlet kavargott a fejemben, majd az eredeti ötletemtől, szinte teljesen eltérő valamit hoztam össze, ami ez lenne itt.

Nagyon remélem, hogy majd élvezettel fogjátok olvasni ezt a történetemet (is). Bíztató véleményeket, illetve segítő észrevételek szívesen elfogadnék! 

Szereplők

Byun Baekhyun:

 Baekhyun átlagos. Mindene megvan, amit csak szeretne; barátok, szerető család, megfelelő anyagi biztonság. Mégis, a fiú úgy érzi valami, hiányzik belőle; ahogy figyeli a tehetségesebbnél tehetségesebb kortársait, elönti a vágy, hogy kezdhessen valamit magával. De nincs ambíciója, nincs kiért cselekednie, épp ezért marad a szokványos életénél, a megszokott közegében. De Baekhyun, a szíve legmélyén kalandra vágyik.

 Park Chanyeol:

 Park Chanyeol elveszett. Régen életvidám, kedves, optimista emberként tengette mindennapjait, egészen egy végzetes péntek délutánig, amikor is elvesztette önmagát. Többet nem nevetett szívből, nem látta szépnek a világot; konkrétan elvesztette azt, ami miatt olyan sokan szerették. Nem égett benne már az a tűz, ami másokat is lángra lobbantott volna. Park Chanyeol egy olyan torz személlyé alakult, amit senki sem tud megváltoztatni. Mégis, a fiú egyetlen egy tulajdonságát megtartotta régi önmagából; reménykedett. Remélte, egyszer jön majd valami, ami visszahozza őt, a régi életébe.

 Kim JoonMyun:

JoonMyun magának való. Utálja az embereket, mégis kényszert érez arra, hogy folyton segítsen nekik. Régen szerette, ha minden róla szólt; régen élvezte a tömeget, az emberek verejtékének illatát. Szerette nézni, ahogy az emberek törekszenek a sikerre, hiszen benne is annyi terv fogalmazódott meg. Viszont egy reggelen soha többé nem kívánt már álmodozni; belezuhant a szürke valóság gusztustalan világába, melyből képtelen volt kitörni. Itt ismerte meg Park Chanyeolt, azt a férfit, aki még életben tudta őt tartani.

Do Kyungsoo:

  Kyungsoo tökéletes. Magabiztos férfinak tartja magát, ahogy a környezetében élők többsége is. Mindent elért, amit csak akart; pénzt, hírnevet, és jó barátokat is. Egy idegen azt gondolhatná róla, biztos el van telve magától, holott Kyungsoo csupán csak elégedett. Sokan nem tudnak különbséget tenni a kettő között. Ám, Do Kyungsoo sem volt mindig Do Kyungsoo. Nagyon hosszú utat tett meg a sikereiért, melyeket részben Byun Baekhyunnak is köszönhet. Épp ezért csalódás, ha a tökéletes életet, csupán egy aprócska dolog tesz tönkre, amit sokan az élet fintorának neveznek.