Végig Hee szavain pörögtek agykerekeim,
miközben a Chanyeol névre hallgató fiút figyeltem, kinek elvarázsolt mosolya
egészen az est végéig ott csücsült arcán. Számomra lehetetlen volt az a
feltételezés, hogy ez a srác más estéken teljesen az ellenkezőjét műveli annak,
amit akkor az én jelenlétemben tett. Magának való lett volna? Ezt nem tudtam
elhinni, hiszen Chanyeol mindenkivel barátságosan viselkedve biliárdozott,
folyamatosan vigyorogva, mint aki beszívott. Bevallom ez az opció is eszembe
jutott, de aztán rögtön elvetettem, mikor visszaidéztem a velem lefolytatott
beszélgetését, amikor is a kocsma mögött megtalálta a teljesen összetört
lényemet. Akkor túl intelligensnek és segítőkésznek tűnt ahhoz, hogy be legyen
tépve; így erre már nem is akartam gondolni. És szerintem nem is morfondíroztam
volna ilyeneken, ha Hee nem ülteti bele a bogarat a fülembe azzal kapcsolatban,
hogy ez a fiú azon az estén mosolyodott el először Limboban élők jelenléte
előtt. Hihetetlennek tűnt; mintha azt a bizonyos mosolyt odavarrták volna
arcára, olyannyira természetesnek tűnt.
De ezek szerint nem volt az, és
ez pokolian kíváncsivá tett.
Órák teltek el azóta, hogy az első pohár
alkohol cseppjei végigcsordultak torkomon, ezzel könnyítve akkori állapotom
különös helyzetén. Bár több piára nem volt kapacitásom, de az este végére
rohadt részegnek éreztem magam; olyannak, aki tökéletesen magánál van, viszont
már nincs kedve finomkodni. Csak akkor viselkedtem így, mikor valami drága,
márkás szart ittam, és mivel ez a két jelző nem feküdt a pénztárcám
vastagságának, ilyen elázott pillanat szerencsére csak ritkának volt mondható.
Viszont életem (mondhatom még ezt egyáltalán?) első éjszakáján Limboban, ilyen
perceket éltem, amiket talán jobb lenne elfelejteni. De emlékeztem; tisztán és
részletesen. Basszus…
Chanyeol élénk társaságában távoztam a
kocsmából, ahol egy-két embertől már úgy búcsúztam el, mintha világi haverok
lettünk volna, holott aznap ismertem meg a legtöbbjüket. A mellettem baktató,
továbbra is hiperaktív módon viselkedő, különös küllemmel rendelkező fiú
kellemes hangulatban vizslatta az eget, amikor is nagy valószínűséggel eszébe
jutott megkérdezni valamit, amit átlagos esetben már egy beszélgetés elején
megtudott volna.
- Hogy hívnak? – szólalt meg
hirtelen, megtorpanva előttem ezzel akadályozva meg, hogy tovább menjek.
- Byun Baekhyun. És téged? –
kérdeztem vissza kissé fáradtan, holott pontosan tisztában voltam a kilétével.
Legalábbis annak egy részével.
- Park Chanyeol. – Park… Erről
a vezetéknévről mindig a rohadék professzorom jutott eszembe, akit világ
életemben rühelltem, és azóta, hogy tudom a – most már volt – barátnőmet dugja,
csak még szívesebben belefojtanám egy kanál vízbe, és ez alól Taeyeon sem
kivétel. De amúgy is; minek kell nekem mindig ilyen hűtlen picsákkal kezdenem?
Tizenhat éves korom óta a lányok csak kihasználnak, mert eddig az összes
barátnőm átbaszott a palánkon, hasonlóan méltó húzással. Az első lány, akivel
jártam azért szakított velem egy másik srác miatt, mert a fiúnak volt már
autója. Gyerekes, igaz? Az utána lévő
csaj azért dobott, mert talált valakit, akivel jobban élvezi a szexet, ergo a
kapcsolatunk alatt legalább egyszer lefeküdt az utánam lévő fiúval. Utána
voltak még futókalandjaim, és poén, de azoknak is mindig a másik fél vetett
véget, állandóan valamilyen más idióta indokot kitalálva. Egy idő után már azt
hittem, azért hagy el mindenki, mert egy született vesztes vagyok az életem
minden területén, de ez a véleményem megváltozott, amikor Taeyeonnal kezdtem
járni, akinél azt éreztem, tényleg szeret. Aztán ő is ugyanúgy faképnél
hagyott… Mondjuk ez nem teljesen igaz, hiszen ő „rendbe akarta hozni a
dolgokat” miközben azért még dugogatott Park professzorral. És ezért
szakítottam én; fel lehet ezt fogni? Huszonhárom éves koromban vetettem véget én egy kapcsolatnak, azt is csak a saját
büszkeségem miatt, amit már akkor elvesztettem, mikor ennyi pofára esés után is
még bíztam a nőkben. És így, hogy már egy újabb átejtésen túl vagyok, fel merem
tenni a kérdést: bennem van a hiba? Nem létezik, hogy minden alkalommal én
baszom el a barátnőválasztást, így már csak arra tudok gondolni, hogy egy
elviselhetetlen alak vagyok. De mi lehet a baj? Rossz szerető vagyok? Idegesíti
őket a humorom? Infantilisnek, esetleg túl ragaszkodónak találnak? Vagy csak ők
is megunták a folyamatos nyavalygásom mellé társított önbizalom és élethez
szükséges kalandvágy hiányát? Ezeket hallva, megértem miért hagynak el folyton…
Ilyen tulajdonságok mellett én sem járnék magammal, és ez már a végső
szánalmamnak a legreményvesztettebb jele.
- Minden rendben? – Chanyeol
mély orgánuma simogatta dobhártyámat, így rángatva ki az önmarcangoló
gondolataim közül, melyek kezdtek kihatni akkori hangulatomra is.
- Nem – feleltem őszintén,
erősen az alkohol hatása alatt állva. – Nincs minden rendben! Hisz egy
szánalmas alak vagyok, és ezt tudom jól… De tudod, ez a gondolat rohadtul
elkeserítő főleg, mert fogalmam sincs… - Össze-vissza beszélve gesztikuláltam a
fiú előtt, ki homlokráncolva pislogott szemeimbe, látszólag egyáltalán nem
értve mondataimat, amiknek Isten igazából semmi normális jelentésük nem volt.
- Most akkor tudod, vagy sem? –
kérdezett vissza gyorsan, mire én kissé csücsörítve az égbe meredtem, komolyan
elgondolkozva azon, milyen választ adjak. Jesszusom, de nevetségesen
festhettem…
- Azzal tisztában vagyok, hogy
egy szánalmas alaknak születtem… De azt nem tudom, ezt miért látja mindenki?
- Ha ez vigasztal én, nem látom
– pislogott rám, különös grimasszal arcán, amit akkor kifejezetten sértőnek
találtam, holott semmi rosszindulatú érzelem nem származott belőle.
- Hazudsz! Valld be, hogy te is
tudod, miért vagyok… ilyen! – fejeztem be a mondatot, hisztérikus hangnemben,
ami túl részegesnek hangzott ahhoz, hogy bárki is idegesítőnek találja. Mondjuk
szerintem kurvára az volt.
- Oké Baekhyun nyugodj, meg
kérlek! – csitított a fiú kedvesen nevetve rajtam, mire felém nyúló kezeit
kislányosan löktem el magamtól.
- Mondd Chanyeol, szerinted
miért kerültem ide?
- Valamit komolyan elbaszhattál
– felelte, miközben próbálta maga felé fordítani időközben elkóborolt testemet,
amely már az úttest közepén járkált, folyamatosan a csillagokat fixírozva.
- A párkapcsolataimon kívül más
nem jut az eszembe…
- Igazán? – húzta fel
csodálkozva szemöldökét, mintha ez a bódult állapotban kimondott információ
komolyan meglepte volna. – Ezt nem…
- AISH! - vonyítottam fel, amivel Chanyeolba
fojtottam szavait, majd mintha hirtelen álomba akarnék zuhanni, a fiú nyakába
vetettem magam, úgy szorítottam izmos testét az enyémhez. Istenem, bár ne
tettem volna! Úgy csimpaszkodtam rá, mint egy kislány az apukájára. – Hiányzik
Dyo!
- Dyo? – akadt belé a szó,
ahogy megismételte lakótársam nevét, de olyan hangsúlyozással, mintha fájna
neki kimondani. – Dyo a…?
- A lakótársam – feleltem
reflexből, továbbra is Chanyeolhoz bújva. Csak tudnám, miért nem csapott le
magáról. – Hiányzik a hülye feje… Bárcsak itt lenne velem!
- Ez mondjuk megoldható… -
motyogta orra alatt a fiú, de amint nem kapott tőlem választ, megvonva vállát
kapott fel kezei közé, akár egy kislányt vagy egy hercegnőt. – Na, akkor tegyük
rendbe ezt a gyereket!
Ahogy Chanyeol karjaiban figyeltem a
csillagokat, muszáj volt elkönyvelnem magamban, hogy Limbo világában sokkal
szebben fénylettek a távoli égitestek, mint Szöulban. S ezekkel a semmitmondóan
kedves gondolatokkal hagytam, hadd nyomjon el az álom.
**
A Nap gyenge sugarai simogatták arcomat, ahogy
a hófehér áttetsző függönyön keresztül felkúszott hozzám a fény, kellemesen
érintve bőrömet. Lassan nyitottam ki szemeimet, szívesen aludva tovább a
selymes ágyban, melynek minden egyes négyzetmétere felért egy orgazmus okozta gyönyörrel,
olyan kedvesen ért hozzám az ágynemű. Felültem s szemeimet ide-oda kapva,
jöttem rá, hogy nem a saját ágyamban fekszem, ezzel rájőve arra is, nem egy
rossz álomba csöppentem. Szerencsére ez azon a reggelen annyira nem ütött
szíven, már számítottam a legrosszabbra is, és ez koránt sem volt az. Végül is,
ha jobban belegondolok sokkal rémesebben is, alakulhatott volna; így legalább
van esélyem. Nem tudom pontosan mire, de valamire biztosan.
- Jó reggelt! - egy ismerős kedves hang ijesztett meg, olyannyira,
hogy majdnem egy fél métert ugrottam ültő helyemből. Meglepetten pislogtam az
ajtó felé, ahol Chanyeol széles mosollyal arcán támaszkodott a falnak,
folyamatosan engem fixírozva nevető szemeivel. – Jól aludtál?
- Igen – biccentettem egyet
felé, továbbra is rohadtul zavarban léve, ugyanis szokásom volt, hogy részegen
valahogy alvás közben ledobálom magamról a ruháimat. És ez akkor sem változott;
anyaszült meztelenül ültem az ágyon, férfiasságomat csak egy takaróval
leplezve. – Ez a te lakásod?
- Mivel máshova nem tudtalak
vinni.
- Értem – bólintottam egyet,
majd mielőtt még kínosabbá vált volna számomra az amúgy is kellemetlen
szituáció, gyorsan elmondtam, amit szerettem volna. – Bocs a tegnapi
viselkedésemért. Általában nem ilyen vagyok, amikor iszom, de az a tegnapi ital
nagyon betalált.
- Jogosan, hiszen az volt a
kocsma legerősebb whiskyje. Nagyon kevesen bírják úgy meginni, hogy ne
hülyüljenek meg tőle egy estére, és te barátom kifejezetten jól bírtad.
- Kösz – forgattam meg
szemeimet, mire arcomat kezembe temettem. Miért kértem azt a szart? Várjunk
csak… De hiszen Chanyeol rendelte nekem anélkül, hogy megkérdezett volna, mit
szeretnék; vagyis direkt adta azt. Mi a faszért itatott le? – De miért?!
- Mit miért? – adta a hülyét,
ahogy meghallotta kissé felháborodott hangnememet. Esküszöm be tudtam volna
neki húzni ezért…
- Mégis miért rendelted nekem
azt a rohadt whisky-t, amikor pontosan tudtad, hogy ennél jobban nem fogok rá
reagálni? Mit akartál tesztelni?
- Téged – mosolyodott el
halványan, talán kissé elismerően is, majd zsebéből előkapott egy
jegyzetszerűséget majd füle mögé elhelyezett tollat kezébe véve írt le néhány
szót, majd ismét rám figyelt. – A tegnapi viselkedésedből kiderült, hogy
meglepően jól bírod az alkoholt, ami azt jelenti, hogy amíg a való világban
éltél volt időd megedzeni magad.
- Ugye nem arra akarsz
kilyukadni, hogy alkoholista vagyok?
- Egyáltalán nem. Sőt; ez a
tegnapi teszt csak azt bizonyította, hogy a sok alkoholizálástól eddig még nem
ment tönkre a májad, vagyis kifejezetten erős az immunrendszered, vagyis a gond
nem a testedben van.
- Gond? A testemben? Te mégis
mire akarsz kilyukadni? – akadtam ki teljesen, mivel nem tűrtem jól, ha valaki
analizált. Ha valami, akkor ez volt a halálom.
- Csupán arra, hogy a problémáid
valószínűleg nem testi eredetűek. Ráadásul oktatási gondjaid sem lehetnek,
mivel túl okos vagy ahhoz, hogy bajod legyen a tanulással.
- És ezt mind a tegnap estéből
vontad le?
- A nagy részét. De még eléggé
az elején vagyunk a folyamatnak, szóval korai lenne bármit is mondani.
- Folyamatnak?! – akadtak fenn
szemöldökeim, ahogy a fiúra meredtem. – Netán az a dolgod, hogy kielemezd a
viselkedésemet?
- Mondom, hogy okos vagy.
- Neked komolyan az a
feladatod, hogy egy kis papírra tényeket írj le rólam?! – Ez az információ
olyannyira sokkolt, hogy egy percre szerintem még a szívem is megállt. De az
biztos, hogy pislogni képtelen voltam. – Ki kért meg erre?
- JoonMyun.
- JoonMyun? Miért? Mi olyat
tettem, amivel erre rászolgáltam?
- Idekerültél – mondta lassan, hogy
biztosan megértsem szavait, amelyeknek komolysága elért tudatomig. – Baekhyun
értsd meg, hogy JoonMyun és én csupán segíteni szeretnénk neked, mivel
látszólag nagyon elveszett vagy, még talán jobban is, mint az átlag errefelé.
Joon azért kért meg erre, hogy rájöjjön miért vagy ennyire…
- Érzékeny? – fejeztem be
helyette a mondatot, ugyan kérdőn, mert csak reménykedni tudtam abban, hogy
valami ehhez hasonlót akart mondani.
- Igen. Meg amúgy is – simított
végig tarkóján. – Elég rég dolgoztam már, és ez az eset végre lefoglal egy
kicsit.
- Kösz, de nem kívánok az
„eseted” lenni – mondtam egyszerűen, majd az ágy szélére araszolva rántottam le
magamról a takarót, amikor is eszembe jutott, hogy egyszál faszban azért kicsit
kínos lenne elmenni; főleg Chanyeol előtt. – Ideadnád a nadrágomat?
Szó nélkül a kezembe adta a ruhadarabot, majd
tiszteletben tartva a magánszférámat, kiment a helységből. Az ajtóból még
hallottam, hogy sóhajt egyet, majd halkan megszólal.
- Szégyenlős…
- Ha még egy kibaszott szót rá
mersz írni arra a kurva papírra esküszöm, kipicsázlak! – üvöltöttem utána
ingerülten, és bár válasz nem érkezett, ahogy semmiféle reagálásra utaló hang
tudtam, hogy Chanyeol nagyon jól szórakozott idegességemen. Idegesen kezdtem
hát öltözködésbe, s miután visszavettem a még pénteken magamra aggatott
ruhákat, csak akkor döbbentem rá, hogy amíg itt vagyok, nem lesz valami higiénikus
végig ugyanabban a szerelésben lenni, ki tudja még hány napig. Oh baszki!
Sajnos vagy nem sajnos, de egy cseppet sem
lettem nyugodtabb, amikor kiléptem a szobából, egyenes szembe találva magam
Chanyeol lakásának nappalijával, ami furcsa, francia stílusban volt berendezve.
Hófehér kőfalak, itt-ott helyenként egy-egy festmény díszelgett rajtuk, elvetve
pedig néhány kiegészítőt is fel lehetett fedezni a hatalmas könyvespolcok
környékén. Bakelitek lemezek mindenhol, a koromfekete kanapé mögött még egy
akusztikus gitárt is fel lehetett fedezni, körülötte különféle kézikönyvek s
pengetők hevertek. Egy dohányzóasztal választotta el a tv-t a szófától, amely
még inkább modernné varázsolta a hajlékot, amelyben az oda abszolút nem illő
Park Chanyeol lakott. Annak a fiúnak nem volt kellőképpen hipster kisugárzása
egy ilyen szabadszellemű lakáshoz, amit sokkal inkább el tudtam volna képzelni
egy művészi festőhöz, mint egy punk küllemmel rendelkező analizálóhoz. De
mindegy volt, hiszen Chanyeol élt ott, nem pedig egy vadidegen hippi. Szemeimmel kerestem a fiút, aki az egyik
sarokban hangolt egy basszusgitárt, miközben halkan dúdolgatott valami régi
klasszikus rock balladát. Amint észrevette csodálkozó tekintetemet magán,
lassan feltápászkodott, majd elém állva meredt konkrétan az arcomba, ami egy
idő után kurvára idegesíteni kezdett.
- Mi van?! – kérdeztem, miután
már meguntam folyamatos fixírozását.
- Akkor megyünk?
- Mi? Te meg én? – mutattam először
rá majd saját magamra, ahogy ízlelgettem kérdése zamatát. – Mégis hova mennénk?
- JoonMyunhoz.
- Te nem tudsz leszakadni arról
a srácról, igaz? – kérdeztem kissé fáradtan, mert semmi kedvem nem volt elmenni
ahhoz az antiszociális, goromba baromhoz, aki ráadásul még rám is küldte az
állítólag magának való, ám mindig vigyorgó, punk kinézetű haverját, aki egy
rohadt listát vezetett rólam. Egy listát! Eszem megáll, de komolyan! Chanyeol
aranyosan mosolyogva vonta meg vállát, majd bökött oldalba játékosan.
- Még mindig a jegyzetek miatt
vagy dühös? Baekhyun, azok csak megfigyelési adatok, csupán abból a célból,
hogy segíteni tudjunk neked.
- De én nem kérek segítséget.
Ilyet legalábbis biztosan nem, mert ez nem csak sértő, de rohadtul ledegradáló
is, amiből én kaptam már eleget! – akadtam ki egy pillanat erejéig, de már csak
ennyi információ is elég volt ahhoz, hogy Chanyeol arca megváltozzon. Kíváncsian
lépett hozzám közelebb, kissé összeráncolt homlokkal vizslatva ábrázatomat.
- Ezt meg hogy érted?
- Sehogy – legyintettem, majd
próbálva terelni a témát, ismét a colosra emeltem tekintetem. – Miért akarunk
mi JoonMyunhoz menni?
- Oh – eszmélt fel a fiú. –
Tudod, amíg itt vagy szükséged lesz lakásra, ruhákra és munkára; ezeket pedig
csak JoonMyun tud adni szóval, muszáj lesz elmenned hozzá.
- És te is jössz velem?
- Ami azt illeti, van egy kis
megbeszélni valóm vele, te pedig nem hiszem, hogy odatalálsz egyedül.
A feltételezés s az érvelés is egyaránt
jogosnak bizonyult így megvonva vállaim egyeztem bele abba, hogy Chanyeollal
együtt elinduljunk JoonMyun lakása felé. Miközben persze koptattuk az utcakövet
a Yoda fülű fiú folyamatosan magyarázatott, s mondta mi hol van pontosan, hogy
később majd könnyebben tudjak eltalálni az adott helyre, ha szükségem van
valamire. Ahogy hallgattam szavait, és figyeltem élénk arcát, csak arra tudtam
gondolni, Hee eddig hogy nem látta mosolyogni ezt a srácot, akin úgy feszített
a vigyor, mintha eleve azzal született volna. Chanyeol tipikusan olyannak tűnt,
akinek lételeme a jókedv és mások boldogsága, de Hee elmondása alapján a fiúra
pont az ellenkező jellemvonások illettek. Sehogy sem állt össze a kép a
fejemben, bátorságom pedig nem volt ahhoz, hogy meg merjem kérdezni. Bár kicsit
dühös voltam rá a jegyzetek miatt, de biztos voltam abban, hogy Chanyeolnak sem
lehet könnyű felidézni az okokat pontosan miért él ott ahol, így bármennyire is
furdalt a kíváncsiság, a jólneveltségem azt diktálta maradjak inkább kussban. Hisz
jobb nem felébreszteni az alvó oroszlánt.
Igyekezve követtem a magas srác fürge lépteit,
amelyek kettesével szelték a lépcsőfokokat, egyre gyorsabb s gyorsabb tempót
diktálva nekem, amit egyáltalán nem értettem. Chanyeol ennyire szeretett volna
találkozni JoonMyunnal? Mikor beszélhettek utoljára? Ilyen jóban lennének? Hee
említett valami ehhez hasonlót, de elképzelni nem tudtam azokat együtt nevetni;
túl másnak tűntek. Két különböző személyiség egy rendhagyó világban; abszurd
volt a feltételezés számomra, hogy JoonMyun és Chanyeol barátok legyenek. És
ebben némileg igazam is lett… Ugyanis, mihelyst kinyílt JoonMyun lakásának
ajtaja s megpillantotta a morcos küllemű fiú a colost, arca felragyogott majd
nyakába borulva szorította ajkait Chanyeoléra. A szemem előtt történt az, hogy
Park Chanyeol megcsókolta a különösen viselkedő, kissé távolságtartó JoonMyunt,
aki olyan édesen bújt a fiúhoz, akár egy kisállat. Csókolóztak… Mondom mi a fasz?!