4. rész - Egy másfajta másvilág

- Te mi az anyám kínjáról beszélsz? – meredtem JoonMyunra döbbenten, talán kicsit túlságosan is ideges állapotban. – Még, hogy én meghaltam! Őszintén; ha halott lennék, hogy a picsába lehetnék itt, veled?

- Hallottál, már másvilágról? – vágott hirtelen szavamba, gúnyos mégis valamilyen szempontból jogos kérdésével. – Az esetleg még nem fordult meg a fejedben?

- Miért? Talán az a helyes válasz? – kérdeztem, már a hisztéria és az idegösszeomlás között vacillálva.

- Részben.

- Részben?! – ismételtem felháborodottan a fiú szavait. – Megtennéd, hogy nem beszélsz tovább eposzokban?

- Hadd, tegyem, ha úgy sem hiszel nekem – vont vállat flegmán, komolyan leszarva gyenge idegeimet.

- Miért hinnék? Hisz nem haltam meg: ÉLEK! – ordítottam. Fogalmam sincs miért, mivel az időközben két lábra helyezkedett fiú mindenhogy tisztán hallott volna. De idegesített, hogy nem foglalkozik velem; csak nyomogatta a hülye tabletét, mintha abban keresné a válaszokat.

- Ha élsz, akkor miért dobog lassabban a szíved?

 Mi?

- Ha valóban élsz, miért sajog a fejed?

 Ezt...?

- Baekhyun! – hajolt bele hirtelen arcomba, miközben én furcsa ábrázattal kezdtem tapogatni magam. A ketyegőm valóban lelassult, ahogy az agyamban táncot járó kerekek is fájdalmak közt mozogtak. – Ha nem haltál meg, akkor miért vagy itt?

- JoonMyun – suttogtam a fiú nevét, teljesen elveszítve az eddig magamban tartott levegőt. Gyengének éreztem magam; magatehetetlen rongynak, ami csak arra várt, hogy felkenjék vele a padlót, aztán elhajítsák a sarokba. – Én... én ezt nem értem. Hol vagyok?

- Limbo világában – veregette meg vállamat, ahogy már könnyektől úszó szemeimbe kellett merednie, melyek érthetetlenül csillogtak, reményvesztetten, pontosan úgy, ahogy azoknak sosem kellett volna.

- Még mindig nem világos – ráztam fejemet, ahogy az előttem magasodóra pillantottam, ki még mindig azt az elektronikai kütyüt szorongatta a kezében.

- Limbo-nak nevezzük azt a világot, ami elválasztja az életet a haláltól; azok kerülnek ide, akik még visszakerülhetnek a valóvilágba, vagy éppen még lett volna ott keresnivalójuk.

- Ez... – csóváltam fejemet, de sehogy sem tudtam összerakni a dolgot. – Tudnád egy gyakorlati példával imitálni?

- Persze – vont vállat, majd a kezembe nyomta a kis táblagépét, melynek képernyőjén az a kép szerepelt, amit soha semmilyen állapotomban nem tudtam volna elviselni. Egy kórházi ágy, körülötte gépekkel, amikre egy huszonéves, lányos arcú, alacsony fiú volt kötve, ki megegyezett a pontos másommal.

- Ő...?

- Ő te vagy, Baekhyun.

- De az hogy lehetséges, ha én itt vagyok? – merült fel bennem az első kérdés, ahogy még mindig nem tudtam levenni a tekintetemet magamról.

- Tudod a test és a lélek, nem jár mindig együtt – vont vállat, majd mellém huppanva kezdett beszélni. – Példát akartál, hát megkapod. Ez itt te vagy, jelenleg a valóvilágban; kómába estél.

- Kómába?

- Mint utólag kiderült, egy erkélyen részegen játszottad a kötéltáncost, ami miatt később konkrétan fejre estél; a leletedet olvasva, csoda hogy nem kenődött szét az agyad az aszfalton. De megúsztad egy kómával.

- Te hogy jutottál hozzá a leletemhez, ha itt vagy? – értetlenkedtem, értelmes magyarázatra várva.

- Ezzel a kis táblagép segítségével – biccentett a kezemben tartott elektronikai tárgyra. – Mint már említettem, nagyon hosszú ideje vagyok itt, így lehetőségem volt elnyerni a „Limbo Királya” címet, ami annyit takar, hogy egy hatalmas síkképernyős tévén látom az összes kétes állapotban lévő Limbo-ban tartózkodó ember külsős állapotát. Ezzel a kis géppel irányítom a nagyobbik komputert, és ezen az apróságon olvasom a leleteket és háttér információkat. Valamikor persze, amikor nem vagyok a lakásomon, akkor ezt a tabletet használom az állapotok figyelésére is; de ez nagyon szituációfüggő.

- Álljunk csak meg egy szóra – emeltem fel a mutatóujjam, megpróbálva összeszedni az összes dolgot, amit akkor megjegyeztem. – Tehát azt akarod nekem mondani, hogy konkrétan te figyeled az összes lakost ebben a városban, mint amolyan polgármester?

- Valami olyasmi – vont ismét vállat. – De ez lazább meló, mint egy polgármesteri. Én csak figyelem a kéteseket, tájékoztatom az újakat, és friss információkat közlök a régiekkel; inkább vagyok adathordozó, mintsem polgármester.

- De te nem vagy gép.

- Nem. Ugyanolyan ember voltam, mint amilyen te is vagy; csak éppen már olyan régóta vagyok itt, hogy valakinek, muszáj volt kezdenie valamit ezzel a rendszerrel, és ez én lettem.

- Eleve rendszer volt? – kerekedett ki a szemem.

- Szerencsére, itt nem kellett mindent magamtól felépítenem; kész dolgokat adtak a kezembe, és egy konkrét feladatot, amit már évek óta teljesítek is.

- Tehát a kütyük, a lakás és a város már eleve megvolt, amikor jöttél?

- Igen. Persze a kezdetek iszonyat furcsák voltak, és magamban rengetek köszönőlevelet, írok Istennek azért, ami most van, hisz belekezdeni valamibe, főleg a történtek után, nem épp egyszerű feladat.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam homlokomat, hisz még mindig iszonyat zavaros volt a szituáció, amibe csöppentem.

- Limbo-ba azok kerülnek, akik az élet és a halál között lebegnek, illetve akiknek lett volna még keresnivalójuk a valóvilágban. Az előbbieket nevezem én a kéteseknek, ami annyit tesz, hogy lélekben itt vannak, de a testük kint még mozgásban van; általában aki kómába esett, az ide kerül és egészen a halálig vagy a feltámadásig itt is, van.

- És mi történik, ha bekövetkezik az egyik?

- Felszáll a vonatra.

- Tessék? – nem értettem mit akart ezzel JoonMyun mondani. Az ábrázata túl komoly volt ahhoz, hogy metaforákkal idegesítsen, viszont épp emiatt nem értettem, hogy miért mondott volna ilyet, ha nem viccnek szánta.

- Ha valakinek mennie kell, az felszáll a vonatra.

- Most megint valami hülye irodalmi kifejezéssel jössz, vagy ez tényleg így van?

- Miért hazudnék? – tárta szét karját. – Regényesen van ez megalkotva, de stílusos is; a gép mindig jelezni szokott a kéteseknél, hogy ki fog meghalni vagy feltámadni. Ilyenkor nekem szólnom kell a Limbo-ban tartózkodó léleknek, hogy hamarosan mennie kell; ekkor ő összecsomagol és felszáll a vonatra, ami csak akkor jön, amikor a változás is.

- Valóban; egyáltalán nem tűnik ez egy irodalmi giccsnek – bólogattam gúnyosan.

- Mit tudsz te az irodalomról? – forgatta szemeit, majd figyelmét ismét a kis táblagépnek szentelte.

- Bár megbocsáss, de én...

- Bölcsészkaron tanultál az egyetemen, amíg ide nem kerültél – fejezte be helyettem a mondatomat, villantva felém egy tudálékos mosolyt. – Már tudom.

- Ezt is a gépedből olvastad ki? – mutattam a kezében tartott információtárra, ami az utóbbi öt perc alatt, sokat nőtt a szememben, jelentőségét tekintve.

- Háttér információk, és jelenlegi testi helyzet; ennyi, amit ez az eszköz nyújtani tud. De ezt is csak az olyan esetekben, mint a tiéd.

- Miért? Mi van azokkal, akik meghaltak? – merült bennem rögvest a kérdést, de amint JoonMyun arcára tekintettem, lehet nem kellett, volna megkérdeznem. Nem épp úgy nézett rám, mint aki könnyedén beszél erről.

- Nagyon sokszor sajnos, akik halál miatt kerültek ide, nem tudom, hogy pontosan mi történt velük, és elég gyakran ők maguk sem emlékeznek az életük végére.

- Ezt nem értem.

- Nem egyszerű ezt elmagyarázni – mosolygott keserűen, mintha személyes tapasztalatból beszélt volna. Ő is ott volt, ami annyit jelentett, hogy a saját történetével is meg kellett küzdenie; fogalmam sem volt arról, JoonMyun min ment keresztül az utóbbi időben, de nem akartam megtapasztalni. Túl önző voltam ahhoz, hogy hasonló dolgokat akarjak átélni.

- Aki meghalt, miért nem a Pokolba vagy a Mennybe került?

- Nehogy azt hidd, hogy az összes halott lélek ebben a világban van – csóválta meg fejét, majd ismételten hajlandó volt felém fordulva beszélni. – Halottak közül is csak azok vannak itt, akiknek még lett volna feladatuk odafenn!

- De ennek így nincs logikája! – ráztam meg hitetlenkedve fejemet, hisz egyáltalán nem értettem egyet ezzel a „rendszerrel”. – A halál eleve igazságtalan; ennyi erővel minden holtnak itt kellene élnie!

- Tévedsz Baekhyun – mosolyodott el a fiú, majd barátságosan simított végig karomon, mintha csak egy gyereknek magyarázott volna felnőtt tényeket. – Limbo világát nem a halottaknak találták ki, hanem az esélyteleneknek. Aki itt van, csupán lehetőséget kapott Istentől egy jobb életre.

- Mit értesz jobb élet alatt?

- Ezt nem tudom megmagyarázni neked. Mások vagyunk, más számít nekünk jobbnak; fogalmam sincs, te mennyire voltál megelégedve az életeddel, de ha volt bármi is, amit akkor nem tudtál megtenni, azt most itt bepótolhatod.

- Bepótolhatom, mi? – horkantam fel gúnyosan. Kurvára nem akartam semmit sem bepótolni. – Én csak haza akarok menni! Vissza szeretném kapni a régi, megszokott életemet.

- Attól tartok ez nem lehetséges.

- Mi, az hogy nem?!  - Hangom hirtelen lett éles, teljesen felháborodott.

- Baekhyun, kómában vagy és egyáltalán nem biztos, hogy fel fogsz ébredni. Az is lehet, hogy meghalsz!

- Hogy meghalok?! – ismételtem idegbeteg állapotban szavait, melyek túl abszurdnak tűntek. Sosem hittem volna, hogy a halálomról fogok beszélni, alig huszonhárom évesen, egy ugyanolyan szerencsétlennek tűnő, mégis sokkal, jobb emberrel, mint amilyen JoonMyun volt. – Nem halhatok meg, érted? Ott van a családom, a barátaim és az egyetemem! Kötelességeim vannak, amiket teljesítenem kell és álmaim, amiket valóra akarok váltani! – ordítottam arcába, mintha csak ő tehetett volna mindenről. Dühös voltam és a haragomat rajta töltöttem ki, pedig éreztem, hogy JoonMyunt csak a jóindulat vezérelte. De akkor ezt nem vettem észre.

- Ilyen az élet.

- Ilyen az élet?! Most komolyan ezt a klisés szart akarod a pofámba nyomni?

- Mit mondjak? Ez az igazság.

- A büdös lófaszt! – csattantam fel idegesen, köpve a gusztustalan szavakat. – Ez nem az igazság; ez az a duma, amit akkor adsz be a kölyködnek, ha nem akarod megbántani, vagy elkeseríteni.

- És ha én ezt akarom? – tárta szét karját. – Ha nem akarlak lelombozni az igazsággal? Akkor mi van?

- Akkor baszd meg magad és kibaszott világodat is!

 Elrohantam. Kitéptem a lakása ajtaját, és elmentem, mintha bármi jogom lett volna kiakadni. Tudom, hogy amit akkor műveltem, még egy hisztis kamaszlányhoz sem volt méltó; de én féltem. Rettegtem a valóságtól, amibe akkor csöppentem, mikor tudatosult bennem, hol vagyok és miért. Szívem szerint csak felébredtem volna valahol részegen, az igazi világomban, azzal a tudattal folytatva az életemet, hogy volt egy idióta rémálmom. De ez a lidércnyomás igaznak bizonyult; hinni nem akartam neki, ki akartam zárni magamból, ahogy mindent, amit JoonMyuntól megtudtam. Viszont nem voltam se Isten, sem csodatévő, de még egy bűvös kívánságom sem volt, amit arra használhattam volna, hogy visszakerüljek a saját életemben. Tudomásul kellett vennem, hogy az élet már csak ilyen; kegyetlen és kiszámíthatatlan. Tudtam és elfogadtam, de az, hogy pont velem történt mindaz, túl sok volt. Csak akkor, nem akartam az lenni, akinek lennem kellett; nem akartam elfogadni a történteket, ahogy hinni sem akartam ezekben. Tudtam, hogy valóság az, ami körülöttem folyt, de el akartam felejteni. Sírni akarta, sós könnyeket hullatni, csak azért, hogy végre ne kelljen magamban tartanom a félelmemet. Rettegtem attól, ami másnap rám várt; féltem a világtól, amibe belecsöppentem. Viszont nem is az ismeretlennel volt a probléma; bármilyen szerencsétlennek tűntem akkor, képes lettem volna megbirkózni a szituációval, kisebb-nagyobb nehézségekkel együtt. De tudni, hogy talán soha többé nem élhetem azt az életet, amit előtte; fájt. Fájt, mert annyi mindent elhalasztottam.

 Gimnazista koromban nem hívtam el azt a lányt randevúra, akibe éveken keresztül bele voltam habarodva, mert rettegtem az elutasításától; más fiúval kezdett akkor járni.

 Érettségi után nem mertem beadni a jelentkezésemet a színművészetire, mert azt hittem nem vagyok elég tehetséges; azóta is gyűlölöm magam, amiért nem próbálkoztam.

 Milliónyi apróság volt az életemben, amit megváltoztattam volna; de az volt igazán szomorú, hogy ha nem kerültem volna le Limbo-ba, ugyanolyan semmilyen módon éltem volna tovább, mint előtte. És bár nem becsültem meg az életemet és a lehetőségeimet, mindent megtettem volna azért, hogy visszakerülhessek az unalmas, teljesen hétköznapi Byun Baekhyunhoz. Ahhoz a sráchoz, aki részegen hülyeségeket tesz, ahhoz, akinek egy iszonyat aranyos meleg srác a lakótársa, ahhoz, aki mindennél jobban gyűlöli az egyik professzorát. Én csak megint Byun Baekhyun akartam lenni, a huszonhárom éves bölcsészkarhallgató, akinek tökéletesen átlagos élet adatott meg. És aki, ezt képtelen volt megbecsülni.

 De nem ő voltam; csak egy elkeseredett, szerencsétlen fiú, akinek egy eldugott sötét helyen folytak ki először a könnyei úgy, hogy igaznak gondolta azokat. Először sírtam úgy, hogy őszintén tehetetlennek éreztem magam. Nehéz súlyok nyomták mellkasomat, melyek megnehezítették a légzésemet, s egyre lassították eleve gyenge szívverésemet.

 Megmagyarázhatatlan dolog a félelem, ahogy a kétségbeesés és a hirtelen szeretethiány kombinációja is, de én azon az undorító éjszakán, mind a hármat éreztem. Üresség tátongott bennem, amit ez a néhány valami töltött ki, teljesen elvéve tőlem a remény, apró sugarait. Nem tudtam hinni, ahogy gondolkozni és rendesen mérlegelni sem. Egyedül az lebegett a szemem előtt, mi van, ha örökre ott ragadok, egy taszító világban, aminek semmi értelme nincsen. Fájt, belülről emésztett fel a tudat, hogy nem tehetek semmit sem: Féltem, egyenesen rettegtem és ezt akkor nem szégyelltem kimutatni. Nem volt mit vesztenem, ahogy nyerni sem tudtam; értelmetlen pillanatok voltak már azok, amik ezek után következtek.

 Mégis a legegyszerűbb emberi gesztusok voltak azok, amik miatt képes voltam hátat fordítani a kegyetlen valóságnak, ezzel megengedve Istennek, hogy valami igazán varázslatosat tegyen a szemem elé.

3. rész - Lehetetlen valóság

 Hasogató fejfájással, szinte teljesen lebénult végtagokkal nyitottam ki szemem, s bámultam az égen ragyogóan világító csillagokat, melyek valahogy sokkal nagyobbnak és többnek látszottak, mint előtte. Az égbolt tökéletesen tiszta volt, a levegőben édes illatok keveregtek, s a kemény föld, amelyen feküdtem, valamiért kényelmesebb fekvőhelyet nyújtott, mint az otthoni ágyam. Szívem szerint fel sem keltem volna onnan, hiszen valamiért pont akkor kellett megéreznem a másnaposság klasszikus jeleit; életemben nem ittam olyan sokat, mint azon a bulin. Ráadásul azt sem tudtam, hol vagyok... Tényleg. Hol vagyok?

 Nehezen feltápászkodva néztem magam mögé abban reménykedve, az előző esti buli helyszínénél aludtam be, jó részeg Baekhyun módjára. Viszont hátam mögött nem a hatalmas, egyedi stílusú épületet láttam, hanem egy kultúrkocsmához hasonló lebujt, amelyből jó kedélyű emberek hangja szűrődött ki, ezzel megtörve az utca csendjét. Értetlenül pislogtam az ajtóra meredve, teljesen hitetlenül: nem emlékeztem, hogy elhagytam volna a buli helyszínét. De akkor meg, hogy kerültem egy rohadt kocsma elé?!

 Csupán másodpercekig volt alkalmam a zajos lebujt figyelni: egy kéz érintette vállamat, amelytől úgy rezzentem össze, mint mikor a tanár körömmel karcol végig a táblán. Ijedt tekintetemmel egy klasszikusan helyes, korombeli fiút ajándékoztam meg, ki olyan fejjel vizslatta ábrázatomat, mintha meg akarná fejteni az életem rejtelmeit. Ijesztően közel hajolt, akár egy állat; mintha megszaglászott volna, holott valószínűleg (és remélhetőleg) csak nagyobb felbontásban akarta figyelni arcom legapróbb rezzenéseit is. A döbbenettől mozdulni sem tudtam, így csak tűrtem, ahogy egy vadidegen a pofámba mászik, bármiféle ok vagy magyarázat nélkül.

 Hamiskás mosoly kúszott arcára, ezzel teljesen megváltoztatva annak karakterét. Szimpatikusabban festett az igaz, de a vigyora túlságosan is betegesnek tűnt, ami még mindig késztetett arra, hogy elmeneküljek. Viszont még mielőtt elhúzódhattam volna tőle, hirtelen felpattant, s égbe emelt fejjel, akár egy felderítő vadállat, elkiáltotta magát.

- Új hal akadt a horogra, gyerekek!

 Akárcsak valami rossz filmben, az emberek egy másodperc alatt rohantak ki házaikból; az egész utca lakossága pillanatok alatt ért el hozzám s még a kocsmában tartózkodók is kidugták orrukat, ugyanis a fiatal srác kiáltása, mindenkit oda vonzott. Érdeklődve figyelték arcomat, mintha csak egy idegen lény lettem volna. Úgy éreztem magam, mint az állatkertbe érkezett, vadonatúj az emberek számára ismeretlen faj, akit úgy csodálnak, akár egy Földre szállt angyalt. Borzasztóan zavart, ahogy legalább száz vadidegen figura, olyan büszkeséggel és boldogsággal fixírozta arcomat, mintha csak az elveszett gyermeküket találták volna meg.

 A lakók nagy része hihetetlenül fiatal volt, a legidősebbnek kinéző is maximum csak harminc lehetett. Rohadtul furán éreztem magam, én mondom életemben, még sosem sokkolódtam le úgy, mint akkor. Mindenki boldog lett, azt hittem ott helyben kezdenek el táncolni; komolyan. Durva volt az, ahogy ennyire megörültek annak, hogy a kocsmájuk előtt ébredtem. Bár, még mindig nem tudtam, hol vagyok.

 A kurjongató helyes srác jobbját nyújtotta, hogy felsegítsen, s miután ez meg is, történt a tömeg is olyan sebességgel tért vissza a saját teendőihez. A hirtelen jött boldogsághormonok egy pillanat alatt törtek ketté, amikor is két lábra álltam. Mondjuk nem bántam, hogy már nem mosolyognak idegbeteg módon a pofámba, de az ilyesfajta viselkedés rohadt szokatlan volt a számomra.

- Ha tudnád, mennyire örülünk az érkezésednek! – rázta meg kezemet a fiú, de olyan erővel, hogy azt hittem ott szakad ki belőlem a végtagom. – Már nagyon régóta várunk valaki újra; oh, ha tudnád mióta élünk ugyanabban a közösségben! De, most hogy itt vagy, érzem meg fognak változni a dolgok. Hogy hívnak, kölyök?

- A nevem... – dadogtam össze-vissza, részben a zavartságom miatt, részben pedig azért, mert egy pillanatra komolyan el kellett gondolkoznom a saját nevemen. – Baekhyun. Byun Baekhyun.

- Nagyon örülök! Én Daehyun vagyok, de szólíts nyugodtan Dae-nek – kacsintott rám, majd vidáman átkarolva a vállamat kezdett velem sétálni a sötét utcán, ami egyáltalán nem volt ismerős. Komolyan; soha a büdös életemben nem jártam még arra. – Tudod Baek, az utóbbi hónapokban halál unalmas volt ez a hely, ami a mi esetünkben különösen komolyan hangzik. Ha érted mire gondolok – kacsintott rám ismét, majd poénkodva bökött oldalba. Halványlila gőzöm sem volt, miért volt a „vicce” ennyire nevetséges.

- Ne haragudj Daehyun, hogy félbeszakítalak – toltam el magamtól. -, de mégis hol vagyok?

- Hol? Hát itt!  - tárta szét karját, mintha ez annyira egyértelmű lett volna.

- Az oké, de hol van, azaz itt?

- Te tényleg nem tudod? – fagyott arcára a mosoly, ahogy realizálta értetlen tekintetemet.

- Tudnom kellene? – nyögtem kétségbeesetten. – Hol vagyok? Mi ez az egész? Miért rajongtak körbe az emberek, és te miért örülsz ennyire nekem? Miért nem ismerem ezt a helyet?

 Kérdéseim sokasága hatalmas sóhajt csalt elő a helyes arcú fiúból, amit a bizonytalan tarkóra simítás követte. Jól ismertem az embereket, ahogy ezt a testbeszédet is: látszott rajta, hogy nyugtalanította tudatlanságom, amit nem igazán tudtam hova rakni. Miért volt annyira furcsa, hogy nem ismertem valamit? Mintha ez bármiféle komoly következménnyel járt volna.

 Gyengéden érintette meg karomat, majd fejével az ellenkező irányba biccentve, kissé talán keserű mosollyal arcán nyitotta ki ajkait, sokkal lágyabb szavakat megformálva.

- Gyere.

- Hova megyünk?

- Elviszlek valakihez, aki majd választ ad a kérdéseidre.

- Miért nem válaszolsz te? – torpantam meg, mire Daehyunnak az a szomorkás mosolya foglalt helyet arcán, amit az ember sosem akar igazán megismerni.

- Hidd el; az ilyet egy profitól kell hallani. – Hatalmas könnycsepp csillant meg gyönyörű barna szemei sarkában, mintha valamiféle régi sebről tépte volna le a ragtapaszt. Aznap este nem tudtam pontosan mi játszódott le Daehyunban: talán csalódottságot érzett, esetleg nosztalgiázott magában, aminek hatására eljöttek a könnyei. Bármi is járt azon a szombati estén a fejében, annyit elegendő volt tudnom, hogy nem kevés démonnal küzdött akkor. Nem ismertem Daehyun történetét, annak részleteit pláne nem; viszont abban biztos voltam, hogy kitépni egy régi könyvből a kedves emlékeket, talán a világ legnehezebb feladata volt. Nem tudtam, hogy pontosan miktől vált meg, de csupán elég volt ránéznem és tudtam; valami olyasmi történt vele, ami mély nyomott hagyott benne. De mint mondtam: nem ismertem a történetét. És a baj csak az volt, hogy az enyémet is erős homály fedte.

 Azt hittem hihetetlenül messzire fogunk menni, de csupán a hosszú főút túlsó végéhez tartottunk, ahol egy régi stílusú, New Yorkba illő, tűzlépcsős emeletes ház díszelgett, aminek csupán a tizedik emeletén világított lámpafény. A kőfal, meg úgy az egész épület külleme valamiért mérges nyilat röpítette mellkasomba: egy pillanatra meg kellett torpanjak, annak érdekében, hogy a légzésem és egyensúlyom egyenesbe jöjjön. Mikor már nem akart kiugrani a szívem a helyéről, hajlandóságot mutattam, hogy megmásszak legalább tíz emeletet. Normális esetben hisztis kislány módjára húztam volna el a csíkot, de mivel az a szituáció koránt sem volt nevezhető normálisnak, így lenyeltem a békát, és megmásztam az emeleteket. Muszáj volt tudnom, hol vagyok, és miért ujjongtak miattam az emberek, mikor megpillantottak. Csak és kizárólag a tudás miatt tettem azt, amit átlagos esetben sosem csináltam volna. De hisz ez jellemző volt rám.

 Épp köptem volna ki a tüdőmet, amikor is Daehyun megállított, egy furcsa színekben pompázó ajtó előtt, amelyen egy hatalmas egyes szám virított. Sosem szerettem az egyes számot; mintha a győztest akarta volna csak megjelölni, semmi mást. Utáltam, ha a képembe dugták mások a sikereiket, épp ezért mindent gyűlöltem, amin szerepelt ez a szám. Gyerekes, idióta, teljesen logikátlan viselkedés tudom, de ilyen vagyok.

 Ahogy Dae ökle megérintette az ajtó kemény, fa anyagát, a nyílászáró abban a szent másodpercben ki is tárult, s egy nem éppen barátságos tekintetű, mégis hihetetlenül vonzó fiatalember állt előttünk. Klasszikus vonások, átlag magasság és különleges karizma: ez mind abból a fiúból áradt. Persze megmaradhattam volna a szokásos barna szemek, vékony ajkak meghatározásnál is, de az nem lett volna hozzá méltó. Mert igen, egy meglepően vonzó, tiszteletparancsoló srác nyitott nekünk ajtót, ki bár nem valami kedves pillantásokkal illetett minket, mégis empatikusabbnak tűnt, mint előtte bárki.

- Daehyun, micsoda váratlan meglepetés – szólalt meg vonatott stílusban, teljesen lesajnáló hangnemben, mégis gyermeki orgánuma szinte simogatta füleimet. Hogy lehet valakinek ilyen hangja?

- Tudtad, hogy jövünk? – nyitotta ki jobban íriszeit a mellettem álló, mire a számomra még mindig ismeretlen srác, szemeit forgatva indult vissza lakásába, az ajtót teljesen tárva nyitva hagyva.

- Hallottam. Tudod nem olyan hosszú ez az utca, így a kurjongatásaid is hamar eljutnak hozzám – fordult vissza szemrehányóan, majd egy laza fejintéssel beinvitált minket a lakásába. A ház stílusának megfelelően, a lakhely is tipikusan Amerika volt: egy nagy nappaliból állt az egész, s abból nyíltak részek a fürdőre és a hálószobákra. A konyhát csak egy pult választotta el a tévézésre alkalmatos helységtől, amelynek valamiféle lepukkant hangulata volt, teljesen megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag. Ezt még megkoronázta egy hatalmas ablak, amely majdnem kitett egy teljes falat; a nyílászáróból rálátás nyílt az egész kopott utcára, amin akkor este nem tombolt az élet.

- Te ülj le ide – mutatott rám a fiú, majd biccentett a kanapé felé, ezzel jelezve, hogy a többit rakjam össze én. Mintha olyan nagy ész kellene ahhoz, hogy le tudjak ülni egy rohadt bútorra. Míg én a meglepően kényelmes garnitúrán meresztettem a fenekem, addig Daehyun félrevonult az idegen sráccal, és erősen gesztikulálva magyarázott neki valamit. Ahogy lassan teltek a percek, és ahogy Daeből csak úgy ömlöttek a szavak, olyan hirtelen váltott át az ismeretlen fiú kemény, bunkó arcmimikája lágy és sajnálkozóvá. Mintha Daehyun szavai olyan sok mindent megváltoztattak volna; mondjuk a mai napig, nem tudom mit beszéltek azok ketten. Fogalmam sem volt arról, a most megismert fiú mit mondott a lakástulajdonosnak, amitől olyan gyorsan váltott empatikus stílusra. Egyszer rám emelte tekintetét, arra tisztán emlékeztem; szánakozóan nézett, mintha annyira, sajnálatra méltó lettem volna. Idegesített, ha ilyen szemekkel vizslattak, de akkor abban a pillanatban, elég elveszettnek éreztem magam és csak haza akartam menni. Vissza a normális, unalmas életemben, amit mindig gyűlöltem.

 Mikor az ismeretlen srác már eleget hallott, aprókat bólogatva veregette meg Daehyun vállát, majd kikerülve őt, elém lépett. Furcsa szemekkel vizslatott, én mondom, rohadt furcsákkal. Megmagyarázni nem tudom, mit érezhetett, vagy gondolhatott rólam, mikor úgy nézett rám, de abban biztos voltam, hogy nem fogok hazajutni. Bár nyíltan senki nem mondta, mégis éreztem, hogy bizony néhány órát még fogok azon a kanapén ücsörögni. Fejével Daehyunnak biccentett, aki minden szó nélkül, elviharzott, így én kettesben maradtam az idegennel.

- Baekhyun, ugye? – kérdezte.

- Igen. És te ki vagy?

- A nevem JoonMyun – Nem törődve velem ült le szemben egy fotelba. Pillanatokig csak figyelt, valószínűleg arra várva, hogy én szólaljak meg először.

- Megmondanád, hogy mi ez az egész?

- Mármint micsoda? – Adta a hülyét. Ez utáltam.

- Tudod te azt nagyon jól.

- Baekhyun, – hajolt kicsit előrébb, halk nevetést kiadva magából. – amíg nem fogalmazod meg a pontos kérdésedet, nem segíthetek.

- Szerinted, Daehyun azért hozott ide, hogy sakkozni tanuljak tőled?

- Nem tudom. Azért hozott?

- Fogalmam sincs – vontam vállat. – Nem mondta, miért jövünk.

- És szeretnéd tudni? – húzta fel szemöldökét, mintha valami gyermekpszichológus lett volna. Nagyon úgy festett, mint egy dilidoki.

- Igen.

 Halkan sóhajtva dörzsölte meg szemét, majd a plafonra pillantva kezdett el gondolkodni. Én is oda meresztettem tekintetem, ahol az övé pihent. Egy csúnya folt helyezkedett el a mennyezeten. Nagyon csúnya.

- Daehyun azért hozott hozzám – kezdte -, mert én elsők között érkeztem ide, erre a településre. Illetve, nem én voltam az első, de én tettem fontos lépéseket az ügyben, hogy kialakuljon az, ami most van. Épp ezért, akik tanácstalanok, hozzám küldik őket. Ezért vagy te is itt.

- Oké... – Nem tetszettek a szavai. Túl furcsa, túl ismeretlen és túlságosan zavaros. JoonMyun nem mondott konkrétumokat, amik megijesztettek. Csak haza akartam menni. – Akkor kérdezhetek?

- Amire tudok, válaszolok.

- Miért nem ismerős ez a hely? – csaptam a dolgok közepébe.

- Csodálkoznék, ha az lenne – kuncogott magában, de nem igazán voltam vevő a humorára. – Általában azok, akik idekerülnek, nem ismerik ezt a világot.

- Világot? – ráncoltam homlokom. – Miért beszélsz úgy erről a településről, mintha nem valós lenne?

- Nagyon is valós – kuncogott ismét, keserű ízzel ajkai közt. – Hidd el, ha nem lenne az, most egyikőnk sem állna itt.

- De, ha valós, akkor miért nem ismerem? – A kérdések csak úgy ömlöttek belőlem, de a válaszok csak egyre több kérdőjelet képeztek az agyamban.

- Én sem ismerek minden egyes porszemet a világban.

- De, ha mindenki az én nyelvemet beszéli, valószínűleg még Dél-Koreában vagyok.

- Ezt így nehéz elmagyarázni – csóválta fejét.

- Jó – vettem mély levegőt, hogy áttérhessek egy másik témára. – Hogy kerültem ide?

 JoonMyun arca egy pillanat alatt torzult el; nem akart beszélni. Nem mondott semmit, de látszott rajta, hogy ettől az információtól meg akar kímélni.

- Biztos, hogy hallani akarod?

- Különben nem kérdeztem volna meg – Nem akart válaszolni. Kurvára nem akart.

- Baekhyun, ezt nem lesz könnyű feldolgoznod...

- Meg fogok vele birkózni – mosolyodtam el gúnyosan, ezzel próbálva jelezni neki, hogy szeretném, ha járna a lepénylesője.

- Azt erősen kétlem...

- Könyörgöm JoonMyun, mondjad már! – kiáltottam rá idegesen, de ő meg sem rezzent. Megadóan sóhajtott csupán. – Miért vagyok itt?

- Mert meghaltál, Baekhyun.