Őszintén nem tudtam, hogy összefossam magam,
vagy nemes egyszerűségben patkoljak el szívinfarktusban, mert úgy éreztem, ha
aznap életben maradok, örökké csak a szarvakkal rendelkező, finomvágású férfi
fog a szemem előtt lebegni. Milyen érdekes, hogy még így mertem használni az
„életben maradás” kifejezést, tekintve, hogy kvázi halott voltam. Bár abban a
pillanatban, mikor majd’ kiugrott a szívem a helyéről, eme vadidegen
krapek érkezése miatt, nagyon is élőnek
éreztem magam.
Meglehetősen elegánsan festett, normál esetben
még vonzónak is neveztem volna a külleme és az arcszerkezete alapján, de azok a
kibaszott szarvak öcsém, a frászt hozták rám, a szó legszorosabb értelmében.
Csak ültem ott a fűben, teleszart gatyával, akár egy rossz óvodás, magamban
abban reménykedve, hogy nem fog keresztbe lenyelni azaz emberhez hasonlító izé.
Lehet, eléggé rasszista és előítéletes voltam, de baromira megijedtem tőle.
Főleg mikor közel hajolt, egyenesen az arcomba meredt, mintha éppen
tanulmányozni készülte volna a pofámat. A szar is megfagyott bennem, ebben
biztos voltam.
- Szép vagy – mondta dörmögős, mély hangon, s bár kurva rémisztő
volt, a szavak, amiket felém küldött, rendesen lesokkoltak. Komolyan
megdicsért?
- He? – nyögtem csupán ennyit,
totál értetlenül meredve a szemeibe, majd akaratlanul is a szarvaira. Eskü nem
akartam megbámulni azokat, csak véletlenül odatévedt a tekintetem.
- ChungHo baszki, neked is be
kell fosatnod ezt a szerencsétlen gyereket! – hallottam meg JoonMyun már jól
ismert, zsörtölődő hangját, ahogy idegesen közelített felénk, fejcsóválva
mutatva rám, mint egy nyomorékra. A velem szemben álló agancsos lassan
egyenesedett fel, kissé távolságtartóan vizslatva a közvetlen mögöttem
megtorpant férfit, aki hasonlóképpen tett, mint a másik. Pillanatok keresztül,
csupán bámultak egymásra, akár két éhező vadállat, míg én alulról kémleltem az
eseményeket, azon agyalva… miért pont velem történt mindez?
- Sajnálom Suho, nem állt
szándékomban! – hajolt meg mélyen végül az idegen, valami különös néven
szólítva JoonMyunt.
- Ne tőlem kérj elnézést, hanem
attól, akit megrémisztettél! – fújatott a mögöttem álló, hitetlenül csóválva
meg fejét. Az – ezek szerint ChungHo névre hallgató – ismeretlen személy
óvatosan vezette rám hideg tekintetét, aztán bűnbánóan lesütötte azt.
- Mélységesen sajnálom, és
elnézést kérek, amiért ilyen váratlan egyben udvariatlan módon érkeztem, és ijesztettelek
meg! – hajolt mélyen derékszögbe, végleg az értetlenségbe taszítva. Teljesen
ledöbbenve pislogtam a krapekra, azon filozofálva, mi a picsát kellett volna
erre reagálnom? Végül megmaradtam a legegyszerűbb verziónál.
- S-semmi gond – motyogtam orrom
alatt halk válaszomat, amely elég hangosnak bizonyult ahhoz, hogy a vadidegen
meghallja, és újra rendesen megálljon a két lábán.
- Modortalan voltam, kérlek
engedd meg, hogy bemutatkozzam – kezdte mély hangján, elsősorban nekem
beszélve. – A nevem Min ChungHo, örvendek a találkozásnak!
- Byun Baekhyun – mondtam,
ahogy elfogadtam jobbját, melyet erősen rázott meg, majd egy laza mozdulattal
felrántott a fűből, mintha sosem ültem volna ott. Nem mondom, eléggé
meglepődtem, de a férfi nem törődött ezzel, csak a még mindig mögöttem szemét
forgató JoonMyunra koncentrált (természetesen Chanyeol is vele volt).
- Suho, kell a segítséged!
- Na nem! – ellenkezett rögvest
a másik, mintha egy már jól ismert bűncselekmény megismétlését utasította volna
vissza. – Az én terepemen te nem fogod kavarni a szart, ebben biztos lehetsz!
Most küldtem vissza egy Együtt-érzőt, nincs időm még egy Éhezőre is!
- Vigyázz a szádra, tudd, hogy
kivel beszélsz! – keményítette meg arcvonásait a magasabb, mivel valószínűleg
JoonMyun megsértette. – Én nem egy
Éhező vagyok, hanem az Éhező, és jó
lenne, ha ezt megtanulnád!
- Igen? Ez pedig az én
területem, és jelenleg nincs hangulatom foglalkozni a szarságaiddal
barátocskám! – válaszolt flegma stílusban a másik, én pedig csak néztem a
kettejük különös beszélgetését, nem értve belőle egy szót sem. Mi a tököm azaz
Éhező? Olyan lény, mint egy Együtt-érző, csak azok éheznek, vagy mi? Egyáltalán
miért kerültem egy párhuzamos dimenzióba? Miért nem tudtam simán csak meghalni?
Akkor nem kellene ilyen baromságokon agyalnom, és hallgatnom két számomra
totálisan érdektelen ember vitáját. Aish, aludnom kellene, de jó sokat!
- Suho, könyörgöm neked, kell a
segítséged!
- Jól van, csak vedd a hangodat
egy kicsit halkabbra! – morgott a másikra, valószínűleg már a töke tele volt a
sok felesleges hangzavarral, és JoonMyun is csupán pihenni vágyott. Aha persze…
Pihenni, egy bizonyos Park Chanyeollal, mi? Bár az utóbbi időben nem láttam
kettejüket olyan nagyon intim viszonyban, nem mintha kukkolnám őket vagy valami.
Csak nem turbékoltak úgy, ahogy egyszer-kétszer észrevettem; lehet
összevesztek? Mondjuk ez egy kicsit sem tartozott rám. – És kérlek, tüntesd el
azokat a szarokat a fejedről! Limboban nem szokás idióta szarvakkal a pofánkon
rohangálni!
A magasabb alig láthatóan a homlokából kiálló
két hatalmas, agancsszerűségre vetette pillantását, majd egy mély levegőt véve,
szépen fokozatosan visszahúzta azokat, pontosan úgy, ahogy a csiga szokta a
csápjait, vagy tököm se tudja, milyei voltak annak az oktondi állatnak.
Bambultan figyeltem, ahogy a hegyes, rendkívül ijesztő pokolszarvak
hirtelenjében eltűntek, ezáltal tényleg szép férfit rakva elém, immáron
normális fejjel megáldva.
- Lenyűgöző, nem? – hallottam
meg magam mellől Dyo hangját, amire rendesen össze is rezzentem, mert teljesen
megfeledkeztem lakótársamról, pedig ő is jelen volt Jongdae elküldése
pillanatában.
- Baszki Soo, megijesztettél –
kaptam mellkasomhoz kezemet, miközben szinte némán válaszoltam neki.
- Sejtettem, hogy ennyire
belefeledkeztél a dologba – mosolygott kedvesen, ő is az éppen átalakult férfit
fixírozva.
- Nem tudod, mi azaz Éhező?
- Fogalmam sincs – rázta meg
fejét, aztán gyorsan meg is magyarázta tudatlanságának okát, látva az értetlen
grimaszaimat. – Abban a könyvben, amit olvastam, nem írtak ilyesmiről. Nincs
tipped, mi lehet?
- Nincs – vontam meg vállamat,
mert annyi mindenre tudtam gondolni egyszerre, hogy azok közül, az a bizonyos
ChungHo bármi lehetett volna, ha rajtam múlik. – De előbb utóbb úgyis
megtudjuk, nem?
- Gyorsabbak lennék, ha
megkérdeznéd a faszidat – lökött játékosan oldalba legjobb barátom, olyan
pajkos mosollyal arcán, amit őszintén nem tudtam mire vélni.
- A faszimat?
- Aish, hagyjuk – legyintett,
magában kuncogva. – Kérdezd meg Chanyeolt!
- Hát, nem hiszem, hogy az menni
fog – sóhajtottam, miközben óvatosan megvakartam tarkómat, kiengedve a tüdőmben
tárolt levegőt. – Besértődött rám, amiért lefeküdtem Jongdae-vel.
- Biztos csak havibajos – vonta
meg vállait unottan, majd folytatta a noszogatásomat. – Szerintem simán megmondja
neked, ha megkérdezed, elvégre nem kilenc éves.
- Nem láttad legutóbb, amikor
is olyan kibaszott gyerekesen viselkedett – forgattam meg szemeimet, ahogy
visszagondoltam arra a párbeszédre, amit utoljára lefolytattunk egymással. Nem
volt hangulatom még egy olyanhoz, így inkább amellett döntöttem, hogy nem
szólok hozzá egy darabig.
Helyette inkább hallgattam ChungHo és JoonMyun
diskurálását arról, amit az alacsonyabbik férfi nagyon nem akart megtenni az
Éhező kedvéért.
- Ki van zárva, hogy segítsek neked,
van elég bajom a tiéd nélkül is! – hallatszott az ingerült hang, melynek
tulajdonosa, valójában Limbo vezetője volt.
- De azt mondtad, segítesz!
- Ugyan már, ismerhetnél
annyira, hogy tudjad, mindig hazudok neked! – fújtatott továbbra is, flegma
stílusban bandukolva vissza a városba, nem is törődve az elképedt
emberhasonmással mögötte.
- Tanúsíthatnál egy kis
tiszteletet! – morogta orra alatt, különös szikrával íriszeiben, melyek
libabőrt keltettek eleve remegő testemen. Ezüstösen csillantak meg szemei,
ahogy a pupillái kitágulva vizslatták a lassan sétáló férfi, kecses alakját.
Szemfogai mérges, gyilkolásra éhes agyarokká változtak, amelyek láttán
megtorpantak lábaim, s olyasfajta rémület költözött belém, amit még a
legnagyobb rohadéknak sem kívánnék. Komolyan, abban a szent pillanatban, mikor
megláttam ChungHo öldöklésre képes fogait, tényleg el kezdtem félteni
JoonMyun-t. – Figyelmeztetlek Suho, hogy ma még nem ettem.
- És én leszek az uzsid? –
nevetett fel gúnyosan, ahogy hátrafordult, teljesen figyelmen kívül véve a már
elmenőben lévő párját. Lehet tényleg
történt kettejük között valami… – Nem ajánlatos megölnöd, és ezt te is
nagyon jól tudod – vigyorgott továbbra is, immáron baromi ijesztő módon, és egy
percre elgondolkoztam azon, melyiküktől tartsak jobban. – Vágod, hogy Ő figyel, ugye?
JoonMyun meglehetősen elégedett mosolya
megtorpanásra sarkallta a férfit, kinek éhes, vad külleme a semmibe süllyedt,
helyette pedig visszatért emberekhez hasonló valója. Meg nem mondtam volna,
hogy a szavak vagy az önelégült tekintet kényszeríttette erre ChungHo-t.
- Ő… – dadogta, mielőtt még
nyelt volna. – Figyel?
- Állandóan – vigyorgott teli
szájjal. – Szóval egy rossz mozdulat, és annyi a kis uralkodásodnak, remélem
ezzel tisztában vagy.
A magas, valószínűséggel idősebb, férfi
morogva húzta fel orrát, ahogy meggondolva magát inkább nyugton maradt. Hála a
jó égnek! Nem tudom mit tettem volna, ha azok ketten ott elkezdik ölni egymást.
Valószínűleg elájulok a picsába, ami eléggé kínos lett volna, így örültem, hogy
JoonMyun bevetette a „kukkolló főnök” kártyát, melyet ugyan egy cseppet sem
értettem, de Isten igazából nem is akartam.
- Egy igazi ördögfajzat vagy
Suho! – csóválta hitetlenül fejét az Éhező, az elégedetten kacagó férfira
meredve.
- Tudom, perelj be érte! –
nevetett folyamatosan, önelégülten vizslatva a másikat. – Nézd haver, segítek
neked, csak nem ma!
- Hogy értsem ezt?
- Beszéled a nyelvünket, szerintem
nem kell többet mondanom – veregette hátba a frissen érkezettet, majd sarkon
fordult, és visszaindult a városba, valószínűleg egyenest a saját lakásába. –
Holnap gyere el hozzám, ott megdumáljuk a részleteket!
- És én addig hol aludjak? –
tárta szét karját tanácstalanul, a már távoldó alak után kiáltva, de az csupán
kezeit feltartva vont vállat, jelezve, hogy ő aztán vastagon leszarja.
- Csövelj Baekhyunéknál! Csak
aztán fel ne fald őket – nevetett hangosan, mire bennem úgy megállt a
vérkeringésem, mint mikor gimiben a tanár kihívott felelni, és semmit sem
tanultam. Annyi különbséggel, hogy azt egy korholással és néhány csúnya
tekintettel túléltem, de abban a szarvas krapekban egyáltalán nem voltam
biztos. Ő és én egy fedél alatt? Garantáltan meg fogok murdálni.
- Nagy gondot okozna, ha a mai
éjszakát nálatok tölteném? – kérdezte felénk fordulva a férfi, illedelmesen
meghajolva egy kicsit, csendben várva a válaszra. Nekem nem volt merszem nemet
mondani neki, így Kyungsoonak próbáltam telepatikusan üzenni, hogy kedvesen
küldje el a francba. Hát sajnos, a bagolygyerek nem sokat fogott fel a
pillantásaimból.
- Dehogy, jöjjön csak
nyugodtan! – mosolygott kedvesen barátom az illetőre, és őszintén nem tudtam,
hogy Dyo nyitott gesztusa miatt essen le az állam, vagy az idősebb férfi
gyönyörű vigyorától üljek seggre. Esküszöm, régen láttam már olyan szépen ívelő
ajkakat, mint amilyen azé az ipséé volt. Meglepett, hogy egy ennyire félelmetes
személy ilyen barátságos látványt bírt nyújtani… Talán tényleg nem lesz baj
azzal, ha nálunk alszik.
- Igazán hálás vagyok –
biccentett mélyebben, majd követni kezdte Kyungsoo-t, aki lelkes léptekkel
indult hazafelé, engem kettesben hagyva a szinte vadidegen Éhezővel. Legalább
volt alkalmam kérdezgetni őt…
- Mondja ChungHo, – kezdtem bele
– tolakodásnak veszi, ha megkérdezek valamit?
- Dehogy, mondjad csak, mit
szeretnél tudni? – Meglepően kedves hangja volt, ennek hála pedig nem éreztem
annyira összefosva magam. Csupán egy icipicit.
- Először is, mi azaz Éhező?
Elnézést, ha ezzel megsértem, de őszintén nem tudom, mire kell itt gondolnom.
Halkan felkuncogott, mielőtt még felelt volna.
– Meglep, hogy pont ez az, ami érdekel, de ha tényleg erre az információra, én
nem állok az utadba – mosolygott folyamatosan, időnként elvéve rólam
pillantását, meglesve, hogy arra megy-e, mint lakótársam. – Mi egy külön faj
vagyunk, amelynek mellesleg én vagyok a vezére, de gondolom erre rájöttél, ha lefeküdtél egy Együtt-érzővel.
- Basszus, erről már az egész
univerzum tud? – tártam szét karjaimat, hitetlenül, talán egy kicsit
hisztérikusan forgatva meg szemeimet, amin az idősebb nagyon jól szórakozott. –
Amúgy honnan jött rá?
- Az Éhezőknek emberi alakkal, de
állatias érzékszerveikkel rendelkeznek. A látásunk és a szaglásunk különösen kiváló,
ez az, amiben látványosan mások vagyunk, mint az emberek. No meg ott van még a
pokolbéli kinézetünk is, de az más dimenzióban csak akarattal jön elő – vont vállat,
aztán még sietve hozzátette. – Mellesleg, még egyszer sajnálom, hogy rád
ijesztettem.
- Semmi gond – legyintettem. – Azt
említette, hogy különböznek az embertől… úgy, mint mondjuk az Együtt-érzők?
- Nem egészen – vakarta meg
tarkóját, olyan arcmimikára váltva, mintha kínos témát érintettem volna,
egyszerű kérdésemmel. – Tudod, az Érzők a hozzád hasonlók segítésére vannak,
míg az én népem az ellenkezőjére.
- Mire akar ezzel célozni? –
értetlenkedtem, egyre inkább félve a hamarosan érkező választól.
- Évszázadokkal ezelőtt, az
Éhezők emberekkel táplálkoztak. – Szavaira mindenem ledermedt. Bár ugyanúgy
haladtam mellette, mint az előtte való percekben, de már akármelyik percben
készen álltam arra, hogy elmeneküljek egy távolabbi helyre. – Ne ijedj meg, ma
már szigorúan tilos számunkra az élő ember fogyasztása; ezért vagyunk Éhezők.
- Ezt nem egészen értem –
nyeltem egy kisebbet. – Mit esznek, ha nem… minket?
- Ennek is megvan a maga
története – görbült halványan felfelé szája, mintha csak egy boldog emléket
idézett volna fel maga előtt. – Mielőtt hivatalosan is éhezők lettünk, kegyetlenül
faltuk az embereket, irtottuk őket, nem foglalkozva a következményekkel. Aztán
egy nap… – itt megállt – Száműztek minket a pokol kapujához, hogy az ottani
halott testeket fogyasszuk az élők helyett.
- És honnan ismeri JoonMyunt? –
váltottam szélsebesen témát, mivel erről épp eleget hallottam ahhoz, hogy ne
akarjak többet tudni. – És miért szólítja olyan furcsán…?
- A „Suho” a mi nyelvünkön
segítőt, Isteni hírnököt jelent – felelte. – A hyungodnak köszönhetjük, hogy a
népünk életben maradt és nem kárhozatott a Thanatoszba, mint a többi engedetlen
faj.
- Thanatosz? Az nem a görög
mitológiában volt? – ráncoltam homlokomat, mert rémlett valami ilyesmi az
egyetemről, de abban is biztos voltam, hogy a mitológiáról szóló órák nagy részét
átaludtam.
- Abban használták először, de
ebben a világközösségben más kategóriába tartozik, mint a fentiekében. A
Thanatosz görögül halált jelent, ami nálunk egy a végtelen sötétségbe nyíló
kapu, amibe ha egyszer belépsz, többé nem jössz ki onnan.
- Nem hangzik valami bíztatónak
– fancsalodott el a képem, rögtön arra asszociálva, hogy egyszer úgy elbaszok
valamit, hogy oda kerülök. Az hiányzott volna még csak nekem…
- Nem kell aggódnod, az
embereknek megmaradt a szokásos pokol és mennyország lehetősége – mosolygott keserűen.
– Az efféle rémületek csak nekünk,
Istentelen teremtményeknek jár.
- Mire céloz ezzel?
- Semmire – vonta meg vállait,
halovány ajakgörbülettel, ezzel jelezve, hogy nem kívánt tovább beszélgetni. Én
pedig nem erőltettem, elvégre jogom egy minimális sem volt hozzá.
Az éjszaka csendben, teljesen zavartalanul
telt. ChungHo némán aludt mindvégig, ami sem Kyungsoonak sem pedig nekem nem
jelentett problémát. Reggel pedig megköszönte, hogy nálunk lehetett, s ugyanazzal
a lendülettel, amivel beszélt, már rohant is JoonMyunhoz. A bagolysrác meg én
pedig folytattuk a mindennapjainkat a kiadóban, ahol Hongki betegesen perverz
megnyilvánulásaival volt tele az egész irodaház, mikor ő is megtudta, hogy
lefeküdtem Jongdaevel. Nem kellett mondanom, hogy az a nap igazán érdekfeszítőre
sikeredett.
Éppen mentem hazafelé, hogy egy rahedli
papírmunka felett otthon kaphassak idegösszeroppanást, amikor az egyik épület
előtt megpillantottam JoonMyunt, kezében néhány táskával.
- Elmész? – kérdeztem, mikor
mellé érkeztem. Furcsamód, mosolyogva válaszolt kérdésemre, amit különösen
furcsának tartottam, elvégre velem sosem szokott normálisan kedves lenni.
- El. De ne aggódj, nem
szabadulsz meg tőlem hosszú időre, mert visszajövök. Sajnos muszáj lesz –
forgatta meg enyhén szemét, kicsit meglibbentve barna tincseit, melyek
belelógtam szemébe.
- Merre mész?
- ChungHo hyungéknál bebaszott
a gebasz, és szükség van a sziporkázó megoldó képességemre, szóval ha valaki
keresne, mondd, hogy a Pokol kapujánál lebzselek néhány hisztis Éhezővadász
miatt – rántott egyet a vállán pihenő táska pántján, mielőtt még engem kikerülve
elindult volna. Ahogy ezt megtette, utána fordultam.
- És Chanyeollal mi lesz?
- Mi lenne? – kérdezett vissza,
mintha komolyan nem értené a problémámat. Mondjuk még nekem sem volt teljesen
világos. – Felnőtt férfi, azt csinál, amit akar. Nincs rám utalva.
- De ti… – aggályoskodtam folyamatosan,
magam sem vágtam, mégis minek, holott semmi közöm nem volt a kapcsolatukhoz. Képtelen
voltam befejezni az egyszerű mondatomat, és ez fel is tűnt a másiknak, amikor
is közelebb lépett hozzám, majd kezét a vállamra helyezte, mintha csak meg
akart volna vigasztalni.
- Mi van velünk?
- Semmi – sóhajtottam, mert nem
pont az érintett felek közül az egyikkel kívántam megbeszélni a beteges
elképzeléseimet róluk.
- Akkor jó – mondta, aztán
gyorsan hozzátette. – Amúgy beszélni akar veled.
- Velem? – böktem meglepetten
mellkasomra. – Minek?
- Fogalmam sincs, azt nem
mondta – rántotta meg lazán vállait, látszott rajta, hogy pont leszarta a
dolgot. – De nem tűnt valami vidámnak, szóval én a helyedben vigyáznék; nem
olyan jámborlelkű, mint amilyennek tűnik. – veregetett karon, aztán intve egyet
elindult a Pokol kapuja felé, segíteni ChungHo hyungnak. Bár JoonMyun indult
valószínűleg a világ egyik legkellemetlenebb helyére, én éreztem azt, hogy
bármelyik percben meghalhatok. Park Chanyeol…
Mit
akarsz tőlem?
