24. rész - Valóság

 Totálisan kipurcantnak éreztem magam, amikor nehézkesen kinyitottam pilláimat, melyeket megérintette az ablakon beszűrődő, gyér napsütés. Nehéznek tűntek szemhéjaim, pedig annál könnyebb testrész, kevés, ha volt a világon. Nehézkesen ültem fel ágyamba, nem is emlékezve arra, hogy odakerültem volna; mindenesetre minden a helyén volt. Az összes holmim ott pihent, ahol a legutóbbi szobavizitem során hagytam őket. Ahogy legeltettem tekintetemet rendezett lakhelyemen, óvatosan megdörzsöltem arcomat, s kifejezetten hűsítőnek hatott forró bőrömnek, hideg kezem érintése.

 Percekig elvoltam azzal, hogy masszíroztam fejemet, mivel valami hihetetlen módon gyötört a migrén. Ebben az volt az érdekes, hogy nem voltam egy fejfájós típus, az ehhez hasonló kín meg szökőévente egyszer talált be, de akkor nagyon. Ez esetben is rendesen kínlódtam, mire kikászálódtam a puha paplanom alól, mezítláb csoszogva ki magánlakrészemről.

 A konyhapultnál lakótársam ült nagy csöndesen, kávéját kortyolgatva, olyan elmélyülten pislogva ki az ablakon, mintha egy tumblr oldalról tépték volna ki. Ahogy észrevette félig még alvó személyemet, kedvesen elmosolyodott, majd rögvest hellyel kínált.

- Jó reggelt! – köszönt aranyosan, megajándékozva egy lágy mosollyal, melyet kómása viszonoztam.

- Neked is! – sóhajtottam, rákönyökölve a pultra.

- Hogy aludtál?

- Mint, aki baltával csaptak fejbe – húztam rövid mosolyra ajkaimat, ismételten megdörzsölve szemeimet.

- Kérsz egy kávét? – emelte meg saját bögréjét, miközben fejével a tűzhely mellett pihenő kancsóra mutatott, amiben valószínűleg koffeines folyadék volt fellelhető.

 Válaszként csupán aprót bólintottam, s végignéztem, miképp szolgált ki legjobb barátom, olyan halk és precíz mozdulatokkal, amiket esküszöm, vászonra kellett volna festeni.

- Köszönöm – emeltem ajkaimhoz csészémet, amelyben a forró energiabomba várt arra, hogy végre elfogyasszam. – És mi mára a terv? – kérdeztem, kedves mosollyal Dyo-ra pillantva, aki egy másodpercre hitetlenül meredt arcomba.

- Gondoltam bemehetnénk az egyetemre, Park professzorhoz.

- Igen? – ráncoltam össze szemöldökömet, kissé értetlenül. – Minek?

- Megkérdezhetnénk tőle, hol van Chanyeol – adta meg válaszát, de olyan hangsúlyozással, mintha ennek egyértelműnek kellett volna lennie.

- Kicsoda? – kérdeztem vissza azonnal, mivel nem igazán volt világos, hogy kit is akart Kyungsoo megtalálni. Legjobb barátom, olyan szemekkel meredt rám, mintha a halálból tértem volna vissza, vagy nem is tudom, de ilyen pillantásokat, mint amiket azon a reggelen kaptam, még nem tapasztaltam az egyetemista esetében. Mintha kötelező lett volna tudnom, hogy kiről volt szó.

- Chanyeol – ismételte az ismeretlen nevet. – Park Chanyeol, a te… – nem folytatta a mondatot, pedig kíváncsian vártam, ki miatt változott meg ennyire Dyo arcberendezése. Kétségbeesés, milliónyi kétely, s kérdés ült ki aranyos pofijára, úgy pislogva rám a hatalmas szemeivel mintha nem ismert volna meg. – Baekhyun… Te nem emlékszel rá?

- Nem – ráztam meg lassan fejemet, időközben magamon tudva, nem csak lakótársam kezét, hanem ijedt tekintetét is.

 Kire kellett volna emlékeznem?

23. rész - Több mint legjobb barát

 Elképedve engedtem el az enyéimet szorító kezeket, elkerekedett szemekkel pislogva azoknak tulajdonosára, aki olyan sajnálkozva meredt vissza rám, amit még embertől nem tapasztaltam.

- Nem estél kómába? – kérdeztem, remegő ajkaim közé sűrítve ezt az egy mondatot, mintha ezzel minden érzelmemet ki tudtam volna fejezni. Ha a pofám elé tartanak egy tükröt, akkor is csak sötétséget láttam volna a kétségbeesés mellett, ebben biztos voltam. – De akkor… hogy kerültél ide? – értetlenkedtem továbbra is, meg sem várva a férfi feleletet, mert a fejemben már rögvest ki is találtam a megoldást. – Uramisten! Te… Te meghaltál!

- Baek – sóhajtott egy nagyobbat a férfi, fáradtan hunyva le pilláit, készülve megerősítést adni nekem. – Ez…

- Ez pontosan az, ugye? – pattantam fel helyemről, tincseimet kezdve idegesen tépni, mintha szegény hajhagymáim gyötrése előrébb vitte volna a helyzetünket. – Te jó isten! Meghaltál, és valószínűleg én is meg fogok, ezért fakulok, ugye? És el kell mennünk majd együtt a túlvilágra, ahol ki tudja, milyen fogadtatás vár ránk… Lehet olyan lesz, mint egy börtön, ahol egymást erőszakolgatják! Jesszusom! Soo, én nem élném túl, ha valami benga állat meg akarna baszni…!

- Baekhyun! – kiáltott rám legjobb barátom, ahogy ő is felállt, megakasztva ezzel folyamatos járkálásomat. Mindkét kezét vállaimra helyezte, szembefordítva így magával, jelezve, hogy fogjam be azt a lepcses pofámat, és inkább hallgassam meg a valós tényeket. Amik egyértelműen azok voltak, amiket kijelentettem, csak Dyo mindent át akart fogalmazni, hogy megnyugtasson. Ebben biztos voltam. – Nyugodj le, ez nem fog előfordulni! Senki nem erőszakol meg senkit, téged sem fognak megbaszni, és nem megyünk a túlvilágra!

- Akkor miért történik velem ez az egész? – Szinte már sírtam a szavakat, az ideg teljesen elöntött, úgy éreztem magam, mintha felborult volna a hormonháztartásom. – És akkor… hogy kerültél ide, ha nem estél kómába, és nem is haltál meg? Vagy mégis így van?

- Nem – nyögött kelletlenül, tarkójára simítva. – Baek, én nem haltam meg, de nem is estem kómába.

- Akkor miért vagy itt? – tettem fel a kétmillió dolláros kérdést, amire a válasz nem érkezett meg olyan hamar, mint ahogy azt reméltem. És, mint később kiderült, a dolgok nem voltak olyan egyszerűek, mint ahogy azt egészen eddig hittem.

- Ezt nem tudnám röviden elmagyarázni, úgy, hogy megértsd!

- Akkor magyarázd el úgy, hogy ne értsem meg! – vágtam rá, gondolkodás nélkül, nem is figyelve arra, mekkora baromságot mondtam.

- Ugye tudod, hogy ennek a mondatnak nem volt sok értelme? – nevetett ki kínosan, mivel akármennyire is próbált humorizálni, ő maga is tudta, nem voltunk abban a helyzetben, hogy csak úgy kacarásszunk, mintha semmi gondunk nem lett volna.

- Kérlek Kyungsoo – könyörögtem neki, fáradtan rogyva le a kanapéra Chanyeol mellé, fejemet vállába fúrva, felkészülve arra, hogy könnyeim áztassam át felsőjét. – Nem értek semmit…

 A kétségbeesett kétely kézzel tapintható volt a helyiségben. Ugyan egyikkőjüket sem láttam, csupán szerelmem sötét pólójának anyagát vizslattam közelről, biztosra vettem, hogy mindegyikük egymást fixírozták, valamiféle lehetőség után kutatva. Nekem nem volt erőm a meggyötört arcok látványához, így a magas férfi ölelésébe burkolóztam, abban reménykedve, az erős karok majd megvédenek a következményektől. A többi emberrel szemben, az elálló fülű személyből melegség áradt, olyasfajta törődni vágyás, amely még sosem esett ennyire jól. Éreztem a szeretet, a melegárnyalatú színeket, amelyek egyenesen kicsaptak belőle, megragadva engem, magukkal rántva.

Miről van szó? – kérdeztem, rákapcsolódva a telepátiánkra; legalábbis reménykedtem benne, hogy volt nekünk olyanunk.

Jelenleg csak néznek egymásra – érkezett rögtön a válasz –, mintha ők is fejben kommunikálnának.

És ez mit jelent ránk nézve?

Nézd Baek – hangja még fejében sem volt magabiztos, hát még ha élőben hallottam volna őt –, nem vagyok jós. Fogalmam sincs. De…

Ne! – ellenkeztem rögvest. – Nem akarom, hogy ezt a mondatot befejezd!

Miért nem? – Azt hittem, egyértelmű volt a válaszom; éreztem minden porcikáján, hogy mit akart mondani. Ahogy a szíve dobogott, ahogy a levegőt vette, ahogy megváltozott az aurája… tisztában voltam vele, mi következett volna ezután, elvégre nem voltam ostoba.

Tudod, hogy miért.

De erről beszélnünk kell! – makacskodott ő is, de én kötöttem az ebet a karóhoz, és csak jobban szorítottam magamhoz.

Nem kell, tudok mindent, amit tudnom kell veled kapcsolatban. És nekem ez tökéletesen elég. Amúgy is tudom, mit mondanál, így legalább nem kell ezen görcsölnöd.

Ahogy gondolod – felelte, s ugyan nem pillantottam fel rá, de biztosra vettem volna, hogy mosoly foglalt helyet arcán.

Chanyeol­­ – kezdtem.

Igen?

Szeretlek! – közöltem vele tényszerűen, mire szívverése hirtelen háromszorosára gyorsult, mint előtte. Mindene megváltozott; illetve, az eddig állapota erősödött, de mintha direkt hozzáépítettek volna némi pluszt. Ketyegője sebesebben kezdett verni, vére szinte száguldozott ereiben, karjai birtoklóan szorítottak, s mintha az aurája is tágasabb ívben táncolt volna körülötte.

Én is szeretlek!

 Ennyi nekem bőségesen elég volt ahhoz, hogy elég bátorságot gyűjtsek a tények elfogadásához, így felemeltem eddig elrejtett arcomat. Az első dolog, amit megpillantottam, Chanyeol tündöklő mosolya volt, amely az egész világomat szebbé tudta volna tenni, mindössze egyetlen másodperc alatt. Nem szóltunk egymáshoz, hiszen gyakorlatilag az előbb már mindent megtárgyaltunk, amit meg kellett. Szimplán, szavak nélkül simítottam arcára, lopva tőle egy kedves csókot, amely az eddigieknél is édesebben hatott.

- Baek – ült le mellém JoonMyun, lágyan érintve meg vállamat, mire felé fordítottam fejemet. Ahogy aggódó tekintetét megláttam, azonnal elszállt belőlem minden nyugodtság. – Emlékszel, amikor az Istennel való találkozásomról meséltem?

- Igen – bólintottam. Már nem próbáltam meg magamban kérdéseket feltenni, s megtalálni rájuk a választ, hisz feleslegesen stresszeltem volna az amúgy is gyenge szervezetemet. A napi adagomat már eme beszélgetés előtt is túlléptem, ebben biztos voltam.

- Nem véletlenül mentem el hozzá.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam enyhén össze szemöldököm, kíváncsian vizslatva az idősebbet.

- Az Éhezővadászok elrendezése után, halaszthatatlanul el kellett utaznom hozzá; nem voltam őszinte, amikor azt mondtam, jártam a világokat, mert nem – JoonMyun hangja lassan jutott el tudatomig, percenként okozva egyre s egyre nagyobb aggodalmat bennem, ezt még tetézve a sajnálkozó szemeivel. – A Pokol kapujától azonnal magához hívatott, mivel… rólad akart beszélni!

- Rólam? - meredtem rá meglepetten, mintha… Nem, erre nem tudtam jó hasonlatot találni. – Isten tud rólam?

- Többet, mint azt hiszed – bólintott aprót, egy másodpercre legjobb barátomra sandítva, aki úgy meredt a kanapén ülő kisebb csapatra, mintha épp a temetésünket nézte volna. JoonMyun visszavezette arcomra tekintetét, majd kegyetlenül folytatta. – Nézd, mielőtt még ténylegesen beavatnálak mindenbe, tudnod kell, hogy mélységesen sajnálom!

- Jézusom, Joon! – nyögtem kelletlenül, erősen megszorítva Chanyeol selymes tapintású kézfejét, amit ujjaim között tartottam. – Kérlek, nyögd ki végre, már kezdek ebbe beleőszülni!

- Az a helyzet, hogy azon az éjszakán, amikor az erkélyen egyensúlyoztál részegen – ment vissza egészen a kezdetekig –, nem estél le!

- Hogy?!

- Úgy van, ahogy mondom – felelte rendíthetetlenül, egy hidegebb, kimértebb arcát véve elő, miközben nekem fel kellett dolgoznom mindazt, amit kiejtett ajkain. – Baekhyun, te hivatalosan még most is élsz!

- De akkor hogy került ide? – tette fel kérdésemet Chanyeol, végre hangot adva értetlenségének, időt hagyva nekem, hogy túltegyem magam a sokkomon. Nem haltam meg? Nem estem kómába? Még kórházban sem vagyok? Viszont… miért nem vagyok akkor otthon?

- Ez bonyolultabb, mint hinnénk – sóhajtott JoonMyun, segítségkérően meredve Kyungsoora, aki készülte átvenni a hegyibeszédet. Könnyes szemekkel tekintettem fel lakótársamra, már csak arra vágyva, hogy minden tisztázódjon bennem.

- Baekhyun, nem estél le aznap éjjel az erkélyről – ismételte ezt a mondatot, mintha innen keresné a kiindulópontot, ahonnét végig tudta vezetni az egész hazugságot, amibe belekeveredtem. – Mégis itt vagy, mert Isten kiszúrt téged, és egyfajta leckét akart adni.

- Miféle leckét? – rebegtem, kikelve önmagamból. – Mit tettem, hogy egy ekkora sokkot érdemeltem?

- Nem értékelted azt, amid van! – vágott élesen szavamba, olyan erősséggel, mintha egyenesen neki fájt volna, hogy ennyire elégedetlen ember voltam, egész életemben. – Baszd meg Baekhyun, születésedtől kezdve, a halálodig, sőt, még utána sem bírtad felfogni, mennyi mindened volt! Mindig többet akartál, mindig mást akartál, sosem tudtál semmit sem megtartani, mert elhajítottad magadtól! Anno a barátnőid nem azért szakítottak veled, mert akkora sekélyes ribancok voltak; hanem mert egy életét megunt, nyafkamancit kaptak egy erős huszonhárom éves férfi helyett. Mindig másokat hibáztattál az életed pocséksága miatt, ahelyett, hogy megpróbáltad volna megoldani a gondjaidat! – kiáltotta arcomba, mintha azt akarta volna, hogy végre felfogjam az elmúlt két évtizedet, amiben eddig éltem. – Mindenki ezt láttad rajtad; a barátaid, a családod, az exeid, én és még Isten is!

- Ezért kellett elhitetni velem, hogy meghaltam?

- Muszáj volt, különben nem láttad volna meg az életed szépségét – túrt bele idegesen hajába Kyungsoo, miután befejezte korholásomat. – Tudod, odakint jelenleg áll az idő miattad.

- Mit értesz azalatt, hogy áll?

- Amióta itt vagy, egy bogár sem hagyta el a helyét Szöulban – tette csípőre kezét, szinte már sírva pislogott megdermedt testemre. – A kép, amit a vetítőn látsz, szimpla illúzió, egy neked alkotott felvétel, hogy ténylegesen elhidd ezt a Limbo szokást, és semmiféle kérdés ne merüljön fel benned. És tudod, miért van ez? – nevetett kínosan. – Mert Isten ennyire kibaszott jófej volt veled. Azt akarta, ha visszatérsz az életben, minden onnan induljon, ahonnét abbahagytad, hogy tényleg ne maradj le semmiről.

- Ha ez mind igaz, akkor miért vagytok mind teljesen kiakadva?

- Mert arra még ő sem gondolt, hogy itt Limboban megtalálod a másik feledet – vette át ismét a szó JoonMyun, utalva ezzel Chanyeolra, aki végig ledöbbenve figyelte a tények feltárását. – Hidd el Baekhyun, Isten a legragyogóbb elme a világegyetemben, az viszont neki sem jutott eszébe, hogy esetleg, a mi világunkban szokásos identitásváltás nálad is beáll, ráadásul még rá is találsz az igaz szerelmedre!

- Ezek szerint – pillantottam szerelmemre, aki hasonlóan nagy szemeket meresztett rám –, Chanyeol nem volt betervezve?

- A legkisebb mértékben sem – sóhajtott az előbb említett egykori szeretője. Látszott rajta, hogy az ő idegei sem pihentek ezekben a percekben. – Persze, amint észleltük a köztetek lévő kapcsolatot, Isten rögtön leküldte hozzád Dyo-t, hogy mikor rájössz a homoszexualitásodra, rá vetítsd ki az érzelmeidet; ezért voltál szerelmes belé. És…

- Oké-oké, STOP! – tettem fel mindkét kezemet, kérve magamnak pár percet, hogy felfogjam a történteket. Szóval azért kerültem le Limboba, mert Isten megelégelte a folyamatos rinyálásomat az életről – és mint utólag kiderült, a szép pofikámnak semmi baja nem lett –, viszont volt annyira kedves, hogy az én boldogságomért leállította a valóvilágban az időt, hogy amikor visszakerülök, ugyanonnan folytathassam az életemet, ahonnét abbahagytam. Emellett Kyungsoo és JoonMyun végig átvertek, hogy megtanulhassam a leckét, de arra senki sem számított, hogy közben szerelmesek leszek, szóval a jelenlegi szituáció, kibaszott szarnak volt nevezhető. Fhu baszki, ahogy így végiggondoltam mindent, csodáltam, hogy nem kapott el a szívfasz. – Már csak egyetlen egy dolog nem világos.

- Micsoda? – kérdezte JoonMyun, meglepődve viszonylag higgadt kérdésemen.

- Neked mi a fasz közöd van az egészhez? – mutattam legjobb barátomra, a lehető legnagyobb kíváncsisággal testemben, mert csak Dyo nem illett bele a képbe. – Úgy beszélsz mindenről, mintha még JoonMyunnál is jobban tudnád, hogy működnek itt a dolgok, holott te is ugyanolyan ember vagy, mint én…

- Ez nem teljesen igaz – vakarta meg tarkóját, egy újabb idegi hullámvasútra fizetve be engem. Már tényleg nem tudtam, mire kellett volna számítanom. – Én nem vagyok ember.

- Nem? – esett le az állam, de úgy, hogy a darabjait egy évig is kereshettem volna. – Akkor…?

- Aigoo, sosem hittem volna, hogy ezt ilyen kínos lesz kimondanom – nevetett fel idegesen, végre valahára szemeimbe nézve. – Az őrangyalod vagyok.

- Ne bassz fel! – nyögtem kelletlenül, térdeim közé hajtva fejemet, ahogy szegény hajamat kezdtem tépni, ismételten. Nekem ez egyszerűen… Már nem tudtam a „sok” szót használni, mert az nem fejezte ki megfelelően a kiakadási skálámon lévő szinteket. Erre új kifejezést kellett volna gyártani, mert a „sok” elbújhatott az érzéseim mellett, ez is biztos volt. – Te komolyan angyal vagy? És neked sincs farkad?

- Tényleg ez az első dolog, ami eszedbe jut? – korholt le rögtön, ismételten kiakadva kérdéseimen. – Többféle angyal van, oké? Én az emberibb fajta vagyok, hogyha így jobban tetszik.

- És miért van nekem őrangyalom? – kérdeztem, sokkal inkább magamtól, mint tőle. Nem is kérdés, inkább egyfajta fájdalmas felnyögés volt ez a részemről, mert akkor már tényleg elegem volt mindenből, és mindenkiből. Csupán az előző napi állapotomba akartam kerülni, ahol boldogan elvoltam Limboban, Chanyeollal és a munkámmal.

- Még kérdezed a történtek után?

- Kösz, hogy emlékeztetsz rá, milyen szerencsétlen is vagyok – szenvedtem látványosan, reménykedve abban, hogy ez csak egy rossz álom volt, és valójában minden úgy történt, ahogy azt a legelején hittem.

- Nem akartalak emlékeztetni – ült le mellém, simogatni kezdve hátamat, hirtelen nyugalmat erőltetve belém. – Nem tudtad, de végig ott voltam veled. Fogantatásod percétől a mai napig itt vagyok, mert az a dolgom, hogy vigyázzak rád. És bármennyire is nem szeretnéd, a halálodig el sem engedem a kezedet.

- Istenem – nyögtem kelletlenül, szabadon engedve minden könnyemet, amiket eddig magamban tartottam. Egyszerűen már nem bírtam elviselni ezt a mennyiségű információ áradatot, hiszen eddig egy nagy hazugságban tengettem a napjaimat, ami már eleve hihetetlen volt. Elhitették velem, hogy elveszíthetem az életemet, hogy majdnem meghaltam, hogy a legjobb barátom is éppen, hogy nem dobta fel a talpát, közben pedig minden a legnagyobb rendben volt. És mindezt miért? Hogy megtanuljam a leckét! Hát köszönöm szépen, bassza meg, megtanultam, de annyira, hogy többé nem is akarok erre az élményre emlékezni!

- Azt hiszem, a lényeget elmondtuk neked – törte meg a hatalmas csendet a legidősebb, halk sóhajokat engedve ki ajkai közül. – Viszont…

- Kérlek ne! – ellenkeztem azonnal.

- Nekem sem egy leányálom erről beszélnem, de kötelességem…

- Miért? – vágtam élesen szavába, könnycseppekkel beborított íriszekkel meredve rá, végleg belé fojtva, még a legkisebb hangot is. – Miért kötelességed tönkretenni? Miért kell összetörnöd még az utolsó darabkáimat is? Miért nem maradhatok itt, bármi következmény nélkül?

- Mert ez nem ilyen egyszerű, Baekhyun – rázta meg fejét JoonMyun, óvatosan érintve kézfejemet, mintha félt volna attól, hogy esetleg elhúzódom tőle. – Ha rajtam múlna, addig maradhatnál, ameddig csak szeretnél, szívesen látott személy vagy itt, ezt te is tudod. Viszont nem én hozom a szabályokat, ahogy azt már korábban mondtam; és a kedvedért sem maradhat örökké mozdulatlan a fenti világ. Van egy bizonyos időkorlát, amit Istennek be kell tartania, akár tetszik, akár nem. Ha az egyik téridő meghal, lassacskán a többi is meg fog­… ezt pedig senkiért sem áldozhatjuk be, remélem ezzel tisztában vagy.

- Persze – ráztam meg fejemet, fájdalmasan nevetve fel. – Viszont ostoba sem vagyok… tudom, hogy azért fakulok, mert fel kell szállnom a vonatra, és el kell mennem innen.

- Így van – szorította össze ajkait a férfi, már nem is nézve rám. Egyenes háttal, teljesen kisírt szemekkel tűrtem a helyzetet, rá sem bírva pillantani szerelmemre, ő milyen állapotban lehetett. Mondjuk nem volt szükségem arra, hogy lássam, éreztem, hogy Chanyeol is szenvedett legalább annyira, mint én, azokban a percekben.

- És mi van akkor – nyeltem egy kisebbet, óvatosan téve fel, talán utolsó kérdésemet –, ha nem szállok fel a vonatra?

- Ez esetben, elvileg felborulna a téridő-kontinuum, a világok fokozatosan tűnnének el, a te lelked pedig örökké a sötétségben kóvályogna, nem találva békére – összegezte lehetőségemet JoonMyun, látványosan kifejezve, melyik opciót nem ajánlotta. – Nincs más lehetőséged Baek­… el kell menned!

 A szívem szakadt ketté, amikor folydogáló könnyekkel, négyesben sétáltunk ki az éjszaka közepén az állomásra, várva az érkező szerelvényre. Nem akartam búcsúzkodni, nem akartam még egyszer utoljára megpillantani azt a tájat, amit az elején mindennél jobban gyűlöltem. Egyszerűen nem akartam elmenni; elsősorban Park Chanyeol miatt.

 Ahogy a férfi szemeibe meredtem, melyekben már gyűltek a könnyek, legszívesebben vele együtt haltam volna meg, ott helyben. Éreztem, ahogy a mellkasában dolgozó ketyegője másodpercenként lassult le, egészen addig, mígnem egy pillanatra teljesen megállt. Abban a rövid, ám hihetetlenül hosszúnak tűnő időben, a vére nem keringett, az izmai nem mozogtak, a szervei nem dolgoztak, s a levegő sem jutott be szervezetében. Csupán sós cseppek folytak lélektükréből, megmutatva, mekkora fájdalmat okozott neki az elkövetkezendő pár perc. Aurája teljesen befeketült, szinte teljesen meghalt, akárcsak én. Mintha egy darabot szakítottak volna ki belőlem… a legfontosabb darabomat.

 Először JoonMyunt öleltem meg, mikor a vonatunk beérkezett a vágányára. Szorosan tartottam karjaim között őt, mintha a vele töltött idő alatt, teljesen kicseréltek volna, holott csak megtanultam végre tisztelni valakit.

- Köszönöm – suttogtam fülébe, mielőtt még elváltam volna testétől.

- Nem kell – mosolygott, ismeretségünk alatt talán először úgy, hogy gyönyörűnek tudjam látni. – És ne feledd; minden helyzet egy múló állapot!

 Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Limbo Világmestere nekem mondott, mielőtt végleg elhagytam volna őt.

 Ahhoz a férfihoz léptem, akit talán tudat alatt egész életemben kerestem, mégis el kellett hagyjam. Könnyek között felsírva bújtam ölelésébe, még egyszer utoljára beszívva bódító illatát; utoljára érezve teljes testét közelemben; utoljára hagyva, hogy az erős karok védelmezően átkaroljanak; utoljára marva tőle szenvedélyes csókot, aminek emléke a sírig is el fog kísérni. S utoljára halhattam mélyen búgó hangját, amely cseppet sem illett gyermeki vonásaihoz, melyeket legutolsó alkalommal, akkor érintettem.

- Kérlek – szólt hozzám, mikor már kibuggyantak könnyei –, keress meg odafent! Nem érdekel, milyen állapotban vagyok, valahogy keress meg! Ígérd meg!

- Megígérem! – mosolyogtam keserűen, nem bírva abbahagyni sírásomat, már egész arcomat átitattam könnyeimmel. – Te pedig… ne felejts el, rendben?

- Ne mondj ilyet – bökött oldalba, játékos nevetésben törve ki. – Téged sehogy sem lehetne… és Baek – szólított még meg, mikor el sem léptem tőle. – Köszönöm, hogy emlékeztettél rá, ki is vagyok valójában!

- Mire célzol ezzel?

- Semmire – legyintett mosolyogva, majd még egyszer lopott tőlem egy csókot, az utolsót ebben a világban. – Szeretlek!

- Én is szeretlek!

 Az ablaküvegnek döntött fejjel néztem az egyre gyorsabban távolodó tájat, megpróbálva nem megint zokogásban feltörni. A fák, az épületek, a kocsma, a kint járkáló emberek… mint egy darabka voltak ebben a hatalmas kirakósban. Gyengén lehulló pillákkal memorizáltam az utolsó métereket Limbo gyönyörű világából, mielőtt még elnyomott volna a keserű álom.

22. rész - Fakuló tények

 Az a néhány gyilkos perc, amíg Chanyeollal felöltöztünk, s lóhalálában átrohantunk JoonMyunhoz, megmászva pár emeletet, idegtépően sok időnek tűnt. Minden egyes lépésnél, minden szaporább lélegzetvételnél egyre gyengébbnek s tehetetlenebbnek éreztem testem. Mintha az eddig jól működő funkcióim, amelyek egészen addig a napig tökéletesen működtek, lassacskán leállni készültek volna. Térdem remegett, a szívem összevissza kalapált, a légzésem szaporábbá s erőtlenebbé változott, miközben a tekintetem ködösülni kezdett, leplet bocsátva látásomra.

 A magas férfi végig erősen szorította csuklómat, olyan akarattal húzva maga után, amelyet eddig még senkinél sem tapasztaltam. Szoros tartása, melegséggel töltötte el fáradó szívemet, amelynek dobogása is gyengülni kezdett. Úgy érintette kezemet, mintha az életét akarta volna megmenteni ezzel. Holott az enyém táncolt ismét kötélen, nem az övé… Bár, azok után, amik kiderültek kettőnkről, azon sem csodálkoznék, ha az életeink már egybeforrtak volna.

 Mire a házhoz értünk, a lábamon sem bírtam állni, így szerelmemnek kellett karjaiba felcipelnie a milliónyinak tűnő lépcsőfokokon. Egy évezrednek tűnt, mire elteltek a másodpercek, s sikeresen dörömbölni nem tudtunk JoonMyun ajtaján. Illetve, Chanyeol ütötte izomból fa alapú nyílászárót; én arra koncentráltam, hogy ébren tudjam tartani magamat. De mindhiába: mire a bejárat kitárult, s a fényesség elvakítani készült mindkettőnknek, addigra már pilláim tartása alábbhagyott, olyan erővel lökve engem a tudatlanság sötétségébe, mintha egyenesen száműzni akartak volna.

 Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam, milyen állapotban vagyok; hangokat sem hallottam, mindössze érthetetlen foszlányok fogták közre elmémet, teljesen összekuszálva azt. Fájt, szúrt, égetett minden pillanat, amit a feketeségben töltöttem, amely kínozta létezésemet. Ha egyáltalán léteztem még…

 Abban sem lehettem biztos, élek-e, vagy már a halál küszöbén várom a következő szintet. Elképzelni, belegondolni sem akartam, milyen lehetett a Limbo utáni „élet”; ilyen sötét? Ennyire borongós, ennyire semmilyen? Vagy csak nélkülük ilyen elviselhetetlen?

***

- Ettől jobban lesz? – hallottam egy aggodalmas kérdést, egy ismerős mély orgánumból, amely rengeteg félelemmel volt megtöltve. – Ez segít itt tartani?

- Azt nem tudom – érkezett a sajnálkozó válasz, egy ezelőtt mindig undoknak ismert személytől, kinek hangja lágyan simogatta dobhártyámat. – Nem én hozom a törvényeket, nem én találtam ki a játékszabályokat; csak azt tudom, hogy ennek az injekciónak hála, lassul a fakulás folyamata. De el nem múlik.

- Bassza meg! – sikkantott fel, szinte már siránkozva a magasabb férfi, azon pörgetve agykerekeit, mit lehetne ezután tenni. – Nincs más lehetőségünk?

- Lehetőséget szeretnél? – JoonMyun szavai kiélesedve kapták el Chanyeol nyakát, egyetlen egy vágással elvágva a másik torkát. – Ha annyira segíteni akarsz, akkor menj ki a folyosóra, vedd elő a mobilodat, hívd fel Hongkit, és mondd meg neki, hogy azonnal küldje ide Kyungsoo-t!

- Kyungsoo-t? – értetlenkedett párom. – Miért van szükség rá?

- Ne kérdezősködj annyit, csak tedd, amit mondtam!

 Azzal pár csoszogás után, egy ajtó kitárult, majd hirtelen be is csukódott, csendet varázsolva a helyiségben, ahol feküdtem. Homlokráncolva próbáltam kinyitni szemeimet, lassacskán fogadva be a hirtelen érkezett világosságot, amitől az elmúlt percekben elszoktam. Az első, amit tehettem, hogy reflexszerűen dörzsölni kezdtem szemeimet, majd ujjaim átvándoroltak halántékomra, s az ott fájó részeket vették kezelésbe.

- Felébredtél? – ült le mellém JoonMyun, figyelve, ahogy nagy nehezen felültem.

- Fel – sóhajtottam nagyobbat. – Jézus fasza, úgy érzem magam, mintha megevett volna egy macska, és az előbb hányt volna ki.

- Pedig nem másnapos vagy – mosolygott, miközben megveregette vállaimat. – De örülök, hogy valamennyire már önmagad vagy. A gyógyszer sokat segített rajtad.

- Gyógyszert kaptam?

- Muszáj volt – tárta szét karjait. – El akartál tűnni…

- Igen, az a rész még megvan – temettem arcomat tenyereimbe, igényelve néhány másodpercet, amíg kellőképpen felébredtem. – Már azt is hallottam, hogy injekciót kaptam. Azt hova adtad be pontosan?

 JoonMyunnak nem kellett szavakkal pazarolnia az időnket, csupán sokat sejtető tekintettel meredt testemnek egy olyan pontjára, amit még Chanyeol sem fixírozott ekkora látványossággal. Követtem a férfi pillantását, s nagy nehezen tudomásul vettem, hogy ott terpesztettem JoonMyun hálószobájában, bokáig letölt gatyával, csupasz alsótesttel.

- Faszom – sóhajtottam kelletlenül, továbbra is a saját péniszemet bámulva, mintha eddig nem láttam volna elégszer. – Aish, komolyan, már meg sem lepődök ezen.

- Helyes, nem tenne jót neked, még egy kiakadás – bólintott, szerencsémre, abbahagyva az intim részeim fixírozását.

- El sem akarom képzelni, mennyire zavarba jöttem volna, ha ébren kell végignéznem, ahogy kitárt picsával fetrengek az ágyadon, miközben te elvégzed… amit el kell végezned – borzongtam bele a gondolatba, ahogy JoonMyun felettem hajolva éppen beadja nekem a gyógyszert… Baszki, inkább nem is próbáltam elképzelni.

- Nekem sem volt egy élvezet, hogy gyógyszert kellett adnom a pöcsödnek – forgatta meg szemeit, egy pillanatra megint azzá a JoonMyunná változva, akit az elején megismertem.

- Legalább nagyobb lett tőle?

- Nem tudom, ezelőtt mekkora volt – rántott vállat, aztán újra szemügyre vette az eddig folyamatosan emlegetett tagomat. – De én a helyedben nem panaszkodnék.

- Köszönöm – ráncoltam homlokomat, kínosan mosolyogva. – Vagy mi…

- Amúgy, kínosabb volt, amikor a pasid, és annak exe, éppen lerángatta rólad a nadrágot – vakarta meg nevetve tarkóját, némiképp témát váltva, majd hozzátette. – Amúgy, most már nyugodtan felöltözhetsz.

 Kivételesen ezt az ötletet mindketten egyformán díjaztuk, így míg JoonMyun diszkréten elfordult, én megembereltem magam, s nehézkesen magamra húztam bokámat verő alsómat, s farmeromat. Amíg fel nem álltam, észre sem vettem, mennyire erőtlennek éreztem magamat… azt gondoltam, a fakulás meggyengítette mindenemet, amin nem is csodálkoztam.

- Mellesleg – mondtam a férfinek, mikor mellé értem –, sajnálom!

- Mit? – értetlenkedett. – Ha az előbbire gondolsz, nem kell semmit sem sajnálod, láttam már faszt, ettől nem jöttem zavarba, vagy ilyesmi…

- Nem arra gondoltam – ráztam meg fejemet, úgy, hogy még tincseim is helyzetet változtattak. – Amúgy azt is köszönöm.

- Akkor mit sajnálsz?

- Ezt az egész Chanyeolos esetet – mondtam. – A szakításotok óta nem találkoztunk, kínos lehet neked ez az egész…

- Istenem Baek! – nevetett ki kedvesen, ahogy lassan kimentünk hálójából, a nappaliba érkezve. – Hihetetlen, hogy a történet után, te csak erre tudsz gondolni! Nem vicceltek, amikor mondták, hogy egy rendes srác vagy.

- Kik mondták? – vontam össze szemöldökömet, mivel JoonMyunnal semmilyen formában nem lehettek közös ismerőseink.

- Majd megérted – veregetett vállba, szeretetteljes mosollyal arcán. – Visszatérve a Chanyeolos incidensre, tudnod kell, hogy egyikkőtökre sem haragszom. Amióta itt vagyok, megtanultam, hogy ilyeneken felesleges pattogni, ráadásul én több időt töltöttem együtt vele, mint te.

- De ez nem dühítő? Hogy idejöttem, és elvettem tőled?

- Dühítő lenne, a való életben, és ha tényleg elvetted volna – nevetett továbbra is, mintha szórakoztatná a hülyeségem. – De Chanyeol választott téged, és ő sem azért, mert hűtlen típus lenne; egyszerűen ti összetartoztok. És ezt már azóta tudom, hogy megláttalak titeket egymás mellett.

- Nem sérült a hiúságod miattunk? – Egyáltalán nem értettem, JoonMyun hogy kezelhette ezt a helyzetet ennyire egyszerűen. Amikor Taeyeon megcsalt, azt hittem megőrülök; mondjuk a két helyzet egyáltalán nem hasonlított.

- Limboban a hiúság a legkevésbé fontos dolog, ezt elhiheted – mosolygott, ahogy leültetett a kanapéra. – Erről felesleges beszélnünk; Chanyeollal jártunk, szakítottunk, mert megismert téged, akit érez, és akivel összetartozik. Pont! A helyedben engem jobban izgatna, hogy miért kezdett fakulni a testem.

- Aish – túrtam bele idegesen hajamba, ahogy eszembe jutott a dolog. – Igyekszem nem gondolni rá, és nem rákérdezni a miértjére… abban reménykedem, ez is egy olyan dolog, amire nem kell választ találnom, és csak egy múló állapot.

- Minden helyzet egy múló állapot, Baekhyun – pillantott rám jelentőségteljesen, a lehető legkomolyabban, pont abban a percben, mikor a bejárati ajtó kitárult, és Dyo meg Chanyeol lihegve estek be rajta. – Ezt is majd megérted – suttogta még utoljára, azzal hátat fordított, s lakótársammal kezdett diskurálni.

- Chanyeol útközben elmondott mindent – szuszogta barátom, ahogy felegyenesedett, s aggodalmas szemeket vetett rám.

- Tudod mi ilyenkor a teendő? – meresztett a fiúra nagy szemeket a másik, mintha Dyo bármit is jobban tudott volna a Limbo-s dolgokról, mint JoonMyun.

- Attól tartok igen – mondta, teljesen más aurával, mint ezelőtt.

 Teljesen lefagytam. Mintha nem azt a Do Kyungsoo-t láttam volna magam előtt, aki évekkel ezelőtt megismertem. Mintha egy idegen férfire tekintettem volna. Mit tudott, amit Joon nem?

- Akkor elmondjuk neki? – sóhajtott fáradtan az előbb említett, nekem meg már kezdett felforrni az agyvizem.

- Muszáj lesz.

- Mit kell elmondanotok? – vágtam ketté beszélgetésüket, sürgető kérdésemmel. Nem értettem semmit, nem tudtam, mi a frász van velem, ahogy a jövőm is egyre homályosabban táncolt előttem; nem vágytam több titokra, több bizonytalanságra, csak a színtiszta igazságra. Elegem volt már mindenkiből.

- Baek – ült le mellém lassan legjobb barátom, előtte még egy gyors pillantást váltva JoonMyunnal.

- Dyo, mi ez az egész? – kérdeztem, mikor már szinte könnyek ültek szememben. Időközben Chanyeol is mellém ért, átkarolta testemet, próbált valamennyire nyugtatni, nulla sikerrel. – Próbálom nem felizgatni magamat, hátha ezzel felgyorsul az eltűnésem, de bassza meg… kurvára félek! Kérlek, mondd el, mi a francot kell még tudnom?

- Az a helyzet… – nyelt egyet a fiatalabb, megfogva kezemet, ezzel nyomatékosítva szavait. – Nem voltam veled teljesen őszinte, az idekerülésemet illetően…

- Nem? – szipogtam, rögtön a legrosszabbra gondolva, de ami ezután érkezett, felülmúlta minden elképzelésemet.

- Baek… Én nem estem kómába!

21. rész - „Nem emlékszem”

 Dyo drágám persze bogarat ültetett a fülembe, ezzel a „Mi lesz veletek Chanyeollal a jövőben?” dologgal, így mikor Kyungsoo visszament dolgozni – persze azért, hogy kettesben hagyhasson minket – összeszedtem minden lélekjelenlétemet, és elkezdtem „segíteni” a kicsomagolásban. Yeollie a földre szórt cuccait pakolta be a szekrényembe, természetesen mellőzve a nagyobb változtatásokat; pontosan tudta, hogy gyűlöltem, ha a matattak a személyes dolgaim között.

- Hogy haladsz? – kérdeztem halkan, ahogy óvatosan beléptem, mostantól közös hálószobánkba. Meglepő, hogy ezelőtt mennyire össze tudtam volna fosni magam a kötöttségektől, abban a helyzetben mégis az érdekelt a legkevésbé. Hiába, a halál megváltoztatja az embert.

- Egész jól – felelte, egy pillanatra megajándékozott egy szép mosollyal, immár felöltözött állapotban. – Veled minden rendben?

- Persze – feleltem kapásból. – Miért ne lenne?

- Nyugtalan vagy – állt fel a padlóról, jelentőségteljesen meredve szemeimbe, mint aki egyenesen belelátott a lelkemben. – Érzem rajtad.

- Remek – forgattam meg szemeimet, ahogy halántékomra szorítottam két ujjamat, ugyanis hirtelen beléhasított a fájdalom elmémbe. – Azt nem érzed, hogy mit akarok kérdezni? Mert akkor rögtön válaszolhatnál, és túleshetnénk egy kínos beszélgetés kezdetén…

- Baekhyun! – ragadt meg két vállamnál fogva a magasabb, kedvesen tekintve szemeimbe, azt sugallva ezzel, hogy az égvilágon semmitől sem kell tartanom. – A barátod vagyok, ugyan nem olyan régóta, de szeretném, ha őszinte lennél velem, és nem görcsölnél semmin. Ha van valami, amit meg szeretnél kérdezni, tessék, itt vagyok!

 Kellemes kisugárzás vette körül; meleg színek ölelték körbe kecses testét, éreztem rajta a nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot, minden olyat, amire vágyhattam. Pontosan olyan barátságos légkört alakított ki kettőnk között néhány másodperc alatt, ami egyeseknek egy élet alatt sem sikerül. Mintha, csak egyetlen mosolya meg tudná változtatni az alapszikrát köztünk, méterek magasságába felcsapó tűzzé alakítva azt. Ahogy ránéztem a higgadtan ragyogó arcára, amely csak úgy csillogott a boldogságtól, olyan vágyak törtek rám, amiknek eddig a létezésükben sem hittem.

- Baek – kuncogott halkan, kissé közelebb lépve hozzám, ajkait olyan távolságba hagyva, amibe bele is tudtam volna őrülni –, hidd el, nekem is annyi kedvem van hozzá, mint neked, de előtte beszélnünk kellene!

- Tudom – nyeltem egy kisebbet, lassabb szívveréssel, s valamennyivel alacsonyabb vérnyomással.

- Jobban vagy már? – cirógatta meg tarkómat, ahogy selymes ujjait odavezette.

- Igen – bólintottam határozottan, mire csak elmosolyodott, majd megragadta kézfejemet, s a mostantól közös ágyunkhoz vezetett, aztán le is ültetett arra.

- Akkor mondd, mi nyomja azt az ennivaló szívedet?

- Muszáj ezt így mondanod? – fintorogtam egyet, mivel ugyan romantikus léleknek számítottam, de azért továbbra is férfinak tartottam magam.

- Bocs, nem hagyhattam ki – nevetett jóízűen, aztán végre komolyan vette az elkövetkezendő társalgásunkat, s minden figyelmét, nekem szentelte. – Szóval, mitől vagy, vagy mitől voltál nyugtalan?

- Nos – tettem össze kezeimet, próbálva jól megfogalmazni ezt az egy mondatot –, az előbb elbeszélgettem Dyo-val…

- Istenem, csak azt ne mondd, hogy rájöttél, mégis őt szereted!

- Dehogy – ráztam meg fejemet azonnal, undorodó grimasszal arcomon. – Mármint, beismerem, hogy voltak érzéseim feléje, de ahogy azt már régebben tisztáztuk, ezt csak a hormonzavarom miatt volt.

- Akkor… visszatért egy bizonyos Kim Jongdae? – húzta fel szemöldökét kíváncsian, egyfajta sértettséggel pillantásaiban. Egészen addig nem voltam biztos eme érzelmében, amíg a nyugodt kisugárzásba bele nem rondított egy sötét, higgadtságtól megfosztott szín, ami egyet jelentett a féltékenységgel.

- Jesszusom, te még mindig nem tetted magad túl Jongdaen – forgattam meg szemeimet fáradtan, ahogy az irigységben, de inkább a megbántottságban fuldokló férfira meredtem, akinek tényleg nem esett jól, hogy anno megdugattam magam valaki olyannal, aki nem ő volt. – Elárulnád, hogy miért ekkora szívfájdalom ez neked? Akkor még nem is jártunk, sőt, azt sem tudtam, hogy érzéseid vannak irántam. Ráadásul, te is JoonMyunnal voltál, szóval nem értem…

- Ez bonyolultabb ennél – sóhajtott, miközben szorosan kezdte tartani derekamat, arra kényszerítve, hogy üljek át ölébe, a kényelmes ágy helyett. Ahogy teljesítettem néma kérését, csendben hallgattam, ahogy kiöntötte a szívét. – Nem az a bajom, hogy lefeküdtél valakivel, aki nem én voltam, mert ennyi erővel az összes exedre féltékeny lehetnék, mégsem vagyok.

- Akkor? Mi zavar?

- Leginkább az, hogy valaki olyannak adtad oda magad, aki szinte mindenben jobb nálam – sóhajtott, szomorkásan pillantva rám. – Hogy versenyezhetnék egy Kim Jongdaevel?

- Istenem, mekkora hülye vagy – vetettem hátra fejemet, ahogy izomból a homlokomra csaptam egyet. Amit amúgy nem kellett volna, mert utána még legalább egy öt percig, kurvára fájt a nyoma, de így hatásosabb voltam. Ah, mindegy, Chanyeolért megérte. – Senkivel nem kell versenyezned, te marha! Jongdaevel csak azért feküdtem le, mert ki akart elégíteni, én pedig hagytam neki: ennél mélyebb érzéseim nem kötődnek hozzá! Te ennél sokkal másabb vagy… eleve, összehasonlíthatatlanok vagytok.

- Igazán?

- Hát persze – vágtam rá azonnal, mert sok hisztis barátnő után, tudtam, hogy sosem szabadott hezitálni. – Te ember vagy, ő nem; téged érezlek, őt nem; veled többször feküdtem le, vele csak egyszer; beléd szerelmes vagyok, belé nem…

- Tessék? – akasztotta meg felsorolásomat, meghökkent kérdésével.

- A szavaim közül, melyiket nem értetted?

- Az utolsót – mondta, alig akarva hinni saját magának. Éreztem, ahogy a szíve hevesebb tempóra váltott, ahogy izgalomba jött, ahogy az aurája körül a színek kitisztultak, s egyre vidámabbak lettek. – Tényleg szeretsz?

- Nem baszd meg, utállak, ezért bútorozik össze veled egy olyan ember, aki egész életében fosott a kötöttségektől! – váltottam gúnyos hangnemre, majd rögtön hozzátettem: - Hát persze, hogy szeretlek te nagyon hülye!

 Örömében csupán lopott tőlem egy csókot, de olyat, hogy azután szükségem sem volt arra, hogy ő is visszamondja nekem ezt; a nyelvmozgásából tisztában voltam vele, hogy így volt. Pluszban, éreztem minden egyes porcikáján, hogy a fejem tetejétől a talpamig, totál odavolt értem: mondjuk, ez fordítva is igaznak bizonyult.

 Nem szakadt el ajkaimtól, hevesen falta őket, mintha azokból táplálkozott volna. Közben megemelte, számára pehelykönnyű testemet, s végigfektette azt az ágyon, amely körül továbbra is szanaszét voltak fellelhetők a cuccai. Akaratosan csókolt, teljesen belenyomva a puha bútorba, s ahogy tehetetlenné tette, rakoncátlan ujjai pólóm alá vándoroltak, olyan helyeket tapogatva ki, amiket még én is ritkán érintettem.

- Yeol – nyögtem nevét, mikor számról átvándorolt nyakamra. – Én is akarom… ah… – sóhajtottam egy nagyobbat, amikor érzékeny területre vándorolt nyelve –, de nem erről akartam beszélni.

 Hirtelen teljesen leállt kényeztetésemmel, s körülbelül három másodperc alatt mászott le rólam, olyan arccal meredve a még fekvő testemre, mintha az előbb semmit sem tett volna.

- Igaz – bólintott, miközben beletúrt hajába. – Szóval, miről van szó?

- Tehát – ültem fel, megigazítva ruhámat, mivel már akkor felöltöztem, mielőtt bementem volna hozzá –, azért voltam nyugtalan, mert nemrég beszélgettünk Dyo-val, rólad és rólam.

- Egyszóval, rólunk.

- Pontosan – bólintottam. – És rájöttem, hogy igazából nagyon keveset tudok rólad, persze, eleget ahhoz, hogy szeresselek, csak mégis… kicsit zavar, hogy neked szinte nyitott könyv vagyok, de én még azzal sem vagyok tisztában, te miért kerültél ide – makogtam el problémámat, reménykedve abban, hogy az erősen hegyezett fülek, nem süket szavakat fogadtak be. – Érted, mi a bajom?

- Persze, tökéletesen – mosolyodott el kedvesen, szeretetteljesen simítva meg karomat. – Magyarul szeretnéd, ha mesélnék magamról.

- Igen, az valamennyit biztosan segítene – viszonoztam azt a szép gesztus, ami neki is az arcán ült, reménykedve egy hosszadalmas beszámolóban.

- Mit szeretnél tudni? – kuncogott, aztán pár perccel később, mikor már összeszedte gondolatait, belekezdett. – Park Chanyeol vagyok, huszonhárom éves, és nem emlékszem rá, pontosan mikor is kerültem ide.

- Nem?

- Nem – rázta meg fejét. – Tudod, viszonylag hamar kezdtem viszonyt JoonMyunnal, és se előtte, se utána nem mondta meg, milyen állapotban vagyok a való világban. Nekem meg nincsenek emlékeim.

- Hogyhogy nincsenek? – ráncoltam homlokomat, mert személy szerint, én tudtam, mit műveltem, amiért Limboba kerültem.

- Az egész emberi életem, nagyon homályos a számomra – felelte. – Talán ezért is tudok viszonylag könnyedén beszélni róla. Bizonyos dolgok, bizonyos események persze megvannak, de egy periódus után, abszolút kiesett minden.

- Minden? – kérdeztem vissza, mert biztosan volt valami, ami még megmaradt benne.

- Bonyolult dolgaim vannak – nevetette, kissé talán keserűen. – Egy időben remek életem volt; a szüleim jól kerestek, kiemelkedő körülmények között éltem, voltak barátaim, kísérletezhettem, mert szabadságot kaptam… Aztán mindennek vége szakadt, amikor az édesanyám meghalt.

 Erre a mondatra, nem igazán tudtam reagálni. Csupán elkerekedett szemekkel pislogtam páromra, azon filozofálva, mit kellene mondanom; vigaszt kéne nyújtanom, csendben maradnom… vagy mi? Kisugárzása, szívverése, egyáltalán nem változott, mintha nem váltana ki belőle semmit az anyja elhalálozása.

- Nem kell így nézned – nevetett ki kedvesen. – Már túltettem magam rajta, főleg, hogy tudom, jó helyen van.

- De… – makogtam, teljesen elszomorodva. – Részvétem. Egyáltalán hogy halt meg?

- Ez egy jó kérdés, mert akkoriban halt meg egy barátom is, és mivel ez már régen volt, keverem anyum halálának okával is – vakarta meg tarkóját, én pedig legszívesebben elbőgtem volna magam helyette is. – Valamelyiküket elütötte egy autó, a másiknak meg szívrohama volt. Őszintén nem emlékszem, közel volt egymáshoz a két időpont.

- Jézusom! – képedtem el teljesen. Ha velem történtek volna ilyenek, biztosan öngyilkosságot követek el, vagy nem tudom. Azért egy ilyet feldolgozni… – És ezután mi történt?

- Sajnos semmit sem tudok neked pontosan idézni, mert valószínűleg az idekerülésem előtt megsérült a fejem – mutatott az édes kis kobakjára –, viszont azt tudom, hogy ezek után teljesen eltávolodtam az apámtól, mert egy világi fasz vált belőle, ahogy azt tapasztalhattad. És az életem innen kezdett megváltozni, és homályossá válni; volt valami balhém a suliban is, rossz arcokkal kezdtem lógni, majd az egyik nap, arra ébredtem, hogy itt vagyok. Több mesével nem tudok szolgálni.

- Szóval – gondoltam végig a hallottakat –, nem tudod, miért vagy Limboban? Ahogy azt sem, hogy még visszakerülhetsz-e?

- Semmit sem tudok – rázta meg fejét. – Nem emlékszem…

- Baszki! – mondtam csak ennyit, mivel ennél többre nem futotta a nagy intelligenciával rendelkező Byun Baekhyuntől… Bassza meg, azért ez eléggé durva volt. És az volt még érdekesebb, hogy amennyire én totál kiakadtam, és szerintem mindenem megváltozott, addig ő ugyanolyan higgadtan és boldogan pislogott rám, mint amikor bementem hozzá. – Hogy tudod ezt ennyire… könnyedén kezelni?

- Megmondtam már – rántott vállat. – Továbbléptem. Elvégre ez már a múlt, nem érdemes szoronganom rajta, megmásítani amúgy sem tudom.

- Mégis, mindezek ellenére, hogy vagy képes ilyen boldog lenni?

- Miattad! – felelte rendíthetetlenül, nekem pedig végleg leállt a szívem, ahogy az egyre erősödő színeket vizsgáltam körülötte, amik hirtelenében hatalmukba kerítettek minket. – Mielőtt idejöttél, olyan búskomor és mogorva voltam mindenkivel, hogy Halál volt a becenevem a környéken. Csak JoonMyunnak tudtam megmutatni a mosolyom, de amikor idegesen s kétségbeesve megláttalak a földön, muszáj volt a lehető legbűbájosabban viselkednem veled. Nem megjátszásból, vagy valami, egyszerűen még annyira emberi voltál, hogy emlékeztettél valami olyanra, amit elfelejtettem; ez pedig az idiótán boldog önmagam volt.

- De miért?

- Istenem Baek, ne keresd már mindenre a választ – nevetett, ahogy kedvesen állam alá nyúlt, s rövid csókot lopott tőlem. – Élvezd a jelent, mert ez az egyetlen biztos dolog a kezedben: én vagyok az egyetlen, akiben biztos lehetsz! Ne töprengj a jövőn, csak élvezd ki az elkövetkezendő perceket!

 Lágyan érintette ajkait enyéimhez, ezúttal a lehető leggyengédebben fektetve végig az ágyon, testem fölé tornyosulva nehéz alakjával, amely akkor mégis könnyűnek tűnt. Kezeimet fejem fölé szorította – a legnagyobb finomsággal –, s úgy lehelt párnáimra vággyal teli csókot, hogy levegőt alig kaptam tőle. Puha volt, édes, mégis szenvedélyes: pontosan olyan, amilyenre egész életemben vágytam.

 Már éledező ágyékát nekinyomta enyémnek, ezzel hangos nyögést csalva elő ajkaim közül. Csípőjét folyamatosan ringatta rajtam, teljesen az őrületbe kergetve, miközben felül kényeztetett, s megpróbálta elterelni figyelmemet. Közben ujjai hasfalamat kezdték simogatni, lágyan érintve össze a különböző bőrfelületeket.

 Nagy nehezen megszabadított felsőmtől, amit a kupiba hajított el, nem foglalkozva a későbbi problémával, hogy esetleg nem találom meg. Nyelve elvándorolt számból, először nyakamat véve célba; végigcsókolta az összes megérinthető területet, helyenként meg is szívva bizonyos részeket, aztán lejjebb haladt. Mellkasomnál elsősorban mellbimbóimat vette szájába, néha még foggal is megérintve az érzékeny testrészt, amelynél hangosan felsóhajtottam.

 Aztán elért a lényeghez: ágyékomhoz, amelyet még nadrág fedett. Chanyeol türelme is véges volt, így gyorsabban, ám kevésbé izgató módszerrel szabadított meg a farmertől, s az alatta pihenő boxeremtől. És milyen jó, hogy megtette, csak éppen nem azért volt szerencsés a pillanat, amiért az elején hittem…

- Baekhyun! – pillantott fel rám riadtan, mire azonnal elment a kedvem a kamatyolástól.

- Mi a baj? – ültem fel azonnal, kíváncsian nézve szemébe.

- Fakul a tested!

- Hogy mi van?! – akadtam ki azonnal, majd ugyanoda vetettem tekintetemet, ahol immár Chanyeolé is pihent. És igaza volt: Ahogy letekintettem ölebe, tökéletesen láttam magam alatt a lepedőt, de közben még élénken körvonalazódott a homályosodó férfiasságom.

 Rémülten pillantottam a férfire, akiből csak ennyi szaladt ki:

- Ezt meg kell mutatnunk JoonMyunnak!