12. rész - „Te totál meg vagy zakkanva!”

 Szavai hallatán, egy pillanatra megállt bennem az ütő. Szívem a torkomban dobogott, a vér olyan sebességgel száguldozott ereimben, hogy azt még maga Jason Button sem tudtam volna lekörözni, és a nyál olyan hamar gyűlt össze a számban, hogy muszáj volt csukva tartanom azt, nehogy a végén kifolyjon belőlem valami. Vajon pontosan mit értett kielégítés alatt? Mert ha azt, amit én, akkor bizony piszok mázlista voltam.

- És… – kezdtem bele mondatomban, hosszasan elgondolkodva azon, hogyan is folytassam azt. – Mit takar az ajánlatod?

- Egészen részletesen?

- Egészen részletesen – bólintottam egy nagyobbat, ahogy tenyereimet kezdtem dörzsölgetni, mintha éppen valami illegálist tettem volna, holott csak beszélgettem egy Együtt-érzővel… egy különösen gyönyörű, hihetetlenül vonzó, baromi kívánatos – és reményeim szerint – rendelkezésemre álló Együtt-érzővel.

- Nos, ami azt illeti, a gondolataim összessége tökéletesen megegyezik mindazzal, amit te szeretnél! – Kissé hivatalosan csengő hangja libabőrbe kergette eleve remegő testemet, amely beleborzongott érintésébe, mikor szép kezét combomra vezette. Egy darabig ott pihentette azt, majd lassan felfele kezdett evickélni, egyre közelebb kerülve ágyékomhoz, de még mielőtt ténylegesen megérintette volna azt, elvette kezét. Istenem, úgy éreztem magam a közelében, mintha éppen egy hímringyóval beszélgettem volna.

- Jongdae, én…

- Tudom Baekhyun, hogy neked ez szokatlan – mosolygott kedvesen, mivel valószínűleg látta bennem ezeket a gondolatokat. Basszus, mellette aztán tényleg ki kellett ürítenem az agyamat. – De hidd el, egy kis idő után simán belejönnél. Ráadásul nem maradok sokáig; néhány óra múlva megyek el, és végleg kilépek az életedből, meg ha szeretnéd, ez a kis affér nem fog megtörténni. Vagy, egyszerűen csak meg nem történté nyilvánítjuk, ha úgy kívánod. – A férfi hangsúlyozása, szemöldökének lágy megemelése, és kedves pillantásai egyszerűen képtelenségnek állították be a nemleges opciót, amit ekkor, már nagyon számba sem vettem. Szimpla bólintással nyugtáztam a dolgot, nem kívánva tovább szavakat használni a kommunikációhoz.

 Jongdae elmosolyodott. Lassan felállt helyéről, hihetetlenül kecses tartásával (is) elkápráztatva, majd gyengéden megfogta a kezem. Cirógatni kezdte rajta a bőrt, kedvesen húzva maga felé, ezáltal engem is felállásra kényszeríttet. A férfi csupán egy kicsivel volt magasabb nálam, így nem éreztem a helyzetet annyira idegennek, mintha mondjuk egy kétméteres colossal készültem volna ilyesmire. Taeyeon alacsony volt, de jártam már modellel is – igen tudom, ez lehetetlenségnek tűnik az én esetemben, de a csaj csak később lett híres – így nem számított idegennek ez a felállás sem.

 Óvatosan, kerülve a hirtelen mozdulatokat a háló felé kezdett húzni, mintha érezte volna, hogy melyik volt az én szobám. Mondjuk tudott olvasni bennem, szóval ezen már meg sem lepődtem, csak követtem a gyönyörűséges férfit. Megállva a helység közepén, közelebb húzott magához és édes csókot lehelt kiszáradt ajkaimra, felpezsdítve az ereimben csörgedező vért. Jongdae-t csókolni teljesen más érzés volt, mint Kyungsoo-t; mindkettejükhez vonzódtam, csak éppen legjobb barátom esetében a kíváncsiság hajtott, míg az Együtt-érzőében a vágy minden formája. Ahogy puha párnáit enyéimre nyomta, nyelve átkerült az én számba, ahol olyan varázslatosan használta ezt a részét, hogy azt hittem ott esek össze a karjai közt.

 Végigdöntött az ágyon, egy-egy mozdulattal már meg is szabadítva a felesleges ruháktól, melyek a padlón landolva végezték. Nyakamat csókolgatta, kissé még meg is szívva az érzékeny bőrt, miközben hangosabb nyögésem betöltötte a szoba csendjét. Enyhén göndör tincsei közé fűztem ujjaimat, úgy téve próbára a hajhagymák erősségét, ahogy irányítottam fejét, pontosan melyik területre érintse ajkait.

 Éreztem a testemben erősen tomboló vágyat, a kielégületlenség majdnem minden porcikámra kiterjedt, miközben a férfi apró, felém irányuló, kedves gesztusait figyeltem, melyek hihetetlen mennyiségű örömmel s csodálattal töltöttek el. Tudtam, hogy ez az alkalom tökéletes lesz.

**

 Csendben sétáltunk egymás mellett a férfival, nem szólva egymáshoz, mivel nem volt miről beszélnünk. Nem mondhattam azt neki, hogy csodálatos első szeretkezést okozott nekem, nem mondhattam, hogy minden mozdulata mennybe illő volt, és nem mondhattam, hogy szívem szerint megismételtem volna mindazt, ami a hálómban műveltünk. Szerencsésnek éreztem magam, hogy minden összejött körülöttem; a homoszexualitás, a szabadnapom, Jongdae felbukkanása és, hogy Kyungsoo nem volt otthon. Így szerezhettem magamnak egy felejthetetlen alkalmat, amit még megköszönni is képtelen voltam. Őszintén szólva, nem szerettem volna nyíltani beszélni róla, mivel mégis egyezséget kötöttünk, vagy mi a fenét, de azért valami hálát tanúsíthattam volna.

- Nagyon szívesen – szólalt meg hirtelen, elbűvölő mosollyal orcáján, miközben a körülöttünk elhelyezkedő házakat fürkészte. – Nem kell köszönetet mondanod; örülök, hogy részese lehettem ennek a csodának.

 Teátrális szavai nem tűntek giccsesnek; nála tényleg el tudtam hinni, hogy átlagban így beszélt, így viselkedett másokkal, és ezt a mondatot tényleg komolyan gondolta. Válaszul csupán egy mosolyt küldtem felé, amiben próbáltam minden köszönetemet belesűrítettem, mert Jongdae komolyan fantasztikus élményt nyújtott.

 Sosem gondoltam volna, hogy férfival – konkrétan női szerepben – ennyire élvezetes a szex. Már értem, miért van annyi nimfomániás mostanság, mert ebben a felállásban tényleg másabb az egész nemi aktus lényege. Az elején természetesen baromira fájt mindenem, de az Együtt-érző óvatos volt, és vigyázott rám, aminek hála, olyan gyönyöröket éltem át, amiket Taeyeonnal sosem tudtam. Immáron tökéletesen meg tudtam érteni Dyo barátomat, aki minden Jonginnal töltött éjszaka után olyan vigyorral az arcán jött haza, hogy csak néztem, hogy ez mit szívott. Hát, nem mit, sokkal inkább kit, de nem igazán vágytam belemenni a lakótársam nemi életébe.

- Nos, azt hiszem, itt elválnak útjaink – torpant meg a magasabb, JoonMyun lakása előtt.

- Nagyon úgy tűnik – mondtam én is, ahogy a szép férfira meredtem, akinek még tényleg szerettem volna mondani valamit, de egyszerűen a torkomon akadtak a szavak. – Nézd, én…

- Pszt! – tette mutatóujját ajkaimra, tipikusan romantikus stílusban. – Megmondtam, hogy semmit sem kell mondanod! – kuncogott kicsit halkabban, aztán elvette kezét számtól, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, kedvesen megragadta derekamat, s úgy csókolt meg, hogy szinte beleremegtem. Esetlenül viszonoztam a gesztust, kiélvezve még az utolsó ízeket, készen állva arra, hogy eme pillanatokat örökké az elmémbe véssem, s egy olyan helyen tároljam, ami életem végéig elkísér majd.

 Úgy váltam el a puha párnáktól, mintha még vágyódni akartam volna utánuk, holott csupán elnyújtani szerettem volna még kicsit a dolgot. Csukva voltak szemeim, mikor már csak az aroma maradt meg bennem; emésztgettem, ízlelgettem, hogy biztosan ne felejtsem el. Meglepetten pillantottam rá, mosolygós, kedves arcát figyelve, amely rendkívül jól szórakozott rajtam, bár nem láttam a fejébe, és igazából nem is akartam.

 Jongdae egy lépést hátrált, ezzel jelezvén búcsúját, miután egy kósza tincset kitűrt íriszeimből. Az ajtóhoz lépett, csengetett rajta, majd amikor kinyílt az, még utoljára felém fordult.

- Köszönöm – tátogtam neki, amit csak egy mosollyal nyugtázott, aztán kínzóan lassan, de végül becsukta maga mögött a ház hatalmas bejáratát. Néhány percig még álltam ott, teljesen egyedül, folyamatosan a nyílászáró mozdulatlan kilincsét fixírozva, majd hatalmas sóhajt kiengedve tüdőmből, elindultam. Hogy hova, azt egyáltalán nem tudtam, csak bolyongtam kicsit a városban, nézegetve a házakat és az embereket, állandóan Jongdae mozdulatain elmélkedve. Istenem, azok a karok, szívem szerint minden izmába beleharaptam volna…

 Nono Baekkie, nem szabad ilyen piszkos dolgokra gondolni! – A hirtelen felkuncogott hang, teljesen megrémisztett, mivel három méteres körzetemben még egy légy sem röpködött, mégis olyan suttogást hallottam közvetlen fülem mellett, mintha az illető készült volna leharapni egy darabot a hallószervemből.

 Jongdae? – gondoltam az ismerős orgánum tulajdonosára, s eközben hangos kacagás hallatszott elmémben.

 Persze, hogy én, más nem tud a fejedben olvasni.

 De, hogy csináltad? Azt hittem csak a gondolataimat tudod látni…

 Tudod, az Érzőket nem véletlenül hívják Érzőknek; érzünk, olvasunk, hallunk, és ha kell beszélünk is. Ezért tudunk most is kommunikálni – kuncogott fel halkan, majd negédes hangon tovább folytatta bőröm libabőrbe kergetését. – Ha egyszer már nemi kapcsolat volt köztünk, az agyunk csak akkor választódik el, ha eltűnök Limboból.

 És mikor mész?

 Ennyire meg akarsz szabadulni tőlem? – nevetett.

 Dehogy, csak érdeklődöm – mentegetőztem rögvest, pedig nem csupán érdeklődtem, hanem reménykedtem is abban, hogy Jongdae még egy kicsit marad Limboban, ha nem is olyan sokat.

 Hát, ami azt illeti nemsokára, de még várnom kell egy keveset.

 Értem – bólintottam automatikusan, pedig tudtam, hogy arcomat nem láthatta. – És, amúgy mindig hallod a gondolataimat?

 Nem, ki tudom taszítani, ha szeretném.

 De?

 De ilyen pajkos gondolatok után, nem maradhattam szó nélkül, Baekkie – váltott hirtelen hangsúlyt, úgy formálva a szavakat, hogy teljesen beléjük remegtem. – Jó hallani, hogy nem csak én élveztem a dolgot; csodálatos voltál.

 Basszus Jongdae, ne mondj ilyeneket, itt vörösödök az utca kellős közepén. Még a végén hülyének néznek.

 És? – kérdezte játékosan. – Kit érdekelnek? Én szívem szerint nézném az édes kis arcodat.

 Aish, Jongdae – sóhajtottam hangosan, ahogy idegesen ráncolt homlokkal dörzsöltem halántékomat, próbálva visszafogni az érzéseimet. – Miért beszélsz velem így?

 Zavar?

 Igen – feleltem határozottan, és szerintem ezzel rendesen meg is döbbentettem a beszélgetőpartneremet, aki nem számított egy ilyen válaszra. – Lefeküdtünk, jó volt, és csak erre gondolok, de tudom, hogy el fogsz menni. És ez egy kicsit szar, mert jól érzem magam veled, viszont tisztában vagyok azzal, hogy soha többé nem foglak újralátni. Kissé megnehezíted nekem ezt az elvállást, ha mondhatom így.

 Sajnálom – mondta, bár hangszíne nem tűnt olyannak, mint aki tényleg bánná tetteit. – De nem lesz bajod, higgy nekem.

 Miért? Talán látod a jövőmet? – nevettem kínosan, bár ahogy mindezt gondolatban kimondtam, már nem is tűnt annyira abszurdnak a feltételezés. Ezek után én már semmin sem lepődöm meg.

 Valahogy úgy – mondta kedvesen – Érzek dolgokat veled kapcsolatban, és biztosan tudom, hogy nem lesz bajod. Nyugodj meg Baekhyun, nem tettem rád azért ekkora hatást.

 Azt te csak hiszed.

 Akkor mondom máshogy – mosolyodott el hangja. – Lesz még olyan, aki nagyobb hatást fog nálad produkálni. Ráadásul ilyen küllemmel biztos vagyok benne, hogy találsz magadnak rajongókat.

 Már megint azt csinálod – feleltem kissé korholóan, bár hangom nem tűnt haragosnak; mondjuk egyáltalán nem is volt az.

 Ne haragudj, egyszerűen nem tudom megállni – kuncogott. – Viszont nem tudok veled beszélni többet, mert JoonMyun hyung visszajött, és végre tud rám időt szakítani.

 Akkor nem is zavarlak tovább.

 Rendben – egyezett bele egyszerűen a búcsúba. – Hé, ugorj be egy kicsit a szerkesztőséghez!

 Minek? – értetlenkedtem.

 Bízz bennem.

 Hát jó, legyen, ahogy akarod – vontam meg vállam, mert nekem aztán tényleg mindegy volt.

 Ha már így teljesíted a kívánságaimat, akkor gondolj még ilyen szépekre, rendben? Élvezet visszapörgetni az időt.

 Mondták már neked, hogy perverz vagy? – kérdeztem ironikusan, mire csupán hangosan felnevetett.

 Sokszor! – kacagott folyamatosan, mintha boldogsága több lenne, egyszerű, múló szeszélynél. – Légy jó Baekhyun, és csak határozottan!

 Mielőtt még válaszolhattam volna, a vonalunk megszakadt. Pontosan tudtam, hogy én képtelen lettem volna ily módon kapcsolatot létesíteni vele, és biztos voltam abban, ha keresni akarna később, azt megtenné. Így vállat vonva indultam meg a szerkesztőséghez, ahova nem tudom mi okból kifolyólag kellett elmennem, de nem volt jobb dolgom, így minden mindegy alapon megcéloztam az épületet.

- Baekhyun, megmondtam, hogy tartsd a formás seggedet otthon, lehetőleg egy fasszal benne – forgatta meg szemeit Hongki, mihelyst megpillantotta alakomat az ajtóban.

- Nem volt mit csinálnom – vontam meg vállam, ahogy beljebb evickéltem a hangulatos helységben, ahol Luna és Dyo nagyban dolgoztak, de olyan iramban, hogy majdnem felajánlottam nekik, hogy cserélek velük.

- Mondtam, hogy dugasd meg magad valakivel – morgott orra alatt, miközben papírjait rendezgette össze. – Vagy ez már megtörtént? – méregetett gyanúsan, mintha csak érezte volna rajtam, hogy nem olyan régen szexeltem.

- Ugyan Hongki, ne gondolj ilyenekre Baeket illetően – jelent meg hirtelen legjobb barátom, kezében egy csomó, szerződésnek kinéző irattal. – Ennyi idő alatt nem tudna senkit sem találni magának.

- Kyungsoo baba, ismerheted akármennyire ezt a gyereket, felőlem akár még a segge lenyomatét is őrizgetheted, de a Lee Hongki-féle megérzések sosem csalnak – emelte fel mutatóujját, jelezvén ezzel komolyságát. – Ez a srác nem olyan rég dugott, ráadásul egy kurva jót is.

- Hogy lehetsz könyvszerkesztő, ilyen obszcén beszéddel? – csóváltam fejemet totál értetlenül, ezzel a kérdéssel már egy ideje cipekedve, mire főnököm megvonta a vállát.

- A teljesítményemért, nem a mézes szavaimért fizetnek, de ne próbálj terelni Baekhyun! – szinte fenyegetett, olyannyira mániákusan szerette volna tudni a választ. – Tudom, hogy valaki ma a seggedbe mászott.

- Könyörgöm Hongki, csak a szabadnapomon hagyd békén a seggemet!

- Minek jöttél be, ha még ennyit sem bírsz elviselni? – ráncolta homlokát az idősebb, majd szépen lassan eltávozott, ahogy Lunához lépve átvette tőle a telefont és smúzolni kezdett valakivel.

- Amúgy Baek, pont jókor jöttél – pillantott rám számítógépe mögül lakótársam, fél szemét le sem véve a monitorról.

- Mert?

- Nem olyan rég kaptál egy faxot, miszerint mind a ketten, azaz te meg én, hivatalosak vagyunk egy Érző visszaküldésére. – Dyo szavai egy pillanatra megállították szívemet. Tehát Jongdae elmenetele egy ceremónia lenne?

- Mikorra?

- Este nyolcra kell a folyópartra mennünk – felelte monoton hanglejtéssel, teljesen semlegesen. – Ja, és egy hívás is érkezett.

- Kitől?

- JoonMyuntól – szegezte rám sokat sejtető tekintetét, aminek megpillantása után, képes voltam levonni azt a következtetést, hogy az említett férfi nem valami kedves hangsúlyozással beszélt velem. – Azt üzeni, hogy azonnal menj haza!

- Ezt parancsnak szánta?

- A hangjából ítélve, talán még ki is herélne, ha nem tolnád el a lakásba az ülepedet! – Dyo sosem szokott így beszélni, csak ha tényleg szarban voltam, és a hallottak alapján semmi jóra nem számítottam, épp ezért nyugtáztam magamban az esti programot, majd elköszönve a hevesen dolgozóktól, hazasiettem.

 Hát, legnagyobb meglepetésemre Park Chanyeol ücsörgött a kanapémon, de úgy, mintha kényszerből lett volna ott, és nem csak váratlanul tört volna be a lakásomba. Áh, dehogy, ő soha! Viszont akármennyire is volt pofátlan a magánlakrészt sértő viselkedése, a férfi rendkívül ingerültnek, de elsősorban csalódottnak tűnt.

- Hát te? – kérdeztem először finoman, nem akarva még jobban felforrasztani az eleve forrónak tűnő agyvizét. Nem válaszolt. – Chanyeol, minden rendben? – Továbbra sem érkezett felelet, mintha egy durcás kisgyerekhez beszéltem volna. – Hallasz engem?

- Hagytad – kezdett bele lassan, folyamatosan maga elé meredve – hogy megbasszon!

- Tessék? – kerekedett ki a szemem hangja hallatán, amely olyan idegenül csengett fülemben, hogy muszáj volt még néhányszor megismételnem.

- Engedted, hogy Jongdae megdugjon! Így volt, nem? – emelkedett fel ülőhelyéről, olyan gyilkos tekintettel meredve rám, mintha megcsaltam volna. Szemei a dühtől izzottak, karjai befeszültek, és úgy száguldozott az ereiben a vér, hogy félő volt, valahol elpattan valami, aztán pedig lehetett volna itt menstruáció a javából. De helyette csak egy hihetetlen feldúlt Park Chanyeol figyelt rám, bűntudatot ébresztve bennem.

- Ezt te honnan tudod?

- Ugyan Baekhyun, ne nézz hülyének, látom rajtad! – morgott továbbra is, egy cseppet sem kedvesebben. – És egy kicsit sem volt feltűnő JoonMyun háza előtt smárolni!

- Most mit vagy kiakadva?

- Mit vagyok kiakadva?! – ismételte meg szavaimat, sokkal hangosabban, mint ahogy beszélni szokott. – Egyszer itt jössz nekem, hogy szerelmes vagy Dyo-ba, aztán már máris egy másik csávó pöcsével játszadozol, akár egy rossz kurva, ráadásul… – itt megakadt. Visszafojtva szavait s erőteljesebb haragját, csupán irritálóan remegtette ajkait, miközben fegyelmezetten maga elé meredt, egy pillanatra sem nézve rám.

- Ráadásul?

- Hagyjuk! – sóhajtott kelletlenül, mire megindult a bejárati ajtó felé, de még mielőtt elérhette volna azt, akaratosan ragadtam meg kezét. Nem tudom miért tartottam vissza, holott azt akartam, hogy elmenjen, de hallani szerettem volna azt a bizonyos mondatot, amit inkább nyelt el, mintsem mondott el nekem.

- Ha már egyszer elkezdtél valamit, akkor fejezd is be!

- De lényegtelen! – válaszolt kapásból, valami könnyű kibúvót keresve.

- Nem érdekel, akkor is mondd el!

- Felesleges lenne koptatnom a számat – rázta le kezét szorításomból, úgy meredve rám, mint egy rossz kurvára; milliónyi undor és sértettség keveredett a tekintetében, amiket nem tudtam mire vélni. – Úgysem értenéd meg.

- Kösz a ledegradálást! – fintorodtam el, hasonlóképp nézve, mint ő.

- Ez nem ledegradálás – rántott vállat, haloványan elmosolyodva, amit végképp nem értettem. – Egyszerűen, csak az igazság. Te ezt nem érheted.

- Akkor magyarázd el! – kértem, szinte könyörögtem neki, de magam sem tudtam miért.

- Baekhyun, lefeküdtél egy Együtt-érzővel! Ezen nincs mit magyarázni, mert…

- Mert miért? - húztam fel szemöldökömet, provokatívan. – Talán zavar, hogy megdugattam magam valakivel? Vagy az bánt, hogy az a valaki nem te voltál?

- Pff… – horkantott fel gúnyosan, mintha én csupán egy alárendelt kis semmi lettem volna hozzá képest. – Te totál meg vagy zakkanva! – azzal elviharzott, teljesen egyedül hagyva engem, egy tucat kérdőjellel a fejemben.

**

 Néhány órával később, Kyungsooval kettesben sétáltunk egymás mellett, lassan baktatva Jongdae távozására. Mintha csak egy temetésre igyekeztünk volna, azt leszámítva, hogy az est főszereplője koránt sem volt halott. Természetesen az indulás előtt részletesen elmeséltem Dyo-nak mindent, ami aznap történt velem – a nemi aktust csak úgy nagyjából vázoltam fel neki – egészen addig a pillanatig, míg ő haza nem ért a munkából. Mit ne mondjak, baromira meg volt hökkenve, leginkább Chanyeolon, azon egy cseppet sem, hogy lefeküdtem egy Együtt-érzővel, mert állítólag, azok rendkívül kívánatos és erotikus lények. Ha mindegyikük olyan, mint Jongdae, akkor nekem az ő világukban lenne a helyem. Bár, ahogy lakótársam mellett lépkedtem a folyóhoz közelítve, csupán a coloson járt az eszem, aki olyan értelmetlen hisztit nyomott le, hogy azt sehova nem tudtam tenni. Miért volt olyan, amilyen? Mi miatt kapta fel ennyire a vizet?

 A távolban fénylő szentjánosbogarakat láttam repkedni, három emberi alak körül, akiket sajnos akkor is könnyedén felismertem volna, ha egyik szememre megvakítanak. A középmagas, átlaghoz képes kissé alacsony termet JoonMyunhoz tartozott, mellette pedig a visszaküldendő Együtt-érző ácsorgott, játékosan ringatva csípőjét, akár egy türelmetlen kisgyerek. Annak balján pedig a colos, Park Chanyeol volt, kinek jelenlétére akkor éppen annyira sem voltam kíváncsi, mint az apjáéra; annyi különbséggel, hogy a fiatalabbat azt jobban elviseltem, de csupán a kényszer miatt.

- Kezdhetjük? – kérdezte JoonMyun, mihelyst megérezte közeledésünket, mivel még csak hátra sem fordult köszönni, vagy valami. Lélegzetvisszafojtva álltam a férfiak mellett, mert fogalmam sem volt mégis miféle rituáléhoz készültem, így csak Jongdaere összpontosítva fixíroztam az egyszerű eseményeket. Az említett férfi hatalmas lélegzetet véve még egyszer utoljára szembefordult velünk, s kedves mosolyával bearanyozta az esténket.

 Ne feledd Baekkie, ne utasíts el magadtól senkit, semmilyen körülmények között! – Ez volt Jongdae elméjének legfontosabb üzenete felém, mielőtt még belevetette volna kecses testét a hullámok sűrű, vad habjai közé. Elképedve meredtem a szertefoszlott alakra, amely úgy tűnt el a vízben, mintha csupán habfürdőt öntöttünk volna beléje.

- Ennyi volt? – értetlenkedtem, amelyre csupán egy bólintást kaptam válaszul. – Minek kellettünk ehhez négyen?

- Vannak Limboban íratlan szabályok és szokások – mondta hidegen a legmagasabb, tekintetét rám sem emelve. – Ezek közül az egyik az, hogy négy embernek kell jelen lennie egy ilyen szertartáson, különben nem fog működni.

- Volt már az ellenkezőjére példa?

- Semmit sem bízunk a véletlenre – vágott közbe JoonMyun, hátat fordítva a természetes forrásnak, készülve hazaindulni. Bevallom, kissé feleslegesnek éreztem ezt a hajcihőt, bár Jongdae utolsó szavaiért nekem megérte, mondjuk arról fogalmam sem volt, Kyungsoo mit keresett velünk, de JoonMyun tudta.

Viszont mielőtt még kellőképpen távol kerülhettünk volna a tótól, annak habjai hirtelen lángolni kezdtek, mintha benzint gyújtottak volna rajta, úgy cikáztak a magasban a vörös lángnyelvek. A fűre rogyva, teljesen elképedve figyeltem, ahogy az égő, tűzforró forrásból előmászott egy elegáns, finomvágású férfi, kinek előkelő összképén csupán a fején elhelyezkedő szarvak rontottak, de azok kurvára.

Már megint egy kibaszott bevándorló? – kérdeztem magamtól idegesen, ahogy az ijesztő lényre meredtem. Bármit is akart, minden zsigeremben éreztem, hogy én később nagyon rá fogok baszni!

11. rész - Az Együtt-érző

 Komolyan nem tudtam, mit kellene hinnem, vagy kérdeznem Chanyeoltól, aki hihetetlen idegesen toporzékolt mellettem, időnként tekintetét a velünk szemben álldogáló szinte teljesen meztelen férfira emelve, aki olyan ártatlanul pislogott ránk, mint egy most megárvult kiskutya. Egy rövid idő eltelte után, már én fáradtam el abban, ahogy a colos nem bírt megállni egyhelyben, így megelégelve folyamatos pattogását, egy talán kissé erős, de ugyanakkor hatásos mozdulattal seggre ültettem őt, amitől ugyan meghökkent, de legalább nem mocorgott tovább. Hatalmasat sóhajtva, a férfiról tekintetemet a másikra vezettem, aki kíváncsian pillantott egyszer a földön helyet foglaló Chanyeolra, egyszer pedig rám. Nem ismertem őt, nem tudtam miféle teremtmény – mivel Yeol szavaiból kikövetkeztetve nem ember volt –, de úgy éreztem, nem árthat nekem. Olyan gyermekien vizslatott, hogy nem tudtam eldönteni sajnáljam őt, vagy agyon ölelgessem, mivel külleme, rendkívül aranyosnak és nem utolsósorban vonzónak hatott. Szívem szerint beszéltem volna hozzá, de nem akartam a másik előtt játszani az anyukát, így lehuppanva Yeol mellé, úgy döntöttem, faggatni kezdem a magasabbat.

- Mi azaz együtt-érző? – nem köntörfalazva kérdeztem rá a dologra, és legnagyobb meglepetésemre az eddig tetoválásokkal belepett fiú, egy grimaszt vágva válaszra nyitotta száját.

- Olyanok, mint a tündérek vagy a vámpírok; alapjáraton olyan teremtmények, mint az emberek, mégis bizonyos tulajdonságok miatt, különböznek tőlünk.

- Léteznek vámpírok? – kerekedett el a szemem őszintén, mert nem hittem volna, hogy az efféle mendemondák igazak is lehetnek. Mondjuk eddig Limbo létezéséről sem tudtam, szóval ilyen logikával minden valóságos lehet, ami nálunk – a normális világban – mesének tűnik.

- Vámpírok, tündérek, vérfarkasok, koboldok, alakváltók és minden szarság, amit az ember el tud képzelni vagy éppen az is, amit nem. Nem véletlenül léteznek nálatok ehhez hasonló fantasy regények, mesék, históriák, meg tudja a faszom még micsodák – vágott egy fejet a magasabb, majd vállat vonva tovább beszélt. – Mindnek megvan a maga dimenziója, a maga világa, és csak nagyon ritka esetben keveredik a kettő, épp ezért különös, hogy Ő is itt van, mint te vagy én – biccentett az idegen felé, halkan fújva ki eddig tüdejében tárolt levegőjét.

- Miért nem keverednek? – Nem szabadna ilyen beszélgetésekbe belebonyolódnom, mert csak újabb kérdéseket szülök magam után minden befogadott információval.

- Általában nincs rá lehetőségük, mivel a dimenziók közti kapuk többnyire zárva vannak, és csak bizonyos emberek tudnak átlépni rajtuk, ezért is rossz jel, hogy ez az Érző itt van közöttünk.

- Mert?

- Bizonyítja, hogy különlegesebb a társainál és nálunk is.

- Miben más, mint te vagy én? Miért hívod őt Érzőnek? Mi a képessége? – pillantottam óvatosan az immár a természetet vizslató lényre, miközben vártam Chanyeol válaszát.

- Ahogy a nevéből is adódik, az ilyen lények éreznek, de nem úgy, mint te vagy én – emelte rám tekintetét komolyan, egy pillanatra sem akarva elveszíteni rólam a figyelmét. Mintha aggódott volna. – Olyasfajta szolidaritásra képesek, amit hozzánk hasonló szimpla élőlény elképzelni sem tud. Nem egyszerűen csak együtt éreznek valakivel, hanem konkrétan belelátnak annak lelkébe és képesek kiszívni az adott személyből az információkat és érzéseket, egyúttal ha olyan kedvük van, akkor át is tudják venni az efféle érzelmeket vagy problémákat.

- Ez nem hangzik olyan rosszul.

- Alapjáraton nem is rosszak, sőt, kifejezetten segítőkészek és barátságosak szoktak lenni, de ők is olyanok, mint az emberek; van köztük önzetlen és gerinctelen szemétláda is, és sajnos az utóbbinak szokása másik világokba járkálni.

- Ezért gondolod azt, hogy ő is rossz? – kérdeztem logikusan következtetve az általánosnak nevezhető előítélettől, amit ugyan sosem kedveltem, de bizonyos esetekben sajnos meg tudtam érteni.

- Nem gondolom, de jobb elővigyázatosnak lenni. Ráadásul amnéziás, ami annyit jelent, hogy nem önszántából jött ide.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam homlokomat, mivel ezt a fajta következtetést nem tudtam követni, valószínűleg, mert még új voltam Limboban.

- Sok hozzá hasonló lény esik áldozatául fajtársai infantilis viselkedésének, ami általában a nevetséges bűbájkísérletekben szokott megnyilvánulni.

- Nem értelek – ráztam meg fejem, mert akármennyire is fogtam fel a férfi szavait, nem tudtam összekapcsolni a jelenlegi esetünket a magyarázatával.

- Az embereket leszámítva, a különböző dimenziókban élők tudnak egymás létezéséről, néha még keverednek is, bár ez ritkább. De ha mégis megtörténik, akkor egy másik világba jut, egy nem odavaló tudás; sok esetben a mágiával rendelkező egyedek nem bírnak csomót kötni a pöcsükre, így a tudásuk átjut a másik dimenzióba. Valószínűleg ennek a srácnak a haverjai megtalálták az egyik náluk élő mágus receptjét valamiről, amit kikotyvasztottak, és ez lett az eredménye – mutatott fáradtan a világot kíváncsian kémlelő férfira, aki nem tűnt nálunk fiatalabbnak, Chanyeol mégis könnyedén lesrácozta őt.

- Mennyi ehhez hasonló esettel találkoztál már?

- Meglepően sokkal – vont vállat, majd hangosan felsóhajtva beletúrt dús, koromfekete hajába. – De ha máshogy került ide… akkor tényleg szarban vagyunk. – Fáradt hangját telefonjának csörgése szakította félbe, miközben elnézést kérve lassan felállt mellőlem, majd távolabb sétálva, beszélni kezdett a készülékbe. Míg a colos vonzó alakja után meredtem, a figyelmem teljesen megfeledkezett a nem messze elhelyezkedő idegenről, mivel csak Chanyeol testét tudtam bámulni. Nem volt különösebben izmos, de pálcikának sem nevezhettem volna, mert a Yoda fülű képes lett volna megvédeni magát, mivel felsőteste kellőmennyiségű erővel rendelkezett – ami a külső adottságokat illette. Nem szívesen vallottam be, de Park Chanyeol egy rohadt vonzó férfi volt, és még a háborúzó hormonjaim ellenére is így gondoltam, mert ami tény az tény, és le sem tagadhattam volna azt, hogy a colosnak mennyire jó a feneke.

- Szép, ugye? – hallottam meg magam mellett egy viszonylag mély, és még ismeretlen hangot, melynek észlelése pillanatában rögtön felugrottam helyemről, ijedten pillantva a kíváncsi Érző lényre. Ez most komolyan hozzám szólt?

- Tessék? – ráncoltam meglepetten szemöldököm.

- Valami… pozitívat érzek rajtad – mosolyodott el, ahogy furcsán csillogó szemekkel evickélt hozzám közelebb. – Mondd… mi az a gyönyör?

- M-miért érdekel ez téged? – értetlenkedtem folyamatosan, mert eléggé zavarba ejtő volt egy totális idegen gyerek kíváncsi szemeibe meredni, azok után, amiket a fajtájáról hallottam. A nevét sem tudta, de már szavakról kérdezgetett? Mégis miért?

- Ezt érzem – mondta, ijesztően közel hajolva arcomhoz, alig néhány centiről vizslatva megrettent ábrázatomat. – Ha beléd nézek, ennek a szónak a betűit látom magam előtt. Mondd, mi ez?

- Tudod egyáltalán mi vagy? – kérdeztem a közepébe, nem törődve az ő érdeklődésével, és legnagyobb meglepetésemre igenlegesen bólintott.

- Tudom, hogy érzem, amit te. Tudom, hogy könnyen engedsz be magadba, így egyszerűen és gyorsan lettem okosabb.

 Ez hogy a faszomba lehetséges? Chanyeol azt mondta, ez a fiú amnéziás, akkor meg miért bír ilyeneket mondani? És nekem miért tetszett ennyire, hogy ilyen közel volt hozzám? Csak a hormonjaim miatt lett volna? Ezt nem tudhattam. És ha érzett engem, a gondolataimban is képes volt olvasni?

- Igen – mosolyodott el kedvesen, erre a mondatra pedig azt hittem, ott helyben olvadok ketté. Basszus, ez de kínos! Éreztem, hogy a fülemig pirulok, aminek következtében a fiú nevetni kezdett. – Ez vicces! – nevetett hangosan, játékosan hajtva fejét vállamra.

- Micsoda? – pillantottam rá félve, meglepően kíváncsian fürkészve a meleg tekintetekkel megáldott fiút.

- Ami benned van.

 Mi?! – hirtelen különös melegség öntötte el mellkasomat. Mintha forró vízbe nyomták volna megfáradt testemet, amelynek csupán pihenésre volt szüksége, és egy kényeztető habfürdőre. Éreztem, hogy motoszkálnak bennem az érzések, a különös gondolatok, és a helyenként kissé csípő vágyak. Mi történik velem? – kérdeztem magamtól aggodalmasan, ahogy mellkasomat kezdtem masszírozni, pontosan a szívem fölött elhelyezkedő területen, amely különös bizsergésben úszott. Meglepetten néztem a mellettem ülő fiúra, kinek íriszei élénk kék színben úsztak, ezzel teljesen magukba bolondítva.

- Baekhyun! – suttogta nevemet, olyan lágy hangszínnel, aminek képtelenség volt ellenállni.

 Fájt, pokolian fájt, mégsem tudtam abbahagyni. Muszáj volt, egyszerűen kötelességemnek éreztem, hogy hagyjam, hadd motoszkáljon bennem az a különös érzés, amit biztosan az a lény idézett elő bennem, aki kék szemeit enyéimbe fúrta.

- Baek! – hallottam meg egy ismerős hangot, mire a colos irányába kaptam tekintetemet, megpróbálva a lehető legnormálisabb arcomat elővenni. – Minden rendben?

- Persze – mosolyodtam el savanyúan, mikor már enyhülni kezdett a mellkasomban hevesen tomboló érzés.

- Beszéltem JoonMyunnal – mondta, miközben kissé megemelte a kezében tartott telefont. – Az adatok alapján, amiket küldtem neki, kiderítette, hogy a kis ismeretlenünk neve Kim Jongdae és jelenleg huszonhárom éves.

- Remek – biccentettem feléje, olyan fejet vágva, mintha annyi mindent tudnék kezdeni azzal az információval. Óvatosan az új ismerősre pillantottam és halványan elmosolyodtam, amikor találkozott tekintetünk… Jongdae, mi? Szép név. Igazán szép.

- Nemsokára itt lesznek az amnéziásokra szakosodott embereink, szóval, ha szeretnéd, nyugodtan hazamehetsz.

- Azt megköszönném – grimaszoltam egy kisebbet, majd felpattanva ülőhelyemről, a város felé vettem az irányt. Még egy utolsó mosolyt küldtem az Érző felé, aki olyan kölyökkutya szemekkel pillantott vissza rám, hogy azt hittem ott szakad meg a szívem. Miért fájt vajon a mellkasom, mikor tényleg eltávolodtam tőlük?

 Fáradtan estem haza, azt hittem összesek, mikor bevánszorogtam a lakásba, amelyben Dyo ücsörgött hatalmas nyugalommal, viszont mihelyst megpillantott, felállt helyéről, és érdeklődve lépett elém, mintha épp számon készült volna kérni.

- Hol voltál? – kérdezte kíváncsian meredve rám, nem akarva nyugton hagyni.

- Chanyeol mutatott egy érdekes tavat – vontam meg vállam, ahogy hulla üzemmódba kapcsolva elfeküdtem a kanapén. A fiatalabb halkan felsóhajtott, és leült körülbelül a derekam magaslatában.

- Az Önmegtisztító tóra gondolsz?

- Ha ez a neve – vontam meg vállam, mert nem igazán foglalkoztam már azzal a tócsával, azzal viszont sokkal inkább, ami kimászott belőle.

- És… Milyen volt a tó?

- Képzeld, kimászott belőle egy amnéziás Együtt-érző – mondtam kicsit lelkesebben, kíváncsian várva barátom reakcióját, aki azért jóval többet tudott nálam, mivel olvasott Limbo világáról.

- Igen? – akadt fenn szemöldöke, de azért nem ugrott ki a bőréből. Tehát ezek a lényeg tényleg nem voltak veszélyesek. Mondjuk, Jongdae nem tűnt annak, főleg azokkal a hatalmas szemekkel; olyan gyönyörű volt.

- Chanyeol már intézkedett vele kapcsolatban.

- Akkor jó – mosolyodott el halványan, majd szépen lassan felállt mellőlem, és a szobája felé vette az irányt, gondolom fáradt volt. A bennem kavargó érzések miatt, viszont képtelen voltam szó nélkül hagyni, hogy csak olyan egyszerűen lelépjen tőlem.

- Dyo! – szóltam után, mire megfordult.

- Igen?

- Szeretlek! – mondtam határozottan, de csupán egy kedves mosolyt kaptam, mintha már számított volna erre a vallomásra. Így lett volna?

- Én is téged! – Hogy mi van?! Most komolyan viszonozta az érzéseimet? És Jongin? Vagy azt hitte, csak a barátságunk miatt mondtam? Aish, ennek az értetlen baromnak semmit sem lehet normálisan mondani.

- Nem, Kyungsoo… – Fáradtan felálltam a kanapéról, és lassan elésétáltam, komolyan pillantva szemeibe, megpróbálva ezzel üzenni neki, hogy nem csak poénkodtam, amikor szerelmet vallottam. – Én szeretlek!

- Úgy? – pislogott nagyokat, valószínűleg először nem akart hinni a fülének.

- Úgy – bólintottam.

- És ez biztos? – meresztett rám hitetlen tekinteteket, nem igazán akarva valósnak hallani szavaimat.

- Hát… – vontam meg vállam, majd a földről egyenesen rászegeztem pillantásomat. – Jelenleg úgy érzem, szerelmes vagyok beléd, de Chanyeol szerint csak a hirtelen változás miatt tomboló hormonjaim miatt vetítem ki a szeretetemet a hozzám legközelebb álló férfira. Szóval valószínű, hogy néhány nap múlva, amikor ezek enyhülni fognak, már nem foglak így szeretni. De ezt nem tudhatom biztosra.

- Segítsek kideríteni? – kérdezte ártatlanul mosolyogva, mire bólintottam, s eme egyetlen egy mozdulatommal megengedtem, hogy legjobb barátom megcsókoljon. Különös érzés volt a fiú ajkait enyéimen tudni, de nem neveztem volna kifejezetten rossznak. Férfit csókolni kellemes volt, Kyungsoo-t csókolni, pláne. Lágyan kezdtem el mozgatni ajkaimat, óvatosan dugva át nyelvemet a fiú szájába, ahol izmaink kisebb háborút indíthattak egymás ellen. Nem mondtam volna, hogy hevesen, esetleg túlságosan vadul csókoltam őt, de egy ártatlan gyermeki próbálkozásnak sem lehetett nevezni gesztusomat. Jó volt egy kisebb nyelvcsatát lefolytatni a fiúval, de ez tényleg segített az érzéseim helyrerakásában. Tetszett a csók, szívesen megismételtem volna, ugyanakkor tudtam, hogy nem Dyo-val akartam még egyszer ezt megcsinálni. Nem miatta, miattam. Vonzódtam hozzá, de más férfiakhoz is… Meleg voltam, nem szerelmes. És erre akkor jöttem rá, mikor elváltam ajkaitól és őszintén viszonoztam kedves mosolyát.

 Néhány nappal később – mikor már rendeződött a viszony köztem és lakótársam között – szabadnapot vettem ki a szerkesztőségnél. Oké, nem kivettem, Hongki úgy marasztalt otthon, mondván, hogy inkább pihenjek, minthogy megint felizguljak valami BL regényre. Éreztem, hogy amíg Limboban leszek azzal a gyerekkel, azt az esetet mindig fel fogja emlegetni. Ideges is lehettem volna emiatt, de inkább kiélveztem az egyedüllétet, és elfeküdve az ágyamban, csak fáradtan meredtem a plafonra.

 Csöngettek.

 Fáradtan másztam ki az ágyamból, életkedv nélkül nyitva ki a bejárati ajtót, amely mögül egy ismerős macskamosoly ajándékozott meg, gyönyörű barna íriszekkel párosítva.

- Jongdae? – lepődtem meg őszintén, nemcsak azon, hogy a fiú ellátogatott hozzám, hanem azon is, hogy teljesen felöltözött állapotban láttam újra.

- Meglep, hogy emlékszel a nevemre – mosolyodott el kedvesen, majd alig láthatóan mögém nézett. – Bemehetek? – szó nélkül nyitottam tágasabbra az ajtót, egy percre sem véve le róla szemeimet.

- Visszanyerted az emlékeidet?

- Igen, hála JoonMyun hyung segítségének. Kedvességének híre még az én világomba is eljutott, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd személyesen is megtapasztalom – mondta kedves hangon, ahogy szépen lassan helyet foglalt a kanapén. Így emberibb viselkedések között, Jongdae rendkívül szimpatikus volt nekem. Udvariasnak tűnt, mintha nemesi vér csörgedezett volna ereiben, de lehet szimplán csak tökéletes neveltetésben részesült.

- Megkérdezhetem, miért jöttél ide?

- Amint magamhoz tértem, rögtön megkérdeztem Chanyeol hyungtól, hogy merre laksz, mert segíteni akarok neked.

- Segíteni? – hökkentem meg őszintén, mert ötletem sem volt arra, miben akarhatott nekem segíteni az a fiú.

- Igen – mosolyodott el halványan. – Beléd láttam Baekhyun, még ott a tónál. Megmaradt az emlék, és mivel engedted, megláttam mindent.

- Mindent? – nyeltem egy kisebbet.

- Az egész életedet – mosolygott szerényen, mintha zavarban lett volna a beszélgetésünktől, holott kettőnk közül, nekem égett a pofám, de úgy rendesen. – Főleg a kudarcaidat.

- Na, akkor hosszú lehetett a lista – nevettem fel keserűen, ahogy ujjaimat törtelve, leültem mellé. – Mit láttál?

- Kielégületlenséget, legfőbbképpen.

- És, hogyan akarsz nekem segíteni?

- Egyszerűen – kuncogott fel játékosan, hihetetlen közel hajolva arcomhoz, olyannyira közel, hogy azt hittem, ajkát az enyéimre nyomja. – Engedd, hogy kielégítselek!

10. rész - A folyó partján

 Egész nap olyan voltam, mint a mosott szar; szívem szerint, kirohantam volna a világból, állandóan csak húzogattam a számat, és majdnem kikapartam a saját szemem, amikor valaki olyan hátsóját kezdtem bámulni, akiét nem kellett volna. Elvégeztem minden feladatomat, utána meg már haza is könyörögtem magam, mert nem szívesen szívtam volna egy levegőt azzal a sráccal, akibe hirtelenjében beleszerettem. Bassza meg, Dyo volt a legjobb barátom, nem akartam rá úgy gondolni, mint mondjuk JoonMyun Chanyeolra, mert attól csak rosszabbnak éreztem volna ezt az egész szituációt. Muszáj ezt valahogy visszacsinálnom, mert én nem lehetek szerelmes, egyszerűen nem! Főleg nem Dyo-ba! Bakker, miért nem tudtam egyszerűen csak meghalni, mint mindenki más? Nekem még itt kellett basznom a rezet, és elviselnem a lehető leg- zavarba ejtőbb helyzeteket, amikhez én már túlságosan kevés voltam. Aish, nem bírom már ezeket a gondolatoka a fejemben!

 Idegesen fetrengtem az ágyamban, akárcsak egy hisztériázó kamaszlány, megpróbálva kiverni azokat a pajkos képeket a fejemből, melyeket Dyo aznapi szereplése idézett elő bennem. Miért kívánom őt ennyire? Csókolni akarom, ölelni, megérinteni a lehető legintimebb részeit, és szeretném, ha mindezt élvezné is. Olyan helyekre és helyzetekbe képzelem magunkat, amik egyszerre hoznak zavarba, és indítanak be, és mindez miért? Mert baszki titkon mindig is egy buzi voltam! Tuti emiatt nem működött egy párkapcsolatom sem, mert a csajok érezték, hogy valójában a faszra gerjedek! Rendbe kell ezt hoznom magamban, és lehetőleg nem úgy, hogy Dyo-ra vetem magam, és meglátjuk mi sül ki majd belőle. Mert igen, ez az opció is felmerült bennem egy pillanatra, de amint visszatért a józan eszem – ami ki tudja mikor ment el – rögvest valami más lehetőségen kezdtem el agyalni. Az biztos, hogy neki csak a legvégsőbb esetben szeretnék szólni erről, és akkor sem fogom nyíltan kimondani az érzéseimet, mert szegény srác még embóliát kap, és meghal nekem. És amúgy sem viszonozná az érzéseimet; nemrég találtak egymásra Jonginnal, ki vagyok én, hogy belepofátlankodjak a kapcsolatukba? Olyan sokáig kerülgették egymást, én pedig annyira drukkoltam nekik, és a saját kétes érzéseim miatt, nem fogok egy tökéletes szerelmet tönkretenni. Meg Kyungsoo nem szeret engem úgy: a legjobb barátja vagyok, ha rájön, hogy szerelmes vagyok belé, el fog tőlem távolodni. Tudom, hogy nem kiabálna, nem nevezne undorítónak, de még nem is haragudna; egyszerűen csak tartaná tőlem a tisztes távolságot, ami jobban kikészítene, mintha a torkomat vágná el. Jobb lesz, ha ezt eltitkolom előle. Viszont valamit muszáj tennem, mert ez így nem mehet tovább; el sem kellett volna kezdődnie, azaz egyik. A másik pedig, hogy válaszokra van szükségem azt illetően, miért pont Dyo-ba szerettem bele… Beszélnem kell JoonMyunnal!

 Elhatározva pattantam fel ágyamról, majd szó szerint kifele kezdtem menekülni a lakásból, amikor a nappaliban legjobb barátomban botlottam, ki hatalmas boci szemeket meresztve rám, pislogott hatalmasakat. Istenem, azok a szemek…

- Merre mész? – kérdezte szív alakú mosolyával, vastag ajkaival formálva meg eme gyönyörű gesztus irányomba, amit akaratlanul halálosan édesnek láttam. Szívem szerint agyon csókolgattam volna őt…

- Kiszellőztetem a fejem – válaszoltam kapásból, mire egy szemöldökráncolást kaptam válaszul.

- Valami baj van? Ma a munkában is eléggé furcsa voltál.

- Egy kicsit rosszul érzem magam – húztam el számat, megpróbálva valami normális hazugságot beadni a fiúnak, mire az aggodalmasan tette hideg kezét homlokomra, mintha érintése gyógyító hatású lett volna. Csak a szívem vert hevesebben tőle…

- Nem akarsz inkább itthon maradni? Ápolnálak.

- Erre semmi szükség – vettem le kezét tűzforró bőrömről, majd kínosan kuncogva kikerültem Dyo-t, hogy közelebb kerülhessek az ajtóhoz, azzal együtt pedig a meneküléshez.

- Biztos? Sápadt vagy.

- Csak egy kis levegő kell nekem, semmi több. Ne aggódj, bajom nem lehet; majd jövök – azzal elviharzottam. Egyszerűen nem voltam képes tovább a közelében lenni; iszonyatosan kínos volt, és nem szerettem volna, hogy ha rájön az érzéseimre. És ezért kellett egy ilyen átlátszó hazugságok kitalálnom; Limboban egyáltalán lehetek beteg? Aish, ne ezen gondolkodj már te szerencsétlen, csak told el a segged JoonMyunhoz!

 Izgatottan dörömböltem az idősebb ajtaján, aminek valószínűleg megint nem örült, de nem volt időm udvariasnak lenni egy olyan helyzetben, amikor majd’ szétvetett az ideg. Már fel voltam készülve a férfi barátságtalan ábrázatára, gúnyos megjegyzéseire és hűtőszekrényeket megszégyenítő ridegségére, ami az egyéni szocproblémámhoz való leendő hozzáállását illette. Megértettem volna, ha leszarja a bajomat, sőt; ez lett volna a minimum, amit ennyi idő után elvárok tőle.

- Baekhyun? – ráncolta homlokát a nekem ajtót nyitó férfi, aki legnagyobb meglepetésemre, nem JoonMyun, hanem szeretője, Park Chanyeol volt.

- Oh, heló – köszöntem neki, fél szemmel a mögötte ácsorgó üres lakásra sandítva. – JoonMyun itt van?

- Fontos dolga akadt – mondta gyorsan, majd különös pillantásokkal végigmérte percről percre egyre idegesebb lényemet. Úgy festhettem, mint egy hisztis picsa, mert olyannak is éreztem magam. – Jól vagy? Eléggé szórakozottnak tűnsz.

- Ami azt illeti, elég nagy problémám van, ezért szerettem volna beszélni JoonMyunnal – válaszoltam hatalmasat sóhajtva, megpróbálva lenyugtatni kifáradt idegeimet.

- Én nem tudok segíteni? – kérdezte hatalmas kerekedett szemekkel, mire én elgondolkozva néztem azokba. Chanyeol is eléggé régóta élt Limboban, ráadásul ő sokkal kedvesebb volt, mint a pasija, így talán jobban megértett volna, vagy kicsit lágyabban megfogalmazva röhögött volna ki. Aprót bólintva sóhajtottam fel, mintha életem legfájdalmasabb vallomására készültem volna, holott csak arról akartam beszélni, hogy hirtelen meleg lettem… Mondjuk ez tényleg nem tudtam normálisan kezelni.

- A helyzet az, hogy ma munka közben történt egy kis affér.

- Mire gondolsz pontosan? – próbált puhatolózni a magasabb, ami miatt legszívesebben elrohantam volna onnan, olyannyira kínos volt erről beszélnem.

- Felállt, amikor melegpornót olvastam – nyögtem ki nagy nehezen, és őszinte vallomásomnak köszönhetően, Chanyeol szemei úgy kerekedtek ki, mintha az előbb vallottam volna be, hogy valójában nő vagyok. Ha az lennék, ez a probléma valószínűleg nem állna fenn.

- Szóval… felállt, amikor a konkrét aktusról olvastál.

- Igen.

- És eddig még sosem volt ilyen… - hümmögött az orra alatt, mire egyetértően bólintottam.

- Mert eddig még nem olvastam BL regényeket.

- Akkor miért most kezdted el? – értetlenkedett széttárt karokkal, mintha nem bírná felfogni a logikámat, ami ott helyben tényleg baromi bonyolultnak tűnhetett szegény srácnak.

- Istenem Chanyeol; egy könyvkiadónál dolgozom, minden témájú könyvet el kell olvasnom. Nem lendülhetnénk ezen tovább?

- Legyen – vont vállat, majd erős gondolkozásba kezdett, amely nem tartott túl sokáig, mert alig néhány másodperccel később már fel is tett egy kérdést. – Tehát meleg lettél… Miből asszociáltál erre? Azt leszámítva, hogy yaoira izgultál.

- Hát, Hongki mondta, hogy ez teljesen természetes errefelé, mert Limboban gyakori, hogy az emberek identitást váltanak a valós vágyaik miatt.

- És ha a lényeget tudod, és ahogy látom, el is fogadod, minek jöttél? – vonta össze szemöldökét a Yoda fülű, nem bírva felfogni a valódi problémámat, amelyet amúgy még nem is vezettem fel neki.

- Mert nem csak ennyi a bajom, baszki! – engedtem be magam a lakásába, majd annak közepén megállva kezdtem heves gesztikulálásokba, ahogy ajkaimat hagyták el az ingerült szavak. – Azt hiszem beleszerettem a legjobb barátomba! És ez gáz Chanyeol, rohadtul gáz, mert nem akarom szeretni Kyungsoo-t! Mármint, szeretem meg minden, mert a legjobb barátom, mindig mellettem van, és remekül kijövünk egymással, elvégre olyanok vagyunk, mint a testvérek, de nem akarok szerelmes lenni belé. Olyan, mintha a mostohaöcsémmel kezdenék ki, ami részben gusztustalan, részben meg tök normális, de mégsem. Érted miről beszélek?

- Nagyjából – bólintott aprót, ahogy hosszasan rám meredve próbálta összeszedni gondolatait, meg azon információkat, melyeket az előbb daráltam le gyorsan. Valószínűleg egy idiótának gondolt, viszont ott helyben az jobban tudott foglalkoztatni, hogy kurvára szerelmes vagyok a legjobb barátomba, akaratom ellenére.

- Tudsz segíteni, vagy csak úgy bámulni fogsz rám, mint egy baromra?

- Remélem tudod, hogy nem vagyok varázsló, szóval az érzéseidet nem tudom megmásítani, akármilyen kiskutyaszemeket meresztesz rám – csukta be lakásuknak ajtaját, ahogy közelebb lépett hozzám. – És ez ugyanúgy igaz JoonMyunra is; csak azért, mert egy másik világba csöppentél, még senki nem fog Harry Potter-ré változni, hogy kotyvasszon neked valami szerelmi bájitalt.

- De mit tegyek?! – nyöszörögtem folyamatosan, akár egy fájdalmakkal küzdő kismalac. A lófaszt, az még jobban moderálta volna magát nálam, de annyira kétségbe voltam esve, hogy nem tudtam, hogyan kellene viselkednem. – Kérlek Chanyeol segíts nekem valahogy! Nem akarom szeretni Dyo-t, és biztos megvan annak a misztikus oka, hogy hirtelen elkezdtem így érezni iránta.

- De nincsen – mondta, ezzel lelohasztva eddigi reményeimet. – Bár mondhatnám az ellenkezőjét, de nem tudom. Előtörtek a valós érzelmeid, melyekről még te sem tudtál, és most vállalnod ennek a következményeit; szerelmes vagy Dyo-ba!

- Ne már! – vonyítottam fel, miközben ujjaimat tincseim közé fűztem, úgy járkálva apró körökben, mintha totálisan elment volna az eszem. Lehet az történt, mert kurvára nem akartam, hogy Kyungsoo iránt barátságnál többet érezzek. Baszki!

- De… - gondolkodott el egy pillanatra a férfi, ahogy egyik kezét szája elé helyezte, miközben könyökét támasztotta, olyan ábrázatot formálva, mintha erősen gondolkodna valamin. Reménykedve pillantottam rá.

- Mi az?

- Az esetek nagy százalékában, amikor identitásváltozás történik, rengeteg ember kivetíti az érzéseit egy számára fontos személy irányába, ezáltal azt hiszi, hogy szereti. Lehet veled is ez van – mondta nagy komolyan, de én átláttam ártatlan vonásain, és észrevettem ajaki szélén megbújt mosolyát. Az a szemétláda!

- Te köcsög! – hajítottam hozzá egy párnát, mire hangosan nevetve kikerülte azt, s elbűvölő mosolyával ajándékozott meg, amit szívem szerint letöröltem volna a gyermeki arcáról. – Végig tudtad baszki, hogy ez a helyzet, és nem mondtad meg rögtön? Direkt akadtad felbaszni az agyam, vagy ez is az analízisod része?

- Már szórakozni sem szabad? – nevetett fel hangosan, valószínűleg nagyon humoros volt számára a helyzetünk, ami engem inkább érintett kényelmetlenül, mivel Chanyeollal kerültem olyan bensőséges viszonyba, mint amilyenbe Dyo-val szoktam. Ez így nagyon furcsa volt.

- Szórakozz, csak ne akkor, amikor kétségbe vagyok esve – húztam el számat, majd összefontam magam előtt karjaimat, bevágva a durcát. Mi az anyám töke van velem? Én nem szoktam ilyen lenni; ez annyira szánalmas. Mondjuk én is az vagyok… Aish, mindegy!

- Jó, bocsánatot kérek – lépett egy kicsit közelebb hozzám, kellemesen lágy mosollyal ajkain, kedves pillantásokkal bombázva. – Kiengesztelhetlek?

- Ez a minimum, amit elvárok – néztem hosszasan szemeibe, mire ismételten elnevette magát, egyértelműnek tűnő kijelentésemen. De komolyan, ez még kérdés volt?

- Jól van – mosolygott továbbra is olyan tekintettel vizslatva engem, mintha JoonMyun lettem volna; Chanyeol akkor rendkívül aranyos volt. – Mi lenne, ha elmennék ahhoz a folyóhoz, amiről még az első találkozásunkkor meséltem neked, oké? – Emlékeztem arra az estére; sírva ültem a hideg kövön, Chanyeol pedig próbált megvigasztalni a Limbo-ról szóló történetei s érdekességei segítségével. Mesélt nekem arról is, hogy a határnál lévő forrásnál, amolyan szenteltvíznek felel meg náluk, amely lemos mindent az emberről.

- Az nem patak volt még néhány napja? – sandítottam fel rá, mire szélesebben elmosolyodott. Miért viselkedett így? Annyira máshogy festett, de megmondani nem tudtam volna, mit változtatott magán, vagy éppen a viselkedésében.

- Addig-addig cseperedett, amíg folyóvá nem nőtte ki magát – viccelődött aranyosan, majd komolyabban kezdett vizslatni hatalmas barna szemeivel, melyekben különös fényt láttam megcsillanni. – Na, eljössz velem? Mutatok néhány érdekességet.

 Hogy mondhattam volna erre nemet? Hajtott a kíváncsiság, és őszintén nem volt jobb dolgom, meg amúgy is; Limbo arról szólt, hogy az ember szabadabban élhetett, mint előtte. Akkor basszus hadd menjek már el Chanyeollal egy rohadt folyóhoz, ennyit igazán megérdemlek. Ez valójában semmi nem volt, mégis nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy elmenjek vele valamerre, csak úgy; és emellett még rohadt kíváncsi voltam arra, mit fog nekem mutatni.

 Gyalog indultunk a forrás felé, először teljes némaságban. Igazán nem tudtam, mit kellene kérdeznem tőle, a semmiről meg nem tudtam beszélni, ebben még nem voltam annyira jó, mint mondjuk Dyo. Kyungsoo profi volt abban, hogyan hozza ki magát egy esetleges kínos helyzetből, mivel mindig tudott valamiről beszélni, ami szerencsére a partnerét is érdekelte. Barátom eléggé királymód oldotta meg az efféle szituációkat, velem ellentétben. Csak úgy ott mentem a Yoda mellett, mintha az előbb vágták volna le a nyelvemet, holott egyszerűen nem tudtam mit mondani a férfinek. Szerettem volna, de nem ment.

- Chanyeol…

- Hm? – pillantott rám, mikor már viszonylag közel jártunk eredeti célunkhoz.

- Hogyan érhetném el, hogy ne legyek szerelmes Dyo-ba? – kérdeztem hatalmas szemeket meresztve a magasabbra, mire az halkan felsóhajtva megvonta vállait.

- Úgy, ahogy normális esetben is tennéd; hárítsd át a szexuális energiáidat másra, próbáld ilyen szempontból ignorálni őt, és keress valaki olyat, akibe beleszerethetsz.

- És van esetleg olyan megoldás, ami rendhagyó ebben az esetben? – húztam fel szemöldökömet, a mai nap után semmit sem bízva a véletlenre. A férfi haloványan elmosolyodott, majd játékosan oldalba bökött.

- Limboban eléggé gyakran felborul az ember hormonháztartása, vagy hogy a tökömbe nevezik ezt; szóval ne lepődj meg, ha erotikus álmaid lesznek, vagy minden kicsit szexisebb srácot megkívánsz – vigyorgott hamiskásan, majd tovább haladva mesélt még erről. – Ez eléggé rendesen befolyásolja a romantikus érzelmeidet is, és hogy a tested nagyjából összhangba kerüljön az agyaddal, gyakori, hogy egy konkrét emberre fókuszál mindkettő, aki mindkét igényvégletet kielégíti; ez itt Dyo.

- De miért ő?

- A legjobb barátod és jól néz ki; ezek szerint neked már ennyi is elég. De mondom, ha egy kicsit kiélted magad, szexeltél, fantáziáltál, akkor az érzéseid is lankadni fognak a fiú iránt.

- És ha nem? – kérdeztem, mikor a férfi megállt, s levágta magát egy hatalmas tölgyfa alá, s kényelmesen elfeküdt.

- Akkor a szokványos módszereknél kell megmaradnom – hunyta le szemeit, ahogy elterült a selymes fűben, amely Miyazaki filmekbe illően hullámzott a szél lágy ringatására. Egy szimpla zöldfüves rétre vitt engem Chanyeol, ahol elvetve néha látni lehetett kisebb fákat, többféle színben díszelgő, tarka virágokat s milliónyi aprócska szépséget, amiért mégis elvarázsolt, azaz egyszerű tájkép. Én lettem szentimentálisabb, vagy tényleg egy mesébe csöppentem akkor? Minden olyan rohadt nagy mennyiségű nyugalmasságot sugárzott, amitől szívem szerint csak romantikus stílusban heverésztem volna a fűben, pontosan úgy, ahogy Chanyeol is tette. Időközben persze a fiú elszundított, én meg észrevettem azt a bizonyos patakot is, amiről még korábban beszéltünk, és kíváncsi kisgyerekekhez hasonlóan, követni kezdtem annak folyását, egészen addig, míg el nem értem egy hatalmas tóig, ami olyan élesen fénylett vissza a napsütésben, mintha direkt kitisztították volna azt. Idiótán hangozhat, de úgy éreztem, Görögország partjainál sétálgattam, amikor azt a nagy állóvizet figyeltem, ami egyszerűen hívogatott magába, mintha egyenesen könyörgött volna azért, hogy belemártsam lábamat.

- Szép, ugye? – hallottam meg fülem mellől egy ismerős hangot, de ahelyett, hogy megrémültem volna a hirtelen érkezett férfitól, csak aprókat bólintottam, egyetértve vele.

- Varázslatos – ámuldoztam folyamatosan.

- Örülök, hogy tetszik. Mutatok valamit, amitől egyenesen el fogsz ájulni – fordított maga felé, mire én kíváncsian kezdtem rá pislogni, várva arra a bizonyos meglepetésre. Chanyeol csak halványan elmosolyodott, majd nemes egyszerűséggel vetkőzni kezdett előttem; azt hittem ott süllyedek el, zavaromban. Lazán lekapta magáról felsőjét, így megpillanthattam kidolgozott, teletetovált felsőtestét, ami a sok firkálmány ellenére is, rendkívül vonzó látványt nyújtott. Ezután lerúgta lábfejéről cipőit, aztán farmerjától is megszabadult, ezzel engedve meg nekem, hogy csodálhassam hosszúkás, kissé vékony, mégis rendkívül izmos combjait. Park Chanyeol ott állt előttem egyszál alsóban, én pedig látványosan fixíroztam, testének majdnem minden porcikáját. Nem tudtam, hogy zavarban érezzem magam, vagy… Nem, erre nem volt más opció. A fülemig kellett volna pirulnom – elvégre dolgoztak bennem azok a köcsög hormonok – de helyette csupán elkerekedett szemekkel figyeltem a magasabbat, ahogy könnyedén kikerülve engem, belesétált a tóba. Magas, elegáns alakja eltűnt a tükörsima víz felszíne alatt, mindössze néhány pillanatra, amíg lefagyva figyeltem a tájat, immár egyedül. Testem megdermedt, fogalmam sem volt arról, mit kellett volna látnom, mert ahol a férfi lebukott sem buborékok, sem apróbb mozgolódások nem voltak. Némán meredtem a természetes vízforrásra, aztán alig néhány másodperccel később, ismételten szemem elé tárult az elálló fülű Chanyeol képe, immár kristálytiszta állapotban. Hófehér bőréről eltűntek a tetoválások, arcáról lekerültek a piercingek, ahogy a természetes horzsolások, s apróbb bőrhibái is. Tökéletes volt a férfi vékony alakja, a karjai, a szemébe lógó vizes tincse; egyszerűen mindene. Nem vertem nagydobra, hogy ilyennek láttam őt, elvégre ő maga mondta, hogy majd minden kicsit is dekoratív férfihoz vonzódni fogok, én meg nem zavartattam magam emiatt. Mi értelme lett volna? Nem a való világban voltam, azt tehettem, amit akartam; én meg akkor csak egy férfi természetes szépségeiben gyönyörködtem, annak ellenére, hogy Chanyeol egyáltalán nem volt az esetem.

- Erre gondoltál, amikor azt mondtad, a vízzel mindent lemoshatsz? – kérdeztem mosolyogva, ahogy vízcseppekkel borított teste megtorpant előttem.

- Pontosan erre. A víz mindent eltüntet, ami felesleges egy emberen, vagy igazából nem is tartozik hozzá.

- Ezért tűntek el a tetoválásaid?

- Ja – vont vállat, majd végigmérte ismételten friss testét, mire megakadt a tekintete kézfején, aztán nosztalgikusan elmosolyodott. – Ez itt megmaradt – bökött egy aprócska jelképre, elégedetten mutatva nekem a tetoválást, mire bólintottam. Erre mit kellett volna mondanom? Meg kellett volna dicsérnem, vagy mi a rák? Mindenesetre kellemes érzéssel töltött el az a mennyiségű nyugalom, ami abból a helyből áradt; nagyon tetszett, és örültem, hogy Chanyeol elvitt oda.

 Hirtelen kicsapódott a víz. Mind a ketten ijedten léptünk egyet hátra, ahogy értetlenül meredtünk a gyönyörű tükrű tóra, melynek cseppjei hullámozni kezdtek eddig sima felületén. Váratlanul egy hosszú, rendkívül ápolt kéz nyúlt ki a forrásból, horrorfilmekbe illően próbálva kimászni, s levegőért nyújtózni. Egy… Egy férfi lépett ki a tóból, nagy nehezen felegyenesedve, úgy téve egyik lábát a másik elé, mikor egyszer csak felemelte tekintetét, s egyenesen rám pillantott. Arcán macskamosoly pihent, barna íriszei egyfajta különös, számomra megmagyarázhatatlan üzenetet közvetítettek, melyet képtelen voltam megérteni. Éles állkapocs vonala ellenére rendkívül fiatalos s gyermeki vonásai voltak, amiket kissé együgyű mosolya csak még szerethetőbbé varázsol a szememben. Aztán tekintetem átvándorolt testére, és azt hittem ott kapok rögtön kozmikus orgazmust. Azok a karok, Istenem! Leírhatatlanul tökéletesen voltak kidolgozva, olyannyira, hogy szavakat nem találok a vadidegen férfi külső adottságaira. A hasa, a lábai, az ádámcsutkája, az arca… mind annyira makulátlan volt.

- Halihó! – köszönt gyönyörűen csengő hangján, amely rögtön olyan gondolatokat idézett elő elmémben, amiknek létezéséről ezelőtt még nem is tudtam. Hogy tudok már rögtön ábrándozni róla…? Rohadék hormonok!

- Mi a neved? – lépett kicsit közelebb az eddig mellettem álló férfi, mire egy megdöbbentő válasz érkezett.

- Név? – ráncolta homlokát a szép férfi. – Az micsoda?

- Picsába! – sziszegett egyet Chanyeol, mintha ez a felelet rosszat jelentett volna. Földre hajított nadrágjához lépett, majd elővett annak zsebéből, egy tollszerű szerkezetet, amellyel egy aprócska bőrdarabot választott le a hirtelen megjelent idegenről, kinek eme mozdulatsorozat, meg sem kottyant. Yeol várt néhány másodpercet, majd az engem terhességi tesztre emlékeztető valamire meredve, még egyszer elkáromkodta magát. Előhalászta még nadrágjából telefonját, majd gyorsan tárcsázni kezdett, idegesen toporzékolva köztem és a kedvesen nézelődő férfi között.

- JoonMyun? – szólt a készülékbe. – Kurva nagy szarban vagyunk! Amnéziás együtt-érzőt találtam a kilences szektorban; azonnal küldened kell ide valakit, vagy durván rábaszuk!

 Ahogy kétségbeesett hangját hallottam, s ahogy az ártatlan ismeretlenre néztem, csak egyetlen egy kérdés zakatolt a fejemben: Mi folyik itt?