Komolyan nem tudtam, mit kellene hinnem, vagy
kérdeznem Chanyeoltól, aki hihetetlen idegesen toporzékolt mellettem, időnként
tekintetét a velünk szemben álldogáló szinte teljesen meztelen férfira emelve,
aki olyan ártatlanul pislogott ránk, mint egy most megárvult kiskutya. Egy
rövid idő eltelte után, már én fáradtam el abban, ahogy a colos nem bírt
megállni egyhelyben, így megelégelve folyamatos pattogását, egy talán kissé
erős, de ugyanakkor hatásos mozdulattal seggre ültettem őt, amitől ugyan
meghökkent, de legalább nem mocorgott tovább. Hatalmasat sóhajtva, a férfiról
tekintetemet a másikra vezettem, aki kíváncsian pillantott egyszer a földön
helyet foglaló Chanyeolra, egyszer pedig rám. Nem ismertem őt, nem tudtam
miféle teremtmény – mivel Yeol szavaiból kikövetkeztetve nem ember volt –, de
úgy éreztem, nem árthat nekem. Olyan gyermekien vizslatott, hogy nem tudtam eldönteni
sajnáljam őt, vagy agyon ölelgessem, mivel külleme, rendkívül aranyosnak és nem
utolsósorban vonzónak hatott. Szívem szerint beszéltem volna hozzá, de nem
akartam a másik előtt játszani az anyukát, így lehuppanva Yeol mellé, úgy
döntöttem, faggatni kezdem a magasabbat.
- Mi azaz együtt-érző? – nem
köntörfalazva kérdeztem rá a dologra, és legnagyobb meglepetésemre az eddig
tetoválásokkal belepett fiú, egy grimaszt vágva válaszra nyitotta száját.
- Olyanok, mint a tündérek vagy
a vámpírok; alapjáraton olyan teremtmények, mint az emberek, mégis bizonyos
tulajdonságok miatt, különböznek tőlünk.
- Léteznek vámpírok? –
kerekedett el a szemem őszintén, mert nem hittem volna, hogy az efféle
mendemondák igazak is lehetnek. Mondjuk eddig Limbo létezéséről sem tudtam,
szóval ilyen logikával minden valóságos lehet, ami nálunk – a normális világban
– mesének tűnik.
- Vámpírok, tündérek,
vérfarkasok, koboldok, alakváltók és minden szarság, amit az ember el tud
képzelni vagy éppen az is, amit nem. Nem véletlenül léteznek nálatok ehhez
hasonló fantasy regények, mesék, históriák, meg tudja a faszom még micsodák –
vágott egy fejet a magasabb, majd vállat vonva tovább beszélt. – Mindnek megvan
a maga dimenziója, a maga világa, és csak nagyon ritka esetben keveredik a kettő,
épp ezért különös, hogy Ő is itt van, mint te vagy én – biccentett az idegen
felé, halkan fújva ki eddig tüdejében tárolt levegőjét.
- Miért nem keverednek? – Nem
szabadna ilyen beszélgetésekbe belebonyolódnom, mert csak újabb kérdéseket
szülök magam után minden befogadott információval.
- Általában nincs rá
lehetőségük, mivel a dimenziók közti kapuk többnyire zárva vannak, és csak
bizonyos emberek tudnak átlépni rajtuk, ezért is rossz jel, hogy ez az Érző itt
van közöttünk.
- Mert?
- Bizonyítja, hogy különlegesebb
a társainál és nálunk is.
- Miben más, mint te vagy én?
Miért hívod őt Érzőnek? Mi a képessége? – pillantottam óvatosan az immár a
természetet vizslató lényre, miközben vártam Chanyeol válaszát.
- Ahogy a nevéből is adódik, az
ilyen lények éreznek, de nem úgy, mint te vagy én – emelte rám tekintetét
komolyan, egy pillanatra sem akarva elveszíteni rólam a figyelmét. Mintha
aggódott volna. – Olyasfajta szolidaritásra képesek, amit hozzánk hasonló
szimpla élőlény elképzelni sem tud. Nem egyszerűen csak együtt éreznek
valakivel, hanem konkrétan belelátnak annak lelkébe és képesek kiszívni az
adott személyből az információkat és érzéseket, egyúttal ha olyan kedvük van,
akkor át is tudják venni az efféle érzelmeket vagy problémákat.
- Ez nem hangzik olyan rosszul.
- Alapjáraton nem is rosszak,
sőt, kifejezetten segítőkészek és barátságosak szoktak lenni, de ők is olyanok,
mint az emberek; van köztük önzetlen és gerinctelen szemétláda is, és sajnos az
utóbbinak szokása másik világokba járkálni.
- Ezért gondolod azt, hogy ő is
rossz? – kérdeztem logikusan következtetve az általánosnak nevezhető
előítélettől, amit ugyan sosem kedveltem, de bizonyos esetekben sajnos meg
tudtam érteni.
- Nem gondolom, de jobb
elővigyázatosnak lenni. Ráadásul amnéziás, ami annyit jelent, hogy nem
önszántából jött ide.
- Ezt hogy érted? – ráncoltam
homlokomat, mivel ezt a fajta következtetést nem tudtam követni, valószínűleg,
mert még új voltam Limboban.
- Sok hozzá hasonló lény esik
áldozatául fajtársai infantilis viselkedésének, ami általában a nevetséges
bűbájkísérletekben szokott megnyilvánulni.
- Nem értelek – ráztam meg
fejem, mert akármennyire is fogtam fel a férfi szavait, nem tudtam
összekapcsolni a jelenlegi esetünket a magyarázatával.
- Az embereket leszámítva, a különböző
dimenziókban élők tudnak egymás létezéséről, néha még keverednek is, bár ez
ritkább. De ha mégis megtörténik, akkor egy másik világba jut, egy nem odavaló
tudás; sok esetben a mágiával rendelkező egyedek nem bírnak csomót kötni a
pöcsükre, így a tudásuk átjut a másik dimenzióba. Valószínűleg ennek a srácnak
a haverjai megtalálták az egyik náluk élő mágus receptjét valamiről, amit
kikotyvasztottak, és ez lett az eredménye – mutatott fáradtan a világot
kíváncsian kémlelő férfira, aki nem tűnt nálunk fiatalabbnak, Chanyeol mégis
könnyedén lesrácozta őt.
- Mennyi ehhez hasonló esettel
találkoztál már?
- Meglepően sokkal – vont
vállat, majd hangosan felsóhajtva beletúrt dús, koromfekete hajába. – De ha
máshogy került ide… akkor tényleg szarban vagyunk. – Fáradt hangját
telefonjának csörgése szakította félbe, miközben elnézést kérve lassan felállt
mellőlem, majd távolabb sétálva, beszélni kezdett a készülékbe. Míg a colos
vonzó alakja után meredtem, a figyelmem teljesen megfeledkezett a nem messze
elhelyezkedő idegenről, mivel csak Chanyeol testét tudtam bámulni. Nem volt
különösebben izmos, de pálcikának sem nevezhettem volna, mert a Yoda fülű képes
lett volna megvédeni magát, mivel felsőteste kellőmennyiségű erővel
rendelkezett – ami a külső adottságokat illette. Nem szívesen vallottam be, de
Park Chanyeol egy rohadt vonzó férfi volt, és még a háborúzó hormonjaim
ellenére is így gondoltam, mert ami tény az tény, és le sem tagadhattam volna
azt, hogy a colosnak mennyire jó a feneke.
- Szép, ugye? – hallottam meg
magam mellett egy viszonylag mély, és még ismeretlen hangot, melynek észlelése
pillanatában rögtön felugrottam helyemről, ijedten pillantva a kíváncsi Érző
lényre. Ez most komolyan hozzám szólt?
- Tessék? – ráncoltam
meglepetten szemöldököm.
- Valami… pozitívat érzek
rajtad – mosolyodott el, ahogy furcsán csillogó szemekkel evickélt hozzám
közelebb. – Mondd… mi az a gyönyör?
- M-miért érdekel ez téged? –
értetlenkedtem folyamatosan, mert eléggé zavarba ejtő volt egy totális idegen
gyerek kíváncsi szemeibe meredni, azok után, amiket a fajtájáról hallottam. A
nevét sem tudta, de már szavakról kérdezgetett? Mégis miért?
- Ezt érzem – mondta, ijesztően
közel hajolva arcomhoz, alig néhány centiről vizslatva megrettent ábrázatomat.
– Ha beléd nézek, ennek a szónak a betűit látom magam előtt. Mondd, mi ez?
- Tudod egyáltalán mi vagy? –
kérdeztem a közepébe, nem törődve az ő érdeklődésével, és legnagyobb
meglepetésemre igenlegesen bólintott.
- Tudom, hogy érzem, amit te.
Tudom, hogy könnyen engedsz be magadba, így egyszerűen és gyorsan lettem
okosabb.
Ez hogy a faszomba lehetséges? Chanyeol azt
mondta, ez a fiú amnéziás, akkor meg miért bír ilyeneket mondani? És nekem
miért tetszett ennyire, hogy ilyen közel volt hozzám? Csak a hormonjaim miatt
lett volna? Ezt nem tudhattam. És ha érzett engem, a gondolataimban is képes
volt olvasni?
- Igen – mosolyodott el
kedvesen, erre a mondatra pedig azt hittem, ott helyben olvadok ketté. Basszus,
ez de kínos! Éreztem, hogy a fülemig pirulok, aminek következtében a fiú nevetni
kezdett. – Ez vicces! – nevetett hangosan, játékosan hajtva fejét vállamra.
- Micsoda? – pillantottam rá
félve, meglepően kíváncsian fürkészve a meleg tekintetekkel megáldott fiút.
- Ami benned van.
Mi?!
– hirtelen különös melegség öntötte el mellkasomat. Mintha forró vízbe nyomták
volna megfáradt testemet, amelynek csupán pihenésre volt szüksége, és egy
kényeztető habfürdőre. Éreztem, hogy motoszkálnak bennem az érzések, a különös
gondolatok, és a helyenként kissé csípő vágyak. Mi történik velem? – kérdeztem
magamtól aggodalmasan, ahogy mellkasomat kezdtem masszírozni, pontosan a szívem
fölött elhelyezkedő területen, amely különös bizsergésben úszott. Meglepetten
néztem a mellettem ülő fiúra, kinek íriszei élénk kék színben úsztak, ezzel
teljesen magukba bolondítva.
- Baekhyun! – suttogta nevemet, olyan lágy hangszínnel, aminek
képtelenség volt ellenállni.
Fájt, pokolian fájt, mégsem tudtam abbahagyni.
Muszáj volt, egyszerűen kötelességemnek éreztem, hogy hagyjam, hadd
motoszkáljon bennem az a különös érzés, amit biztosan az a lény idézett elő
bennem, aki kék szemeit enyéimbe fúrta.
- Baek! – hallottam meg egy
ismerős hangot, mire a colos irányába kaptam tekintetemet, megpróbálva a lehető
legnormálisabb arcomat elővenni. – Minden rendben?
- Persze – mosolyodtam el
savanyúan, mikor már enyhülni kezdett a mellkasomban hevesen tomboló érzés.
- Beszéltem JoonMyunnal –
mondta, miközben kissé megemelte a kezében tartott telefont. – Az adatok
alapján, amiket küldtem neki, kiderítette, hogy a kis ismeretlenünk neve Kim
Jongdae és jelenleg huszonhárom éves.
- Remek – biccentettem feléje,
olyan fejet vágva, mintha annyi mindent tudnék kezdeni azzal az információval.
Óvatosan az új ismerősre pillantottam és halványan elmosolyodtam, amikor
találkozott tekintetünk… Jongdae, mi? Szép név. Igazán szép.
- Nemsokára itt lesznek az
amnéziásokra szakosodott embereink, szóval, ha szeretnéd, nyugodtan
hazamehetsz.
- Azt megköszönném –
grimaszoltam egy kisebbet, majd felpattanva ülőhelyemről, a város felé vettem
az irányt. Még egy utolsó mosolyt küldtem az Érző felé, aki olyan kölyökkutya
szemekkel pillantott vissza rám, hogy azt hittem ott szakad meg a szívem. Miért
fájt vajon a mellkasom, mikor tényleg eltávolodtam tőlük?
Fáradtan estem haza, azt hittem összesek,
mikor bevánszorogtam a lakásba, amelyben Dyo ücsörgött hatalmas nyugalommal,
viszont mihelyst megpillantott, felállt helyéről, és érdeklődve lépett elém,
mintha épp számon készült volna kérni.
- Hol voltál? – kérdezte
kíváncsian meredve rám, nem akarva nyugton hagyni.
- Chanyeol mutatott egy érdekes
tavat – vontam meg vállam, ahogy hulla üzemmódba kapcsolva elfeküdtem a
kanapén. A fiatalabb halkan felsóhajtott, és leült körülbelül a derekam
magaslatában.
- Az Önmegtisztító tóra
gondolsz?
- Ha ez a neve – vontam meg vállam,
mert nem igazán foglalkoztam már azzal a tócsával, azzal viszont sokkal inkább,
ami kimászott belőle.
- És… Milyen volt a tó?
- Képzeld, kimászott belőle egy
amnéziás Együtt-érző – mondtam kicsit lelkesebben, kíváncsian várva barátom
reakcióját, aki azért jóval többet tudott nálam, mivel olvasott Limbo
világáról.
- Igen? – akadt fenn
szemöldöke, de azért nem ugrott ki a bőréből. Tehát ezek a lényeg tényleg nem
voltak veszélyesek. Mondjuk, Jongdae nem tűnt annak, főleg azokkal a hatalmas
szemekkel; olyan gyönyörű volt.
- Chanyeol már intézkedett vele
kapcsolatban.
- Akkor jó – mosolyodott el
halványan, majd szépen lassan felállt mellőlem, és a szobája felé vette az
irányt, gondolom fáradt volt. A bennem kavargó érzések miatt, viszont képtelen
voltam szó nélkül hagyni, hogy csak olyan egyszerűen lelépjen tőlem.
- Dyo! – szóltam után, mire
megfordult.
- Igen?
- Szeretlek! – mondtam határozottan,
de csupán egy kedves mosolyt kaptam, mintha már számított volna erre a vallomásra.
Így lett volna?
- Én is téged! – Hogy mi van?! Most
komolyan viszonozta az érzéseimet? És Jongin? Vagy azt hitte, csak a
barátságunk miatt mondtam? Aish, ennek az értetlen baromnak semmit sem lehet
normálisan mondani.
- Nem, Kyungsoo… – Fáradtan
felálltam a kanapéról, és lassan elésétáltam, komolyan pillantva szemeibe,
megpróbálva ezzel üzenni neki, hogy nem csak poénkodtam, amikor szerelmet
vallottam. – Én szeretlek!
- Úgy? – pislogott nagyokat,
valószínűleg először nem akart hinni a fülének.
- Úgy – bólintottam.
- És ez biztos? – meresztett rám
hitetlen tekinteteket, nem igazán akarva valósnak hallani szavaimat.
- Hát… – vontam meg vállam,
majd a földről egyenesen rászegeztem pillantásomat. – Jelenleg úgy érzem,
szerelmes vagyok beléd, de Chanyeol szerint csak a hirtelen változás miatt
tomboló hormonjaim miatt vetítem ki a szeretetemet a hozzám legközelebb álló
férfira. Szóval valószínű, hogy néhány nap múlva, amikor ezek enyhülni fognak,
már nem foglak így szeretni. De ezt nem tudhatom biztosra.
- Segítsek kideríteni? –
kérdezte ártatlanul mosolyogva, mire bólintottam, s eme egyetlen egy
mozdulatommal megengedtem, hogy legjobb barátom megcsókoljon. Különös érzés
volt a fiú ajkait enyéimen tudni, de nem neveztem volna kifejezetten rossznak. Férfit
csókolni kellemes volt, Kyungsoo-t csókolni, pláne. Lágyan kezdtem el mozgatni
ajkaimat, óvatosan dugva át nyelvemet a fiú szájába, ahol izmaink kisebb
háborút indíthattak egymás ellen. Nem mondtam volna, hogy hevesen, esetleg
túlságosan vadul csókoltam őt, de egy ártatlan gyermeki próbálkozásnak sem
lehetett nevezni gesztusomat. Jó volt egy kisebb nyelvcsatát lefolytatni a
fiúval, de ez tényleg segített az érzéseim helyrerakásában. Tetszett a csók,
szívesen megismételtem volna, ugyanakkor tudtam, hogy nem Dyo-val akartam még
egyszer ezt megcsinálni. Nem miatta, miattam. Vonzódtam hozzá, de más
férfiakhoz is… Meleg voltam, nem szerelmes. És erre akkor jöttem rá, mikor
elváltam ajkaitól és őszintén viszonoztam kedves mosolyát.
Néhány nappal később – mikor már rendeződött a
viszony köztem és lakótársam között – szabadnapot vettem ki a szerkesztőségnél.
Oké, nem kivettem, Hongki úgy marasztalt otthon, mondván, hogy inkább pihenjek,
minthogy megint felizguljak valami BL regényre. Éreztem, hogy amíg Limboban
leszek azzal a gyerekkel, azt az esetet mindig fel fogja emlegetni. Ideges is
lehettem volna emiatt, de inkább kiélveztem az egyedüllétet, és elfeküdve az
ágyamban, csak fáradtan meredtem a plafonra.
Csöngettek.
Fáradtan másztam ki az ágyamból, életkedv
nélkül nyitva ki a bejárati ajtót, amely mögül egy ismerős macskamosoly
ajándékozott meg, gyönyörű barna íriszekkel párosítva.
- Jongdae? – lepődtem meg
őszintén, nemcsak azon, hogy a fiú ellátogatott hozzám, hanem azon is, hogy
teljesen felöltözött állapotban láttam újra.
- Meglep, hogy emlékszel a
nevemre – mosolyodott el kedvesen, majd alig láthatóan mögém nézett. –
Bemehetek? – szó nélkül nyitottam tágasabbra az ajtót, egy percre sem véve le
róla szemeimet.
- Visszanyerted az emlékeidet?
- Igen, hála JoonMyun hyung
segítségének. Kedvességének híre még az én világomba is eljutott, de sosem
gondoltam volna, hogy egyszer majd személyesen is megtapasztalom – mondta kedves
hangon, ahogy szépen lassan helyet foglalt a kanapén. Így emberibb viselkedések
között, Jongdae rendkívül szimpatikus volt nekem. Udvariasnak tűnt, mintha
nemesi vér csörgedezett volna ereiben, de lehet szimplán csak tökéletes
neveltetésben részesült.
- Megkérdezhetem, miért jöttél
ide?
- Amint magamhoz tértem, rögtön
megkérdeztem Chanyeol hyungtól, hogy merre laksz, mert segíteni akarok neked.
- Segíteni? – hökkentem meg
őszintén, mert ötletem sem volt arra, miben akarhatott nekem segíteni az a fiú.
- Igen – mosolyodott el
halványan. – Beléd láttam Baekhyun, még ott a tónál. Megmaradt az emlék, és
mivel engedted, megláttam mindent.
- Mindent? – nyeltem egy
kisebbet.
- Az egész életedet –
mosolygott szerényen, mintha zavarban lett volna a beszélgetésünktől, holott
kettőnk közül, nekem égett a pofám, de úgy rendesen. – Főleg a kudarcaidat.
- Na, akkor hosszú lehetett a
lista – nevettem fel keserűen, ahogy ujjaimat törtelve, leültem mellé. – Mit láttál?
- Kielégületlenséget,
legfőbbképpen.
- És, hogyan akarsz nekem
segíteni?
- Egyszerűen – kuncogott fel
játékosan, hihetetlen közel hajolva arcomhoz, olyannyira közel, hogy azt
hittem, ajkát az enyéimre nyomja. – Engedd,
hogy kielégítselek!
