Teljesen lesokkolódva néztem végig a két férfi
csókcsatáját, amelyben a hevességen, s hirtelen feltört szexuális vágyon kívül,
mást nem tudtam volna leszűrni, de igazából nem is akartam. Persze, Kyungsoonak
hála, szemeim már teljesen hozzá voltak szokva az ehhez hasonló életképekhez,
és sokszor még kifejezetten aranyosnak is találtam egy-egy meleg pár
szeretetben gazdag kapcsolatát, de az nem ott és akkor volt. Természetesen nem
amiatt húzogattam számat, mert két velem azonos nemű csókolózott, hanem azért,
mert ők, a mindig morcos idióta és az engem analizáló is képes volt arra, amire
én még a való életemben sem; kapcsolatra. Mert mondhatott bárki bármit, azok
ketten monogámiában éltek, ráadásul már elég régóta. Ezt csupán egymást ölelő
kezeik elhelyezkedéséből ki lehetett következtetni, ráadásul egy ilyen világban
biztos nem volt szokás ily módon csókolózni.
Szerelmes pillanatuk nem tartott túl sokáig,
ugyanis valószínűleg egyikkőjüknek eszébe jutottam én is, aki végig figyelte
azt a rém hosszúnak tűnő néhány percet. JoonMyun megigazítva magán időközben
elcsúszott felsőjét, megköszörülte torkát, majd nem szólva egyetlen egy szót
sem, beinvitált lakásába.
- Minek köszönhetem a
látogatásodat? – kérdezte, meg sem tisztelve annyival, hogy rám emeli
tekintetét. Zavarban lett volna?
- Gondolom ezt nekem szántad,
nem a colosnak – vontam meg vállam, ahogy eme cinikus megjegyzés kicsúszott
ajkaim közül. JoonMyun szúrós szemekkel fordult felém, megajándékozva embereket
legyilkoló pillantásaival; bevallom, nagyon élveztem, hogy a férfit csupán
ennyitől a plafonig tudtam ugrasztani. Rohadék lennék? Egy kicsit biztosan.
- Mit szeretnél Baekhyun? –
fújta ki levegőjét feszülten, látszólag nem örülve annak, hogy rájöttem a
kettejük közötti viszonyra. Bár élveztem a fiú szívatását, tisztában voltam
azzal, hogy az ilyen dolgok mennyire idegesítőek tudtak lenni, hisz Kyungsooval
éltem együtt, akinek hála megismertem, milyen érzés melegként élni a homofóbok
előtt.
- Chanyeol mondta, hogy tudnál
nekem segíteni abban, hogy lakást és munkát szerezhessek.
- Oh – változott el arca
rögvest, majd párjára emelte tekintetét, úgy dobva a magasabb felé egy meleg
mosolyt, amelyből több mindent olvastam ki, mint amennyit szerettem volna. –
Ebben az esetben gyere velem.
- Miért, más esetben kibasztál
volna a küszöbre? – humorizáltam kicsit, amit Chanyeol jobban értékelt, mint
JoonMyun, hisz az utóbbi csak szemet forgatva vezetett be egy hatalmas szobába,
ami rögtön elvette a kedvemet a poénkodásoktól.
A helység közepén egy óriási, plazma tv
kinézetű kivetőt lebegett,
képernyőjén szétroncsolódott testem pihenve, milliónyi gépre kötve, amelyek még
képesek voltak életben tartani. Hegek ezrei sorakoztak arcomon, eltorzult
küllememet csupán lefogyott testem, s fejemre erősített kötések tették még
visszataszítóbbá. Csontos voltam, akár egy éheztetett kisgyerek, s száz meg
száz nővér forgolódott körülöttem, időnként kicserélve a számból kilógó eszközöket,
amik még élővé tették, amúgy már élettelen lényemet. Falfehéren fénylettem,
elsoványodott karjaimon szinte égtek a kidagadó erek, melyek közül majdnem az
összesbe valamiféle gyógyszert fecskendeztek. Halott voltam, és semmi esélyt
nem láttam arra, hogy valaha újra a régi önmagam leszek.
- Jól vagy? – kérdezte hirtelen
a mellettem álló férfi, aggodalmasan mérve végig, hirtelen elgyengült testemet.
Önmagam torz mása láttán lábaim már nem voltak képesek tartani súlyomat; sokkot
kaptam, olyasfajtát, ami felébresztett a szép gondolataimból, de nem vitt
vissza a valóságba. Fájt, hogy az lettem, akit a képernyő mutatott, hiszen pont
azt az állapotot szerettem volna mindig is elkerülni. Nem akartam huszonhárom
évesen egy fizikai roncs lenni…
- Persze – fordítottam el
tekintetemet a vetítőről, majd görcsös mosolyt erőltettem arcomra, hogy
JoonMyun biztosra vehesse, minden oké. Természetesen ez nem sikerült.
- Ne haragudj emiatt, de
folyamatosan bekapcsolva kell lennie, hátha valami fejlemény történik a nagyvilágban
– adott rögvest magyarázatot arra, hogy miért kellett ismét látnom azt a
semmirekellő lényt, aki a balesetem miatt lettem. Nyomasztott a saját
látványom, amit régebben könnyedén elviseltem; egyszerűbb volt egy egészséges
férfit viszontlátni a tükörben, mint egy teljesen halott embert figyelni, aki
csupán árnyéka volt, valós önmagamnak.
- Nem nehéz? – kérdeztem
hirtelen magam elé meredve, folyamatosan pörgetve agykerekeimet, hátha valami
elő nem kapart információt megtalálok. – Nem nehéz, ilyen állapotba került
emberek életét megkönnyíteni?
JoonMyun elmosolyodott.
- Meg lehet szokni; a
folyamatos segítségadás miatt, viszont egy idő után lehetetlen eldönteni, hogy
empátiát érzel, vagy többet. Így már több éve fogalmam sincs arról, ki a
barátom és ki nem, hiszen minden itt megfordult személyt ismerek, illetve
ismertem.
- Minek kezdted el csinálni? –
Félénken felé fordítottam tekintetem, ahogy a képernyőre meredve,
nosztalgikusan elmosolyodott.
- Valakinek el kellett. Nekem
ezt a feladatot szánta a sors, ha már a saját életembe nem kerülhetek vissza.
De jól van ez így.
- Hogy érted?
- Mindenki annyiból gazdálkodik
amennyit kapott. Kiosztották a kártyákat, s azokkal kell végigjátszanod a
sorsodat; időközben persze jöhetnek és mehetnek a lapok, de a végeredményen ez
semmit sem fog változtatni. Én ennyit kaptam, és ebből akarom kialakítani
magamnak a boldogságomat: mást amúgy se tudnék tenni. – JoonMyun nem tűnt
olyannak, aki nem fogadja el, amit az élet kiosztott neki. JoonMyun nem
hisztizett, sírt, vagy lett csalódott, egyszerűen csak a lehetőségei szerint
cselekedett, s így lett olyan, amilyen. Elégedettnek tűnt, sok-sok ki nem
mondott fájdalommal önmagában, amit akkor se lenne szívem kiszedni belőle, ha
utálnám; azáltal csak felidézném a hibáit, mert valószínűleg volt neki. Ha
sosem lett volna, nem Limboban tengetné a mindennapjait.
- Chanyeol is a kiosztott lapok
részese? – kérdeztem elmosolyodva, mire JoonMyunból halk kuncogás tört ki,
ahogy visszaidézte a percet, amikor a Yoda fülű belépett az életébe.
- Ő amolyan bonusz ajándékként
csöppent az ölembe.
- Mikor? – érdeklődtem sokkal
barátságosabb stílusban. Ez a perc nagyon arra emlékeztetett, amikor
Kyungsooval először találkoztunk. Élénkén él a kép a fejemben, ahogy a
szobatársam idegesen az egyetem épülete előtt telefonált, majd haragosan
kinyomta mobilját. Odamentem hozzá, s játékosan megkérdeztem; „Vihar van
odaát?”, erre indulatosan azt válaszolta „Lassan cunami fogja kezdetét venni!”.
S ekkor szökött ki a „mikor” szócska ajkaim közül, aminek hála megismertem
Dyo-t, a világ egyik legcsodálatosabb emberét. Kidobták a lakásából, nekem épp
lakótárs kellett, így adott volt, egy barátság kezdete… Persze ebben is csak én
hittem. Úgy gondoltam, csak azért, mert valakivel állandó kapcsolatba kerülsz,
rögtön barátok lesztek. Ilyen alapon mindenki mindenkit szeretne, ami lássuk
be, elég nagy marhaság. De Kyungsooval szerencsém volt, hiszen a legjobb
barátommá vált; és lehet, soha nem látom
újra.
- Nem sokkal azután, hogy
idekerült. Tudod, Chanyeol hasonló volt, mint te, csak ő nem azért nem élte az
életét, mert félt tőle, egyszerűen elnyomásban tengette a napjait apja miatt,
aki konkrétan semmit sem engedett neki. Se extrém külső, se bulizás, se teljes
kiteljesedés, se normális szerelem; csak lányokat vihetett haza, holott Yeol
kísérletező típusnak vallotta magát, és mindig ki akarta próbálni férfival is.
- Ezért jöttetek össze? –
döbbentem le, mert ha ez igaznak bizonyult volna, akkor Chanyeol húzása inkább
tűnt önzőnek, mintsem valódi szerelmesnek, vagy hogy mondják ezt.
- Dehogy – nevetett fel a
férfi, ezzel a gesztusával különös küllemet varázsolva magának. Mintha nem is ő
lett volna. – Ugyanazért jöttünk össze, amiért átlagos párok szoktak; hasonló
ízlés, közös múltbéli pontok, habitusban némi egyezés… Ez egy másik világ
ugyan, de nem ufók lakják.
- Örülj annak, hogy egyáltalán
nyugodtan viselkedem, és nem rohanok ki egy erdőbe felkötni magam.
- Valóban, ha ilyen szempontból
nézzük, akkor tök jó – mosolyodott el ismételten, miközben egy mappában kezdett
kutakodni, egy percre elfeledkezve beszédtémánkról. Ötletem nem volt rá, mit
keresett, de valószínűleg hozzám volt köze, különben eleve nem jöttem volna
hozzá. Mondjuk akkor már nem bántam annyira, hogy ott voltam; ha JoonMyun így
viselkedik, kifejezetten kellemes a társasága, és nem gondolná róla az ember,
mennyire goromba és morcos tud lenni. Viszont ez számomra továbbra is
érhetetlen volt; ő maga mondta, hogy az ember abból építkezzen, ami jutott
neki, és annak segítségével legyen boldog. És ahogy láttam, JoonMyunnak elég jó
élete volt, ha megfelelő szemszögből közelítettük a dolgot; stabil feladattal
tengette napjait egy másik dimenzióban, létező világban, ahol volt lakása, és
még szerelme is. Átlag esetben sem kívánna többet egy normális ember, akkor ő
miért volt a hét majdnem minden napján borongósabb az angliai időjárásnál? Mintha
JoonMyun fölött folyamatosan esőfelhők gyülekeztek volna, ezáltal eláztatva a
szépséget, amit talán egykor tényleg látott…
- Most mit csinálsz? –
kérdeztem, mert kicsit hosszadalmasnak tűnt, azaz idő, amit csak annak az egy
mappának a tanulmányozásával töltött.
- A képességeidhez méltó állást
és az ízlésednek megfelelő lakást keresek neked.
- Honnan ismered a
képességeimet? – akadtam le mondatának első részénél, előre eltervezve azt,
hogy később kérdőre vonom a másodikat illetően.
- Amint egy ember bekerül a mi
világunkba, a komputer nyit egy teljesen új adatbázist csak és kizárólag arról
a személyről. Egyfajta aktaként vagy a gépben nyilvántartva, és ennek az
aktának köszönhetően néhány évre visszamenőleg elég sok adatot ki tudok rólad
gyűjteni. Illetve nem én, hiszen ezt a számítógép magától elvégzi. – adott
gyors magyarázatot, majd a hatalmas képernyőre emelte tekintetét, s az
időközben kezébe vett táblagép segítségével irányította a nagyobbik
szerkezetet. Eltűntette, illetve lényegesen kisebb méretűre vette a valódi testemet,
ábrázoló felvételt, majd az adataim közt kezdett kutakodni.
- Miket tudsz rólam? Mármint a
gép mennyi információt tárol rólam jelenleg?
- Ne aggódj, eléggé objektív
dolgok vannak itt rólad, semmi olyan, ami miatt zavarban kéne lenned. Illetve
olyasmi is akad, de mi most jelenleg nem azokat keressük – villantott felém egy
halvány mosolyt, aztán figyelmét ismét a képernyőnek szentelte. – Elsősorban most
a képességekre korlátoztam a keresést, hogy munkát könnyebben tudjak neked
szerezni.
- És a rendkívül színes skálám
alapján akad valami nekem való? – kérdeztem gúnyosan, hiszen pontosan ismertem
a korlátaimat, amiket figyelembe véve, nem voltam semmire sem alkalmas. Sokáig
nem tudtam eldönteni, hogy a melókból rúgtak ki többször vagy a kapcsolatokból,
hisz köztudottan, mindkettőben csődtömegnek voltam elkönyvelve. Sok helyen
dolgoztam, de mindnek ugyanaz lett a vége, hiszen amikor Limboba kerültem,
előtte ismét munkanélküli lettem. Technikai analfabétának születtem, amit
sajnos mindig észrevettek, ennek köszönhetően sosem tudtam hosszabb ideig egy
helyen megmaradni. Voltam már áruházi eladó, pizzafutár, pincér, asszisztens, csapos
és egy rövid ideig bárénekes is, amit kifejezetten szerettem. Baromi
hangulatos, amikor egy kultúrkocsmában, halkan megszólal az élőzene, a jazz és
a blues tökéletes kombinációjában, amely néhány hónapig én voltam. Szerettem
azt a helyet, ahol időnként felléptem, és a közönségem is kedvelt engem; ez
volt az egyetlen állás, ahonnan nem azért mentem el, mert kirúgtak, hanem mert
muszáj volt. A kocsmát be kellett zárni, igazából fogalma sincs, hogy mi miatt.
De akkor is; imádtam ott dolgozni. És igazából, azután már nem is találtam
rendes állást, mert tikon magamban, csak abba a sötét lyukba vágytam, ahol egy
minimálisan is elismertek.
- Ami azt illeti, lenne
számodra néhány munka – pillantott a monitorra, aztán egy másodpercre rám is. –
A legtöbb irodalommal és az írással kapcsolatos, elvégre mégis a bölcsészkarra
jártál. Érdekelne valamelyik?
Megvontam a vállam. – Az attól
függ, mit kellene pontosan csinálnom. Konkrétan hány állás van?
- Három – felelte határozottan,
kicsit részletesebben beleolvasva a lehetőségeimbe. – Ebből kettő a legnagyobb
könyvesboltunkba szól.
- Itt van könyvesbolt? –
szökött ki a megdöbbent kérdés ajkaim közül, mire csupán egy lesajnáló
pillantást kaptam ajándékba.
- Másik dimenzió Baekhyun, nem másik korszak.
Illene megjegyezned.
- Bocs – mosolyodtam el, majd
közelebb lépve a férfihoz, én is a képernyőre kezdtem bámulni, de fogalmam sem
volt arról, hogy mit kellett volna néznem. – Pontosan mi az a kettő?
- Nos, ahogy látom nem is
igazán a könyvesboltba, kellene munkaerő, hanem az afölött elhelyezkedő kiadóban;
keresnek egy olvasót, aki az összes beküldött kéziratot végigolvassa és
véleményezi, illetve jól jönne nekik egy szervező is.
- Szervező? Mit takar ez a szó?
– kérdeztem ismét, mert még nem találkoztam ezzel a kifejezéssel.
- Ez amolyan kreatív mindenes;
ő az, aki felhívja az embereket, megszervezi a találkozót az íróval, elhívja a
grafikust, hogy tervezze meg a borítót, és ebben segít is neki. Tárgyal,
százfelé megy, tervez, olykor még beszédeket is kell tartania: ez egy eléggé
mozgalmas és viszonylag sokszínű munka, szerintem, illene hozzád.
Csábító volt, mit ne mondjak. Szerettem
egyszerre több mindent csinálni, szerettem a pörgést, ahogy a beszéddel sem
voltak problémáim. Így JoonMyun elmondása alapján érdekelt volna a dolog, de
még akkor is ott volt az a bizonyos, titkos harmadik állás.
- Mi az utolsó opció?
- Egy szerkesztőségnél újságíró – felelte egyszerűen, szavai mégis
hihetetlenül bonyolultnak tűntek. Kisgyerekkorom óta az volt az álmom, hogy
újságíró lehessek, így csak azért mentem bölcsészszakra, mert gimnáziumban még
azt hittem segíteni fog az álmaim elérésében. Egy minimálisan tényleg javított
rajtam, de nem repített közelebb a célom eléréséhez, mivel mit kezdhetek én
majd azzal a diplomával? Kitörölhetem vele a seggem, hisz csak, azért mert
három plusz két évig ültem a seggemen és bambultam ki a fejemből az
előadásokon, még nem fognak felvenni egy szerkesztőséghez. Aish, ha
visszamehetnék az időbe, nem döntenék a mesterszak mellett, helyette egy
aranyos kis „sima” diplomával keresnék magamnak állást, ahelyett, hogy Park
professzor óráin szopok. Mondjuk ez a veszély, már nem fenyeget, hiszen úgymond
meghaltam.
- Megnézném ezt a szervezői
állást.
- Tessék? – döbbent le a
mellettem álló férfi, mintha kicsit csalódott lett volna a döntésem miatt. –
Hát nem az újságíró az álom munkád?
- De igen; a való életemben ezt
akarom majd csinálni! De ha itt elfogadom az állást, az olyan, mintha az
eredeti terveimről lemondanék – mondtam ki az egyszerű szavakat, amik mögött
még a reményem halvány jelei lapultak. – Én a való életben leszek újságíró,
mert vissza fogok kerülni a megszokott kerékvágásba; Limbo csak egy kerülő az
utamon!
JoonMyun elmosolyodott. – Rendben. Megyek és
felhívom Hongki-t, és megmondom neki, hogy akadna jelentkező a szervezői
állásra.
Azzal ő és én kimentünk a helységből, egy
dolgot a listán már majdnem kipipálva. Míg a férfi telefonált, én Chanyeol
mellé tettem le az ülepem, aki a kanapén ücsörögve olvasgatott.
- Hogy ment? – kérdezte kedvesen.
- Egész jól – mondtam. – JoonMyun
most beszél valakivel a munkát illetően.
- És végül mi leszel? –
érdeklődött folyamatosan mosolyogva, újra előkapva azt az arcát, ami a többség
szerint előző este jelent meg először a nyilvánosság előtt. Ez még mindig
lehetetlennek tűnt, hisz azt a vigyort Chanyeolhoz teremtették.
- Egy kiadónál szervező, ha
minden igaz.
- Megmondtam, hogy nem fogod
elfogadni az újságírói állást – kuncogott sunyi mód orra alatt, ezzel kissé
nagyon felbaszva az agyamat, pedig nem voltam hirtelenharagú.
- Megmondtad?
- Persze – mosolyodott el,
ezúttal sokkal barátságosabb stílusban. – Klasszikus reménykedő reakció, hogy
életed nagy állását nem fogadod el, mondván, hogy ha majd visszakerülsz a
rendes világba, ott fogod azt dolgozni.
- Tehát nem én vagyok az első,
aki így cselekedett?
- Nem – rántotta meg vállát. –
Tudod, amikor az ember idekerül, sok mindenben megváltozik, még akkor is, ha
nem akar. Gyakori, az életmód illetve személyiségváltás, amellett pedig a
szexualitás is befolyásolódhat.
- Mi van?!
Beszélgetésünket a visszatérő JoonMyun törte
ketté, ahogy elégedetten közölte, hogy akár most azonnal mehetek a kiadóhoz, ha
van hozzá kedvem.
- Naná, hogy van! – feleltem lelkesen,
hisz szerettem volna a gondolataimat elterelni, valami izgalmas és érdekes
munkával, ami egyelőre a szervezésben nyilvánult meg. JoonMyun felajánlotta,
hogy elkísér, de kedvesen visszautasítottam. – Kösz, inkább egyedül mennék.
- De hisz azt sem tudod, hol
van a kiadó székháza.
- Ha elmondod, majd odatalálok –
feleltem egyszerűen, de a két szerelmes vakegeret nehezen tudtam erről
meggyőzni. – Felnőtt férfi vagyok, már majdnem huszonnégy éves, nem vagyok
teljesen balfasz, el tudok találni egy kiadóig. Később amúgy is egyedül kell
majd mászkálnom, és itt nem fog letámadni egy szatír sem.
- Nálunk nincsenek szatírok –
mondta vállát megvonva Chanyeol. – Azok halál után rögtön a pokolra jutnak.
- Logikus.
Végül aztán JoonMyun elmagyarázta, merre kell
mennem, hogy elérjek a leendő munkahelyemig, majd miután a mini tanórának vége
szakadt, lazán elköszönve tőlük, elindultam. S ahogy Limbo városában jártam, kellemes
érzés fogott el; nyugodt volt minden, ami a szöuli élet után szokatlannak
hatott. Viszont a hatalmas épületek stílusa miatt, olyan volt, mintha New York
egy sokkal tisztább változatában járkáltam volna. A látvány elbűvölt, de a
bizonyos kiadó külleme még inkább. Egy régi, antikváriumszerű könyvesboltba
kellett bemennem, amelyben konkrétan mozdulni sem lehetett a sok irománytól. Nem
viccelek, tényleg nem lehetett ott rendesen elférni, mégis ennek a művészi
zsúfoltságnak megvolt a maga bája, ami kifejezetten vonzott engem.
- Halihó! – kiáltottam el
magam, próbálva megkeresni a személyt, akiről JoonMyun röviden beszámolt;
annyit mondott, hogy a bolt legfurcsább alakját keressem. Mintha a sors csak
olvasott volna a gondolataimban, hirtelen a semmiből egy magas, vékony alak
ugrott fel, ami elsőre ugyan megijesztett, de a férfi külleme egy cseppet sem
volt furcsa. Viszonylag erős, férfias vonások díszítették arcát, amely
összhatásban nagyon is szép volt. SZTK keretes fekete szemüveget viselt, ezzel
csak jobban kiemelve arcának élét, s próbálva elrejteni nem mellesleg nagyon
elbájoló tekintetét.
- Heló. Te vagy Baekhyun? –
mosolyodott el kedvesen, ahogy észrevette, talán kicsit tolakodóan vizslató
szemeimet.
- Én.
- JoonMyun nem említette, hogy
ennyire dugnivaló vagy!
Egy percre szerintem megállt a szívem, ahogy
realizáltam a felém küldött szavait. Dugnivaló? Mi az anyám picsája?! És még
Chanyeol azt mondta, nincsenek náluk szatírok; a lófaszt, ezek szerint én is
egynél fogok melózni.
- Nyugi, csak szívatlak! –
lökött barátian oldalba, miután valószínűleg már kiszórakozta magát
lesokkolódott ábrázatomon. – A meló miatt jöttél igaz? Gyere, megmutatom neked
a kiadót!
Gyengéden megragadta csuklómat, majd a
könyvhegyeken átvezetve egy kis csigalépcsőhöz érkeztünk, ami legnagyobb
meglepetésemre, nem fentre, hanem lentre vezetett. Követtem a testemet maga
után húzó férfit, aki folyamatosan száját jártatva magyarázott nekem a
munkáról, és annak minimális elvárásairól, amiknek nagyjából megfeleltem.
A lépcső aljánál egy hatalmas kétszárnyú ajtót
tárt ki előttem, ezáltal elérve, hogy teljesen leessen az állam. Életemben nem
láttam még olyan szép és rendezett szerkesztőségszerűséget, ami akkor szemeim
elé került; felülmúlta az összes mozifilmben fellelhető megjelenítést, amit egy
könyvkiadónak ki lehetett találni. A hófehér falak szinte világítottak, a maguk
kellemes stílusukban, ezáltal megfelelő fényt áramoltattak a tiszta
íróasztalokra. A hely tökéletesnek tűnt, de emberek nem igazán voltak benne.
- És hol vannak azok, akik
dolgoznak? – kérdeztem felpillantva a továbbra is ismeretlen férfira.
- Igazából összesen hárman
működtetjük a kiadót; Jaejin, az állandó grafikusunk, akinek szokása munka
közben gyakran eltűnni, de nyugi, viszonylag hamar elő szokott kerülni. Ott van
még Luna, aki a szerződéseket illetve a pénzügyeket intézni, de mint olvasó is
jelen van nálunk. És végül szerény személyem, Lee Hongki főszerkesztő, olvasó
és igazgató.
- Hogyhogy ilyen kevesen
vagytok? – lepődtem meg őszintén, mert eddigi tudásom azt hitte, hogy egy
kiadónál többen dolgoznak.
- Ez egy kis vállalatnak indult,
és fene se gondolta volna, hogy Limboban ekkora sikerünk lesz. Munkából és
tennivalóból az évek alatt sokkal több lett, viszont munkatársból még kevesebb
is, ezért van szükségünk rád.
- Rám?
- Igen. Tudod az elődöd, SeokJin,
aki éveken keresztül remekül végezte a szervezői munkát, nem is olyan régen,
visszakerült az élők közé, mert mit ad Isten, hirtelen felébredt a komájából. Ezért
egy hozzá hasonló sziporkázó személyiségre lenne szükségünk, aki mindent
megtestesít, amit az előbb elmondtam. Pörgősnek kell lennie, egy múzsának, hogy
Jaejin-t megihlesse, amikor borítót tervez az adott könyvnek. Szeretnie kell
olvasni, bíztatnia kell az írókat, ám szigorúan kell értékelni a végén, és
inspirálnia kell másokat. Ezért mondtam, hogy dugnivaló arcod van; ezzel csak
kifejeztem azt, hogy szerintem küllembe te már tökéletes lennél erre az
állásra. A kérdés már csak az, hogy elvállalod-e? – Bevallom ez a Hongki
nevezetű férfi az elején lenyűgözött, aztán megrémisztett, majd ismételten
levett a lábamról. Kedveltem az ilyen élénk, furcsa, totál őrült embereket,
mert átlag esetben sosem találkoztam ilyenekkel, pedig nagyon vonzott a
személyiségük. És az is baromira tetszett, amit felajánlott nekem. Így talán
kicsit gyorsan válaszoltam neki, de komolyan szerettem volna azt az állást.
- Vállalom!
- Remek! – csapta össze
tenyerét boldogan. – Holnap már kezdhetsz is! Addig megmutatom a lakásodat.
- A lakásomat? – lepődtem meg
újra: Honnan tudta Hongki, hogy hol lakom, amikor még én sem tudtam?!
- A telefonban JoonMyun
említette, hogy a számodra tökéletes lakhely, pont a szemben lévő épületben
van, és kérte, hogy mutassam meg neked. Elvileg a kulcsok is megvannak, csak el
kell kérni őket.
Nem volt semmi az a nap, az már tuti. Hongki
megmutatta a lakást, és hát rögtön beleszerettem. Tágas, művészi berendezéssel,
mintha csak egy hipster laktanyára kerültem volna, de egyszerűen imádtam. A
bézs falakat, a hatalmas szekrényeket, de még a különösen passzentosan
kidolgozott mellékhelységet is szerettem, mert az egész annyira én voltam. Baromira
emlékeztetett a régi lakásomra, már csak Kyungsoo hiányzott belőle.
Miután megkaptam a kulcsokat, elbúcsúztam
Hongkitól, akivel másnap amúgy is találkoztam, de már megszokás volt nálam,
hogy minden alkalommal elköszönök valakitől. Dyo-nak még akkor is köszöntgettem,
amikor csak a nappaliból átmentem a szobámba. Furcsa szokás tudom, de megmaradt
bennem.
Az új lakásban ledőltem a már eleve ott lévő
ágyra, s a plafonra meredve szívtam be a helység kellemes illatát, miközben az
elkövetkezendő napjaimra gondoltam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem
lesznek egysíkú, unalmas hétköznapjaim, mint az eredeti életemben, mert abba
beleőrültem volna. Mondjuk egy ilyen Hongki féle gyerek mellett, tuti nem fogok
unatkozni.
Hirtelen üvöltést hallottam. Az ablakomtól nem
messze, tömeg gyűlt össze, s boldogan kurjongatva daloltak, mintha valami ünnep
tört volna ki hirtelen. Pontosan úgy viselkedtek, mint amikor én lekerültem.
Kipattantam az ágyamból, lerohanva az
emeletről, hiszen amellett, hogy látni akartam, ki az új szerzemény, valami
baromi furcsa megérzésem támadt. A gyomrom háromszor is kimosta magát, a fejem
lüktetett, a szívem hevesen vert, és nem csak a rohanásomtól, hanem egy
különös, teljesen megmagyarázhatatlan érzéstől. Az ismeretlen valami egyszerűen
csak húzott maga után a már kivilágított utcákon, mert időközben besötétedett. Rohantam,
ahogy csak bírtam, s mire a kocsma elé értem, a földön heverve megpillantottam
egy alacsony, viszonylag vékony, jól ismert testet.
- Dyo?!
És igen! Új rész a Limboból!
VálaszTörlés:D Hát nagyon tetszett. Kicsit furán éreztem magam mikor leírtad, hogy Baek hogy is néz kis a valóságban. Hányadikon volt fent? A tizediken? Nem igazán tudok mit írni... Megörültem, hogy Dyo az, aki "élet, halál között lebeg". Valahogy éreztem, Baek túl sokat emlegette és ez a vonzás dolog is rá tett egy lapáttal. :D Aztán hamar kövit! Majd zaklatlak egy kicsit! ;)
By:Atina
És igen! Ne tudd meg, mennyit szenvedtem vele!
TörlésHát nagyon köszönöm. Én úgy képzeltem, hogy körülbelül a harmadikról esett ki, de ha az ember annyira szétroncsolja magát, hogy kómába esik, akkor nem fog jobban kinézni. Na meg, Baek kóma közben nem tud enni vagy inni, az infúziótól pedig nem tudja tartani a súlyát... Ezért lett sovány. Dyo-nak lesz még szerepe, nem is véletlenül küldtem le Limboba, de erre majd magyarázatot kaptok a későbbiekben. Nekem is hiányzott már, hisz mégis egyik kedvencem a hülye feje, és nem véletlenül van ott a főbb szereplők között ;)
Igyekszem hamarabb hozni a folytatást, és zaklassatok ám ezerrel!
Noel ♥
Szia Noel!
VálaszTörlésCsak kètszer pötyögtem fèlre és lett Niel a megszólítás...hahaha de most rendben van minden. Szép is lenne, ha ő írogatna nekünk ilyen full extrás perverz ficiket. XD
Suyeol fever ezerrel *.* Nem tudom mikor lesz Baekyeol, de addig kiélvezem a jelenlegi párost. Nekem még mindig tetszik ez a szokatlan ship eifndnkwke :-) Bocs, hogy nem reagálok le mindent, lehet majd fáziskéséssel legközelebb, vqgy nem. ^^
Hongki, hát meghaltam a beszólásàn, ès most még vissza is tornázta magát a kedvenceim közé. Pedig már kezdtem leírni magamban őt. :-/ Na de Baeknek most szép kis élete lesz, menő lakással meg egy cool munkával. :-) De kérem szépen....
Miiiiicsoda? Mi az isten? Dyo is Limboba került? De hogy és miért? Meg siejdnrk a franc, hogy nem tudok a fejedbe látni. Rettentően vágyom most a folytatásra, pedig lehet nem ilyenekkel kéne foglalkoznom, amikor csalàdi problémák keletkeztek ma. :-C De szükségem van rá, hogy kikapcsoljon az agyam. Ahh, köszönöm, hogy olvashattam. Pusz
Ditta <3
Szia Ditta! ^^
TörlésÉn is írtam már Nielt, de gyakoribb a Neol vagy a Nelo xDDD De azért maradjunk a Noelnél, mert hát még is az a megszokott. Szerintem a Teen Top-os Niel nem ilyenekkel üti el az idejét... Bár milyen vicces lenne xD
Nekem is tetszik a SuYeol, én világ életemben kedveltem a szokatlan párosokat, mert azok tök jók. Érvelés lvl 324 de akkor is, na xD
Hongki nagy szerelemem, amióta iszonyat sok FT ISLAND számot hallgatok és nem tudom megunni a cuksa fejét. Mindenképpen bele akartam írni a Limboba, és örülök, hogy ezzel megint megkedvelted, vagy kezded megkedvelni. ^^
Igen, Dyo Limboba került és majd el is fogja mondani, hogy pontosan miért ^^ Igyekszem még ebben a hónapban meghozni a folytatást, és kikapcsolni ezzel az agyadat, vagy segíteni ebben! Sok sikert a családhoz!
Noel ♥
ÉS ITTEN VAGYOK VÉGRE! <3
VálaszTörlésElőször is.. Minimálisan haragszom, hogy NEM HOZTAD ELŐBB.. De megértem, hogy vagy nem volt ihlet, vagy kedved, vagy épp időd, vagy épp más, DE AKKOR IS NA XD
Viszont örül a fejem, hogy olvashattam ^^
De ahhj... Suyeol :c Esküszöm tényleg nem tudom Chanyeol-t mással elképzelni, csak a kicseszett 2. biasommal xDD
Kíváncsi vagyok én is, hogy hogyan hozol ki ebből egy Baekyeol-t, de szerintem ez még odébb van :D
Hát ahogy le írtad, jó ramaty a másik életben Baekhyun.. Ha fel is ébredne, idővel is csak picit javulna a kinézete egy ilyen eset után, szóval nem tudom.. Persze orvosok csodákra képesek.. Állítólag :o De nem lesz olyan az arca mint régen, ezt már tudjuk. Bár mit izélek, egy darabig még tuti ott lesz, ezt csak te tudod.. Szóval ki tudja, hogy mi lesz vele.. Befogtam xD
Hongki beszólása után én is néztem, hogy mi a rák.. Komolyan ilyen, vagy mi a picsa? De hát csak ugratta Baek-et ><
Kíváncsi leszek, milyennek találja majd a munkát ^^
MEG MI AZ, HOGY DYO IS ÁTKERÜLT? (vagy le, fel, oldalra LOLLOL)
ANNYIRA TETSZIK :3 Örülök, hogy elkezdtem ^^ És annak is, hogy te elkezdted írni >< :33
Nagyon gyorsan hozd a következőt <3
És bocsi, hogy csak ennyi vagyok ><
ÉS ÉN IS ITTEN VAGYOK!
TörlésOké, tudom, hogy egy fasz vagyok, de na.... Szart nem akartam nektek összedobni, és még van más is, amit írnom kell, de ígérem, hamarosan ennek is bepötyögöm a folytatását.
SuYeol bizony.... Komolyan egyre jobban kezd tetszeni ez a páros, pedig tök véletlen alkottam. xDD Ej, de jól tettem! ^^
Szerény személyem szerencsére tudja, hogyan csináljon ebből BaekYeol-t, de azt el fogom árulni, hogy nem fogom túlbonyolítani a dolgokat, tehát itt nem kell majd 30 fejezetet várni a kettejük románcára, mint mondjuk a KrisHun ficimben xD
Azért nem annyira rémes BaekHyun valós állapotba, mint ahogy leírtam, csak a huncut azért túlzott. Ha te látnád magad kívülről kómában, valószínűleg te is hajlamos lennél túlzásokba esni. De az tény, hogy Baek nagyon csúnyán beütötte a fejét.
Hongki nagyon kis sunyi gyerek, ezért lesz a nagy kedvencem tudom xDD Lesz még szerepe, bár nem olyan sok, és nem olyan jelentős, de azért jelen lesz ^^
DYO IS ÁTKERÜLT GEC! xDDDDD Fontos szerepe lesz a huncutnak még a későbbiekben, de ezt majd hagyjuk a következő fejezetre ^^
Örülök, hogy tetszik és boldog vagyok, hogy elkezdted. Most már csak azon kell imádkoznod, hogy befejezzem xDD
Megpróbálok hamar jönni a folytatással! ^^
Noel ♥