7. rész - Valaminek a kezdete

 Teljesen lesokkolódva néztem végig a két férfi csókcsatáját, amelyben a hevességen, s hirtelen feltört szexuális vágyon kívül, mást nem tudtam volna leszűrni, de igazából nem is akartam. Persze, Kyungsoonak hála, szemeim már teljesen hozzá voltak szokva az ehhez hasonló életképekhez, és sokszor még kifejezetten aranyosnak is találtam egy-egy meleg pár szeretetben gazdag kapcsolatát, de az nem ott és akkor volt. Természetesen nem amiatt húzogattam számat, mert két velem azonos nemű csókolózott, hanem azért, mert ők, a mindig morcos idióta és az engem analizáló is képes volt arra, amire én még a való életemben sem; kapcsolatra. Mert mondhatott bárki bármit, azok ketten monogámiában éltek, ráadásul már elég régóta. Ezt csupán egymást ölelő kezeik elhelyezkedéséből ki lehetett következtetni, ráadásul egy ilyen világban biztos nem volt szokás ily módon csókolózni.

 Szerelmes pillanatuk nem tartott túl sokáig, ugyanis valószínűleg egyikkőjüknek eszébe jutottam én is, aki végig figyelte azt a rém hosszúnak tűnő néhány percet. JoonMyun megigazítva magán időközben elcsúszott felsőjét, megköszörülte torkát, majd nem szólva egyetlen egy szót sem, beinvitált lakásába.

- Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte, meg sem tisztelve annyival, hogy rám emeli tekintetét. Zavarban lett volna?

- Gondolom ezt nekem szántad, nem a colosnak – vontam meg vállam, ahogy eme cinikus megjegyzés kicsúszott ajkaim közül. JoonMyun szúrós szemekkel fordult felém, megajándékozva embereket legyilkoló pillantásaival; bevallom, nagyon élveztem, hogy a férfit csupán ennyitől a plafonig tudtam ugrasztani. Rohadék lennék? Egy kicsit biztosan.

- Mit szeretnél Baekhyun? – fújta ki levegőjét feszülten, látszólag nem örülve annak, hogy rájöttem a kettejük közötti viszonyra. Bár élveztem a fiú szívatását, tisztában voltam azzal, hogy az ilyen dolgok mennyire idegesítőek tudtak lenni, hisz Kyungsooval éltem együtt, akinek hála megismertem, milyen érzés melegként élni a homofóbok előtt.

- Chanyeol mondta, hogy tudnál nekem segíteni abban, hogy lakást és munkát szerezhessek.

- Oh – változott el arca rögvest, majd párjára emelte tekintetét, úgy dobva a magasabb felé egy meleg mosolyt, amelyből több mindent olvastam ki, mint amennyit szerettem volna. – Ebben az esetben gyere velem.

- Miért, más esetben kibasztál volna a küszöbre? – humorizáltam kicsit, amit Chanyeol jobban értékelt, mint JoonMyun, hisz az utóbbi csak szemet forgatva vezetett be egy hatalmas szobába, ami rögtön elvette a kedvemet a poénkodásoktól.

 A helység közepén egy óriási, plazma tv kinézetű kivetőt lebegett, képernyőjén szétroncsolódott testem pihenve, milliónyi gépre kötve, amelyek még képesek voltak életben tartani. Hegek ezrei sorakoztak arcomon, eltorzult küllememet csupán lefogyott testem, s fejemre erősített kötések tették még visszataszítóbbá. Csontos voltam, akár egy éheztetett kisgyerek, s száz meg száz nővér forgolódott körülöttem, időnként kicserélve a számból kilógó eszközöket, amik még élővé tették, amúgy már élettelen lényemet. Falfehéren fénylettem, elsoványodott karjaimon szinte égtek a kidagadó erek, melyek közül majdnem az összesbe valamiféle gyógyszert fecskendeztek. Halott voltam, és semmi esélyt nem láttam arra, hogy valaha újra a régi önmagam leszek.

- Jól vagy? – kérdezte hirtelen a mellettem álló férfi, aggodalmasan mérve végig, hirtelen elgyengült testemet. Önmagam torz mása láttán lábaim már nem voltak képesek tartani súlyomat; sokkot kaptam, olyasfajtát, ami felébresztett a szép gondolataimból, de nem vitt vissza a valóságba. Fájt, hogy az lettem, akit a képernyő mutatott, hiszen pont azt az állapotot szerettem volna mindig is elkerülni. Nem akartam huszonhárom évesen egy fizikai roncs lenni…

- Persze – fordítottam el tekintetemet a vetítőről, majd görcsös mosolyt erőltettem arcomra, hogy JoonMyun biztosra vehesse, minden oké. Természetesen ez nem sikerült.

- Ne haragudj emiatt, de folyamatosan bekapcsolva kell lennie, hátha valami fejlemény történik a nagyvilágban – adott rögvest magyarázatot arra, hogy miért kellett ismét látnom azt a semmirekellő lényt, aki a balesetem miatt lettem. Nyomasztott a saját látványom, amit régebben könnyedén elviseltem; egyszerűbb volt egy egészséges férfit viszontlátni a tükörben, mint egy teljesen halott embert figyelni, aki csupán árnyéka volt, valós önmagamnak.

- Nem nehéz? – kérdeztem hirtelen magam elé meredve, folyamatosan pörgetve agykerekeimet, hátha valami elő nem kapart információt megtalálok. – Nem nehéz, ilyen állapotba került emberek életét megkönnyíteni?

 JoonMyun elmosolyodott.

- Meg lehet szokni; a folyamatos segítségadás miatt, viszont egy idő után lehetetlen eldönteni, hogy empátiát érzel, vagy többet. Így már több éve fogalmam sincs arról, ki a barátom és ki nem, hiszen minden itt megfordult személyt ismerek, illetve ismertem.

- Minek kezdted el csinálni? – Félénken felé fordítottam tekintetem, ahogy a képernyőre meredve, nosztalgikusan elmosolyodott.

- Valakinek el kellett. Nekem ezt a feladatot szánta a sors, ha már a saját életembe nem kerülhetek vissza. De jól van ez így.

- Hogy érted?

- Mindenki annyiból gazdálkodik amennyit kapott. Kiosztották a kártyákat, s azokkal kell végigjátszanod a sorsodat; időközben persze jöhetnek és mehetnek a lapok, de a végeredményen ez semmit sem fog változtatni. Én ennyit kaptam, és ebből akarom kialakítani magamnak a boldogságomat: mást amúgy se tudnék tenni. – JoonMyun nem tűnt olyannak, aki nem fogadja el, amit az élet kiosztott neki. JoonMyun nem hisztizett, sírt, vagy lett csalódott, egyszerűen csak a lehetőségei szerint cselekedett, s így lett olyan, amilyen. Elégedettnek tűnt, sok-sok ki nem mondott fájdalommal önmagában, amit akkor se lenne szívem kiszedni belőle, ha utálnám; azáltal csak felidézném a hibáit, mert valószínűleg volt neki. Ha sosem lett volna, nem Limboban tengetné a mindennapjait.

- Chanyeol is a kiosztott lapok részese? – kérdeztem elmosolyodva, mire JoonMyunból halk kuncogás tört ki, ahogy visszaidézte a percet, amikor a Yoda fülű belépett az életébe.

- Ő amolyan bonusz ajándékként csöppent az ölembe.

- Mikor? – érdeklődtem sokkal barátságosabb stílusban. Ez a perc nagyon arra emlékeztetett, amikor Kyungsooval először találkoztunk. Élénkén él a kép a fejemben, ahogy a szobatársam idegesen az egyetem épülete előtt telefonált, majd haragosan kinyomta mobilját. Odamentem hozzá, s játékosan megkérdeztem; „Vihar van odaát?”, erre indulatosan azt válaszolta „Lassan cunami fogja kezdetét venni!”. S ekkor szökött ki a „mikor” szócska ajkaim közül, aminek hála megismertem Dyo-t, a világ egyik legcsodálatosabb emberét. Kidobták a lakásából, nekem épp lakótárs kellett, így adott volt, egy barátság kezdete… Persze ebben is csak én hittem. Úgy gondoltam, csak azért, mert valakivel állandó kapcsolatba kerülsz, rögtön barátok lesztek. Ilyen alapon mindenki mindenkit szeretne, ami lássuk be, elég nagy marhaság. De Kyungsooval szerencsém volt, hiszen a legjobb barátommá vált; és lehet, soha nem látom újra.

- Nem sokkal azután, hogy idekerült. Tudod, Chanyeol hasonló volt, mint te, csak ő nem azért nem élte az életét, mert félt tőle, egyszerűen elnyomásban tengette a napjait apja miatt, aki konkrétan semmit sem engedett neki. Se extrém külső, se bulizás, se teljes kiteljesedés, se normális szerelem; csak lányokat vihetett haza, holott Yeol kísérletező típusnak vallotta magát, és mindig ki akarta próbálni férfival is.

- Ezért jöttetek össze? – döbbentem le, mert ha ez igaznak bizonyult volna, akkor Chanyeol húzása inkább tűnt önzőnek, mintsem valódi szerelmesnek, vagy hogy mondják ezt.

- Dehogy – nevetett fel a férfi, ezzel a gesztusával különös küllemet varázsolva magának. Mintha nem is ő lett volna. – Ugyanazért jöttünk össze, amiért átlagos párok szoktak; hasonló ízlés, közös múltbéli pontok, habitusban némi egyezés… Ez egy másik világ ugyan, de nem ufók lakják.

- Örülj annak, hogy egyáltalán nyugodtan viselkedem, és nem rohanok ki egy erdőbe felkötni magam.

- Valóban, ha ilyen szempontból nézzük, akkor tök jó – mosolyodott el ismételten, miközben egy mappában kezdett kutakodni, egy percre elfeledkezve beszédtémánkról. Ötletem nem volt rá, mit keresett, de valószínűleg hozzám volt köze, különben eleve nem jöttem volna hozzá. Mondjuk akkor már nem bántam annyira, hogy ott voltam; ha JoonMyun így viselkedik, kifejezetten kellemes a társasága, és nem gondolná róla az ember, mennyire goromba és morcos tud lenni. Viszont ez számomra továbbra is érhetetlen volt; ő maga mondta, hogy az ember abból építkezzen, ami jutott neki, és annak segítségével legyen boldog. És ahogy láttam, JoonMyunnak elég jó élete volt, ha megfelelő szemszögből közelítettük a dolgot; stabil feladattal tengette napjait egy másik dimenzióban, létező világban, ahol volt lakása, és még szerelme is. Átlag esetben sem kívánna többet egy normális ember, akkor ő miért volt a hét majdnem minden napján borongósabb az angliai időjárásnál? Mintha JoonMyun fölött folyamatosan esőfelhők gyülekeztek volna, ezáltal eláztatva a szépséget, amit talán egykor tényleg látott…

- Most mit csinálsz? – kérdeztem, mert kicsit hosszadalmasnak tűnt, azaz idő, amit csak annak az egy mappának a tanulmányozásával töltött.

- A képességeidhez méltó állást és az ízlésednek megfelelő lakást keresek neked.

- Honnan ismered a képességeimet? – akadtam le mondatának első részénél, előre eltervezve azt, hogy később kérdőre vonom a másodikat illetően.

- Amint egy ember bekerül a mi világunkba, a komputer nyit egy teljesen új adatbázist csak és kizárólag arról a személyről. Egyfajta aktaként vagy a gépben nyilvántartva, és ennek az aktának köszönhetően néhány évre visszamenőleg elég sok adatot ki tudok rólad gyűjteni. Illetve nem én, hiszen ezt a számítógép magától elvégzi. – adott gyors magyarázatot, majd a hatalmas képernyőre emelte tekintetét, s az időközben kezébe vett táblagép segítségével irányította a nagyobbik szerkezetet. Eltűntette, illetve lényegesen kisebb méretűre vette a valódi testemet, ábrázoló felvételt, majd az adataim közt kezdett kutakodni.

- Miket tudsz rólam? Mármint a gép mennyi információt tárol rólam jelenleg?

- Ne aggódj, eléggé objektív dolgok vannak itt rólad, semmi olyan, ami miatt zavarban kéne lenned. Illetve olyasmi is akad, de mi most jelenleg nem azokat keressük – villantott felém egy halvány mosolyt, aztán figyelmét ismét a képernyőnek szentelte. – Elsősorban most a képességekre korlátoztam a keresést, hogy munkát könnyebben tudjak neked szerezni.

- És a rendkívül színes skálám alapján akad valami nekem való? – kérdeztem gúnyosan, hiszen pontosan ismertem a korlátaimat, amiket figyelembe véve, nem voltam semmire sem alkalmas. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a melókból rúgtak ki többször vagy a kapcsolatokból, hisz köztudottan, mindkettőben csődtömegnek voltam elkönyvelve. Sok helyen dolgoztam, de mindnek ugyanaz lett a vége, hiszen amikor Limboba kerültem, előtte ismét munkanélküli lettem. Technikai analfabétának születtem, amit sajnos mindig észrevettek, ennek köszönhetően sosem tudtam hosszabb ideig egy helyen megmaradni. Voltam már áruházi eladó, pizzafutár, pincér, asszisztens, csapos és egy rövid ideig bárénekes is, amit kifejezetten szerettem. Baromi hangulatos, amikor egy kultúrkocsmában, halkan megszólal az élőzene, a jazz és a blues tökéletes kombinációjában, amely néhány hónapig én voltam. Szerettem azt a helyet, ahol időnként felléptem, és a közönségem is kedvelt engem; ez volt az egyetlen állás, ahonnan nem azért mentem el, mert kirúgtak, hanem mert muszáj volt. A kocsmát be kellett zárni, igazából fogalma sincs, hogy mi miatt. De akkor is; imádtam ott dolgozni. És igazából, azután már nem is találtam rendes állást, mert tikon magamban, csak abba a sötét lyukba vágytam, ahol egy minimálisan is elismertek.

- Ami azt illeti, lenne számodra néhány munka – pillantott a monitorra, aztán egy másodpercre rám is. – A legtöbb irodalommal és az írással kapcsolatos, elvégre mégis a bölcsészkarra jártál. Érdekelne valamelyik?

Megvontam a vállam. – Az attól függ, mit kellene pontosan csinálnom. Konkrétan hány állás van?

- Három – felelte határozottan, kicsit részletesebben beleolvasva a lehetőségeimbe. – Ebből kettő a legnagyobb könyvesboltunkba szól.

- Itt van könyvesbolt? – szökött ki a megdöbbent kérdés ajkaim közül, mire csupán egy lesajnáló pillantást kaptam ajándékba.

- Másik dimenzió Baekhyun, nem másik korszak. Illene megjegyezned.

- Bocs – mosolyodtam el, majd közelebb lépve a férfihoz, én is a képernyőre kezdtem bámulni, de fogalmam sem volt arról, hogy mit kellett volna néznem. – Pontosan mi az a kettő?

- Nos, ahogy látom nem is igazán a könyvesboltba, kellene munkaerő, hanem az afölött elhelyezkedő kiadóban; keresnek egy olvasót, aki az összes beküldött kéziratot végigolvassa és véleményezi, illetve jól jönne nekik egy szervező is.

- Szervező? Mit takar ez a szó? – kérdeztem ismét, mert még nem találkoztam ezzel a kifejezéssel.

- Ez amolyan kreatív mindenes; ő az, aki felhívja az embereket, megszervezi a találkozót az íróval, elhívja a grafikust, hogy tervezze meg a borítót, és ebben segít is neki. Tárgyal, százfelé megy, tervez, olykor még beszédeket is kell tartania: ez egy eléggé mozgalmas és viszonylag sokszínű munka, szerintem, illene hozzád.

 Csábító volt, mit ne mondjak. Szerettem egyszerre több mindent csinálni, szerettem a pörgést, ahogy a beszéddel sem voltak problémáim. Így JoonMyun elmondása alapján érdekelt volna a dolog, de még akkor is ott volt az a bizonyos, titkos harmadik állás.

- Mi az utolsó opció?

- Egy szerkesztőségnél újságíró – felelte egyszerűen, szavai mégis hihetetlenül bonyolultnak tűntek. Kisgyerekkorom óta az volt az álmom, hogy újságíró lehessek, így csak azért mentem bölcsészszakra, mert gimnáziumban még azt hittem segíteni fog az álmaim elérésében. Egy minimálisan tényleg javított rajtam, de nem repített közelebb a célom eléréséhez, mivel mit kezdhetek én majd azzal a diplomával? Kitörölhetem vele a seggem, hisz csak, azért mert három plusz két évig ültem a seggemen és bambultam ki a fejemből az előadásokon, még nem fognak felvenni egy szerkesztőséghez. Aish, ha visszamehetnék az időbe, nem döntenék a mesterszak mellett, helyette egy aranyos kis „sima” diplomával keresnék magamnak állást, ahelyett, hogy Park professzor óráin szopok. Mondjuk ez a veszély, már nem fenyeget, hiszen úgymond meghaltam.

- Megnézném ezt a szervezői állást.

- Tessék? – döbbent le a mellettem álló férfi, mintha kicsit csalódott lett volna a döntésem miatt. – Hát nem az újságíró az álom munkád?

- De igen; a való életemben ezt akarom majd csinálni! De ha itt elfogadom az állást, az olyan, mintha az eredeti terveimről lemondanék – mondtam ki az egyszerű szavakat, amik mögött még a reményem halvány jelei lapultak. – Én a való életben leszek újságíró, mert vissza fogok kerülni a megszokott kerékvágásba; Limbo csak egy kerülő az utamon!

 JoonMyun elmosolyodott. – Rendben. Megyek és felhívom Hongki-t, és megmondom neki, hogy akadna jelentkező a szervezői állásra.

 Azzal ő és én kimentünk a helységből, egy dolgot a listán már majdnem kipipálva. Míg a férfi telefonált, én Chanyeol mellé tettem le az ülepem, aki a kanapén ücsörögve olvasgatott.

- Hogy ment? – kérdezte kedvesen.

- Egész jól – mondtam. – JoonMyun most beszél valakivel a munkát illetően.

- És végül mi leszel? – érdeklődött folyamatosan mosolyogva, újra előkapva azt az arcát, ami a többség szerint előző este jelent meg először a nyilvánosság előtt. Ez még mindig lehetetlennek tűnt, hisz azt a vigyort Chanyeolhoz teremtették.

- Egy kiadónál szervező, ha minden igaz.

- Megmondtam, hogy nem fogod elfogadni az újságírói állást – kuncogott sunyi mód orra alatt, ezzel kissé nagyon felbaszva az agyamat, pedig nem voltam hirtelenharagú.

- Megmondtad?

- Persze – mosolyodott el, ezúttal sokkal barátságosabb stílusban. – Klasszikus reménykedő reakció, hogy életed nagy állását nem fogadod el, mondván, hogy ha majd visszakerülsz a rendes világba, ott fogod azt dolgozni.

- Tehát nem én vagyok az első, aki így cselekedett?

- Nem – rántotta meg vállát. – Tudod, amikor az ember idekerül, sok mindenben megváltozik, még akkor is, ha nem akar. Gyakori, az életmód illetve személyiségváltás, amellett pedig a szexualitás is befolyásolódhat.

- Mi van?!

 Beszélgetésünket a visszatérő JoonMyun törte ketté, ahogy elégedetten közölte, hogy akár most azonnal mehetek a kiadóhoz, ha van hozzá kedvem.

- Naná, hogy van! – feleltem lelkesen, hisz szerettem volna a gondolataimat elterelni, valami izgalmas és érdekes munkával, ami egyelőre a szervezésben nyilvánult meg. JoonMyun felajánlotta, hogy elkísér, de kedvesen visszautasítottam. – Kösz, inkább egyedül mennék.

- De hisz azt sem tudod, hol van a kiadó székháza.

- Ha elmondod, majd odatalálok – feleltem egyszerűen, de a két szerelmes vakegeret nehezen tudtam erről meggyőzni. – Felnőtt férfi vagyok, már majdnem huszonnégy éves, nem vagyok teljesen balfasz, el tudok találni egy kiadóig. Később amúgy is egyedül kell majd mászkálnom, és itt nem fog letámadni egy szatír sem.

- Nálunk nincsenek szatírok – mondta vállát megvonva Chanyeol. – Azok halál után rögtön a pokolra jutnak.

- Logikus.

 Végül aztán JoonMyun elmagyarázta, merre kell mennem, hogy elérjek a leendő munkahelyemig, majd miután a mini tanórának vége szakadt, lazán elköszönve tőlük, elindultam. S ahogy Limbo városában jártam, kellemes érzés fogott el; nyugodt volt minden, ami a szöuli élet után szokatlannak hatott. Viszont a hatalmas épületek stílusa miatt, olyan volt, mintha New York egy sokkal tisztább változatában járkáltam volna. A látvány elbűvölt, de a bizonyos kiadó külleme még inkább. Egy régi, antikváriumszerű könyvesboltba kellett bemennem, amelyben konkrétan mozdulni sem lehetett a sok irománytól. Nem viccelek, tényleg nem lehetett ott rendesen elférni, mégis ennek a művészi zsúfoltságnak megvolt a maga bája, ami kifejezetten vonzott engem.  

- Halihó! – kiáltottam el magam, próbálva megkeresni a személyt, akiről JoonMyun röviden beszámolt; annyit mondott, hogy a bolt legfurcsább alakját keressem. Mintha a sors csak olvasott volna a gondolataimban, hirtelen a semmiből egy magas, vékony alak ugrott fel, ami elsőre ugyan megijesztett, de a férfi külleme egy cseppet sem volt furcsa. Viszonylag erős, férfias vonások díszítették arcát, amely összhatásban nagyon is szép volt. SZTK keretes fekete szemüveget viselt, ezzel csak jobban kiemelve arcának élét, s próbálva elrejteni nem mellesleg nagyon elbájoló tekintetét.

- Heló. Te vagy Baekhyun? – mosolyodott el kedvesen, ahogy észrevette, talán kicsit tolakodóan vizslató szemeimet.

- Én.

- JoonMyun nem említette, hogy ennyire dugnivaló vagy!

 Egy percre szerintem megállt a szívem, ahogy realizáltam a felém küldött szavait. Dugnivaló? Mi az anyám picsája?! És még Chanyeol azt mondta, nincsenek náluk szatírok; a lófaszt, ezek szerint én is egynél fogok melózni.

- Nyugi, csak szívatlak! – lökött barátian oldalba, miután valószínűleg már kiszórakozta magát lesokkolódott ábrázatomon. – A meló miatt jöttél igaz? Gyere, megmutatom neked a kiadót!

 Gyengéden megragadta csuklómat, majd a könyvhegyeken átvezetve egy kis csigalépcsőhöz érkeztünk, ami legnagyobb meglepetésemre, nem fentre, hanem lentre vezetett. Követtem a testemet maga után húzó férfit, aki folyamatosan száját jártatva magyarázott nekem a munkáról, és annak minimális elvárásairól, amiknek nagyjából megfeleltem.

 A lépcső aljánál egy hatalmas kétszárnyú ajtót tárt ki előttem, ezáltal elérve, hogy teljesen leessen az állam. Életemben nem láttam még olyan szép és rendezett szerkesztőségszerűséget, ami akkor szemeim elé került; felülmúlta az összes mozifilmben fellelhető megjelenítést, amit egy könyvkiadónak ki lehetett találni. A hófehér falak szinte világítottak, a maguk kellemes stílusukban, ezáltal megfelelő fényt áramoltattak a tiszta íróasztalokra. A hely tökéletesnek tűnt, de emberek nem igazán voltak benne.

- És hol vannak azok, akik dolgoznak? – kérdeztem felpillantva a továbbra is ismeretlen férfira.

- Igazából összesen hárman működtetjük a kiadót; Jaejin, az állandó grafikusunk, akinek szokása munka közben gyakran eltűnni, de nyugi, viszonylag hamar elő szokott kerülni. Ott van még Luna, aki a szerződéseket illetve a pénzügyeket intézni, de mint olvasó is jelen van nálunk. És végül szerény személyem, Lee Hongki főszerkesztő, olvasó és igazgató.

- Hogyhogy ilyen kevesen vagytok? – lepődtem meg őszintén, mert eddigi tudásom azt hitte, hogy egy kiadónál többen dolgoznak.

- Ez egy kis vállalatnak indult, és fene se gondolta volna, hogy Limboban ekkora sikerünk lesz. Munkából és tennivalóból az évek alatt sokkal több lett, viszont munkatársból még kevesebb is, ezért van szükségünk rád.

- Rám?

- Igen. Tudod az elődöd, SeokJin, aki éveken keresztül remekül végezte a szervezői munkát, nem is olyan régen, visszakerült az élők közé, mert mit ad Isten, hirtelen felébredt a komájából. Ezért egy hozzá hasonló sziporkázó személyiségre lenne szükségünk, aki mindent megtestesít, amit az előbb elmondtam. Pörgősnek kell lennie, egy múzsának, hogy Jaejin-t megihlesse, amikor borítót tervez az adott könyvnek. Szeretnie kell olvasni, bíztatnia kell az írókat, ám szigorúan kell értékelni a végén, és inspirálnia kell másokat. Ezért mondtam, hogy dugnivaló arcod van; ezzel csak kifejeztem azt, hogy szerintem küllembe te már tökéletes lennél erre az állásra. A kérdés már csak az, hogy elvállalod-e? – Bevallom ez a Hongki nevezetű férfi az elején lenyűgözött, aztán megrémisztett, majd ismételten levett a lábamról. Kedveltem az ilyen élénk, furcsa, totál őrült embereket, mert átlag esetben sosem találkoztam ilyenekkel, pedig nagyon vonzott a személyiségük. És az is baromira tetszett, amit felajánlott nekem. Így talán kicsit gyorsan válaszoltam neki, de komolyan szerettem volna azt az állást.

- Vállalom!

- Remek! – csapta össze tenyerét boldogan. – Holnap már kezdhetsz is! Addig megmutatom a lakásodat.

- A lakásomat? – lepődtem meg újra: Honnan tudta Hongki, hogy hol lakom, amikor még én sem tudtam?!

- A telefonban JoonMyun említette, hogy a számodra tökéletes lakhely, pont a szemben lévő épületben van, és kérte, hogy mutassam meg neked. Elvileg a kulcsok is megvannak, csak el kell kérni őket.

 Nem volt semmi az a nap, az már tuti. Hongki megmutatta a lakást, és hát rögtön beleszerettem. Tágas, művészi berendezéssel, mintha csak egy hipster laktanyára kerültem volna, de egyszerűen imádtam. A bézs falakat, a hatalmas szekrényeket, de még a különösen passzentosan kidolgozott mellékhelységet is szerettem, mert az egész annyira én voltam. Baromira emlékeztetett a régi lakásomra, már csak Kyungsoo hiányzott belőle.

 Miután megkaptam a kulcsokat, elbúcsúztam Hongkitól, akivel másnap amúgy is találkoztam, de már megszokás volt nálam, hogy minden alkalommal elköszönök valakitől. Dyo-nak még akkor is köszöntgettem, amikor csak a nappaliból átmentem a szobámba. Furcsa szokás tudom, de megmaradt bennem.

 Az új lakásban ledőltem a már eleve ott lévő ágyra, s a plafonra meredve szívtam be a helység kellemes illatát, miközben az elkövetkezendő napjaimra gondoltam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem lesznek egysíkú, unalmas hétköznapjaim, mint az eredeti életemben, mert abba beleőrültem volna. Mondjuk egy ilyen Hongki féle gyerek mellett, tuti nem fogok unatkozni.

 Hirtelen üvöltést hallottam. Az ablakomtól nem messze, tömeg gyűlt össze, s boldogan kurjongatva daloltak, mintha valami ünnep tört volna ki hirtelen. Pontosan úgy viselkedtek, mint amikor én lekerültem.

 Kipattantam az ágyamból, lerohanva az emeletről, hiszen amellett, hogy látni akartam, ki az új szerzemény, valami baromi furcsa megérzésem támadt. A gyomrom háromszor is kimosta magát, a fejem lüktetett, a szívem hevesen vert, és nem csak a rohanásomtól, hanem egy különös, teljesen megmagyarázhatatlan érzéstől. Az ismeretlen valami egyszerűen csak húzott maga után a már kivilágított utcákon, mert időközben besötétedett. Rohantam, ahogy csak bírtam, s mire a kocsma elé értem, a földön heverve megpillantottam egy alacsony, viszonylag vékony, jól ismert testet.

- Dyo?!