8. rész - „Az… Ironikus”

- Baekhyun! – A földön fekvő fiú szinte rögtön felpattant onnan, mihelyst a körülötte gyülekező tömeg gyérebben legyeskedett barátom környékén. Dyo-t, mintha hónapok óta nem láttam volna, holott valószínűleg csak néhány nap telt el mind Limboban, mind a való életemben, de amikor magamhoz szorítottam az apró testét, úgy éreztem, sosem akarom elengedni. Kyungsoo volt az egyetlen ember az életemben, akit mindig magam mellett akartam tudni, hiszen eddig ő volt az egyedüli, aki még sosem ejtett át. Majdnem a sírás is rám tört, mikor görcsösen alakját szorító karjaim nem akartak ellágyulni, ahogy valójában én sem szándékoztam elengedni őt; viszont amint eszembe jutott, hogy ott volt velem, Limboban, megijedtem.

- Mégis mi történt veled? – meredtem idegesen a fiúra, mert ötletem nem volt, mi okból kifolyólag került ugyanoda, ahol szerencsétlen személyem is tartózkodott. A kérdésre a fiú felsóhajtott, majd lemondóan, rövid mesélésbe kezdett.

- Összevesztünk Jonginnal… - indított egy rémesen hangzó mondattal, egyrészt mivel azok ketten tökéletesen kiegészítették egymást, így nem tudtam köztük elképzelni nézeteltérést, másrészt aggodalmam miatt tűnt ez a mondat szörnyűnek, és a hülye agyamnak köszönhetően, rögtön kombinálni kezdtem magamban.

- Úristen! Csak nem ő ölt meg?!

- Dehogyis! – rázta meg fejét, teljesen elképedve orbitális baromságomon, folyamatosan hihetetlenül pillantva rám, amiért ekkora marhaságot mondtam. – Szó nincs ilyesmiről! Basszus Baek, az oké, hogy te elég szerencsétlen mód kerültél kómába, de attól még velem nem történt drasztikusabb eset.

- Akkor hogy kerülsz ide?

- Összevesztünk kicsit Jonginnal, én pedig idegességemben elhagytam a lakást, aztán morgolódásom közepette az úttestre tévedtem és elbaszott egy kocsi; ennyi történt – fújatott idegesen, valószínűleg visszaemlékezve beszélgetésére a fiúval, akiről nem csak a Kyungsoo iránt táplált imádata, hanem hirtelen haragja is köztudott tény volt.

- És te most meghaltál? – pillantottam rá óvatosan, de amilyen válaszú nézéseket én kaptam, még csodálkoztam is, hogy nem vágott fejbe.

- Hát kurvára remélem, hogy nem! Még vissza kell jutnom az életbe, hogy seggbe rúghassam azt az idiótát! – Kyungsoo baromi idegesnek tűnt, de akkor nem tudtam ezzel foglalkozni, mert szavai közepette kiszúrtam néhány olyat is, amik elég sok kérdést hordoztak magukkal.

- Honnan tudod, hogy már nem vagy az életedben?

 Dyo egy pillanatra megállt a folyamatos morgolódásban.

- Tudom, hogy Limboban vagyok – felelte halkan a fiú, immár némiképp normálisabb stílusban, de ez a válasz sem segített nekem túl sokat.

- Honnan?

- Évekkel ezelőtt megjelent egy könyv, Limbo címszóval, ami az élet és halál közötti világ megnevezését takarta; az író állítása szerint volt ebben a világban, és az itteni életét írta le, viszont senki nem hitt neki, és őrültnek titulálták. De a könyv remekre sikeredett, így kiadták. Emlékszel, még ki is röhögtél, hogy ilyeneket olvasok – próbálta feléleszteni a fiú emlékeimet, amik így beszéd alapján valamennyire derengeni kezdtek.

- És te hittél ebben?

- Persze – bólintott hatalmasat szobatársam, majd kitárt karokkal körbefordult. – Végül is itt vagyunk mind a ketten, ráadásul az író alkotása óta nem változott ez a hely, ahogy látom – nézett fel az épületekre, majd ismét rám emelte tekintetét. – Állítólag, most valami JoonMyun nevezetű pasit kellene keresnem, nem?

- Hű, az a könyv aztán részletes lehetett – horkantam fel hitetlenül, mert Kyungsoo esetében ilyeneken már meg sem tudtam, döbbenni. Dyo barátomat mindenki tökéletesnek titulálta, és az a dög tényleg az is volt, csupán bizonyos dolgoknál meglepően gyerekesen tudott viselkedni. Mármint cselekedeteinek kivitelezése egyáltalán nem volt infantilisnak nevezhető, sokkal inkább maguk azok a dolgok, amiket Kyungsoo szeretett. Például hitt ezekben a természetfeletti a világokban, ahogy a hullócsillagoknál is mindig kívánt, mondván, hogy sosem tudhatjuk mikor teljesül egy-egy vágyunk. Bízott a sors erejében, hitt Isten létezésében is, de egyáltalán nem úgy, mint ahogy a Bibliában meg van írva; Dyonak volt egy külön kis galaxisa ezekről, és imádott bennük gyönyörködni. Furcsa fiú volt, tudom, de pont ez tette őt ennyire szerethetővé: mindent látott, s lényegében mindenben hitt, csak a szokásosnál kicsit eltérőbb módon. Ezért volt ő tökéletes.

- Ha jól emlékszem, azaz ő lakása, igaz? – mutatott egy messzebb elhelyezkedő épületre, hatalmas kivilágított ablakokkal, s szemeket elvakító fényekkel. Baromi érdekes könyv lehetett, ha ennyi mindenre emlékszik belőle…

- Igen. Néha megfeledkezem a szivacs agyadról, ami még így az élet után is, pokoli jól működik.

- Tudod, ha az embert érdekli valami, mindig jobban figyel – vont vállat mosolyogva, tipikus „aranyosan okos Kyungsoo” stílussal, amitől a csoporttársnőink már a bugyijukat is eldobták volna; csak ugye Dyo meleg volt. – Elkísérsz hozzá, vagy nagyon fáradt vagy?

- Viccelsz? – húztam szemöldököm hitetlenkedve. – Az érkezésed után, szerintem még jó néhány óráig nem fogok aludni.

 Könnyen kivehető válaszom hallatán a fiú elmosolyodott, majd komótos léptekkel indultunk meg együtt a mogorva, homokos férfihoz, aki bizonyos helyzetekben tudott majdnem olyan kedves lenni, mint maga Kyungsoo, ami azért nagyszónak számít, tekintve, hogy lakótársam meglehetősen melegszívű, a szó legszorosabb értelmében. 

- Te Dyo – szólaltam meg egy kisebb csend után, mire barátom egy hümmögéssel jelezte, hogy nyögjem el neki búmat-bajomat. – A könyvben írtak Limbo szabályairól?

- Mire gondolsz? – ráncolta homlokát, mert sajátos megfogalmazásomat nem tudta értelmezni.

- Hát arra, hogy pontosan kik kerülnek le…

- Azok, akik kómába estek, vagy meghaltak, de még lett volna keresnivalójuk az életben – válaszolt rám sem pillantva a fiú, nehogy eltévessze a házszámot, amire akkor nagy szüksége lett volna.

- Pontosan – sóhajtottam egyet, mivel rendkívül furcsa volt számomra, hogy Kyungsoo mennyivel nyugodtabban kezelte a helyzetet, mint mondjuk én. – Mondd, te nem félsz attól, hogy az utóbbi kategóriába kerülsz?

- Mármint, hogy meghaltam, de ellébecoltam az értékes éveimet? – fordította le saját nyelvére mondatomat a fiú, miközben alig észrevehetően rám sandított. Válaszként csupán bólintottam. – Nem. Valahogy érzem, hogy tényleg csak kómába estem.

- Honnan? Én, amíg nem láttam magamról a képet a kivetítőn, azt sem tudtam, hol vagyok, vagy épp mit kellene tennem; teljesen kétségbe voltam esve – emlékeztem vissza a kellemetlen, fájdalmas pillanatokra, amik alig egy-két nappal előtte játszódtak le bennem. Szar volt az a néhány nap, és ha tehetném, sohasem mennék vissza oda, és szerencsére valószínűleg soha nem is fogok.

- Ha nem olvastam volna a könyvet, valószínűleg nem lennék ennyire nyugodt – adott magyarázatot viselkedésére a fiú, amivel meg is voltam elégedve. Bár, attól még, hogy olvasott ilyen világról, én a helyében akkor is eléggé le lennék sokkolódva, hiszen mégiscsak váratlanul fordult fel az egész élete; de Dyo halál nyugodtan tette egyik lábát a másik után, mintha egy ugyanolyan estén lett volna, mint normális életében. Az oké, hogy hitt Limbo létezésében, de számomra még mindig felfoghatatlan volt az a hely, az még pláne, hogy barátom úgy kezelt mindent, mintha már ismerte volna. A fene se értette Dyo-t, viszont ilyesmit sosem feltételeztem volna róla; bár az is igaz, hogy nem volt szokása kimutatni a gyengeségeit, ahogy félelmeit sem. Kyungsoot meg amúgy is egy ritka higgadt embernek ismertem meg, de az efféle lazaság már kihathatott volna az egészségére is. Mondjuk Limboban voltunk, tehát a szívének kurvára mindegy volt, hogy lassan vagy hevesen dobog. Kiszámíthatatlanul értelmetlen volt ez a Dyo, én mondom, sosem tudtam kiigazodni rajta, de nem is igazán akartam.

- Itt is vagyunk – álltam meg JoonMyunék háza előtt, s miközben komótos tempóban haladtunk egyre csak közelebb az előbb említett személyhez, újabb kérdés fogalmazódott meg bennem. – Amúgy az előbb azt mondtad, hogy mielőtt elütött az autó, Jonginnal veszekedtél a lakásban.

- Pontosan. Miért kérded? – pillantott rám, egy másodpercre megállva a lépcsőn.

- Az a lakás, a mi lakásunk volt? – tértem ki a lényegre, mire Kyungsoo felsóhajtott, mintha nem szeretett volna erről beszélni, holott én ezt nem negatívumként akartam felemlegetni, csak úgy érdekelt mi történt azóta, hogy lényegében meghaltam.

- Igen.

- És Jongin csak ideiglenes vendég nálunk? – kérdeztem rá a dologra, reménykedve abban a válaszban, amit hallani akartam.

- Valójában… nem.

- Ez az! – ráztam meg ökölbe szorított kezem, egyfajta győzedelmes öröm kifejezése gyanánt, amit lakótársam őszintén nem tudott hova rakni.

- Te ennek ennyire örülsz? – lepődött meg a fiatalabb, ahogy boldog reakciómat figyelte, hisz valószínűleg nem valami ilyesmire számított, vagy már nem tudta az efféle viselkedésemet úgy lerendezni, mint régen; elvégre mégiscsak külön voltunk, ki tudja mennyi ideig.

- Hát hogy a picsába ne örülnék. Bár kicsit szarul esik, hogy alig nyiffantam ki néhány napja, te máris lecserélsz – szipogtam, tetetett szomorúsággal, mire Dyo csak mosolyogva forgatta meg szemeit. Tudtam, hogy hiányoztam a kis huncutnak.

- Szó sincs lecserélésről – vette rögtön védelembe önmagát. – Csak épp lakbér és rezsi fizetés idejében dobtad fel ideiglenesen a pacskert, nekem meg nem volt szívem elkérni a szüleidtől a pénzt. Így Jongin felajánlotta, hogy ha odaköltözhet, mindent kifizet.

- És neki adtad a szobámat? – kérdeztem sokat sejtető mosollyal arcomon, már előre tudva mit fog barátom válaszolni.

- Nem. Ő… velem alszik – vonta meg vállát a fiú, enyhe pírral arcán, hisz Kyungsoo világ életében utált a párkapcsolatairól beszélni, főleg akkor, ha épp a romantikus időszakát élte bennük. – Nem nyúltam a cuccaidhoz, mert azt akartam, hogy amikor majd felébredsz, mindent ugyanúgy találj, ahogy hetekkel ezelőtt hagytad.

- Hetekkel?! – akadtam meg mondatának egy igen lényeges részén, ami engem akkor ott a lépcsőházban rendesen lesokkolt. – Mi az, hogy hetekkel?

- Nem tudom „Limbo idő” szerint mióta vagy itt, de a való életben már két hete a kórházban fekszel – világosított fel helyzetemről lakótársam, ahogy megtorpant JoonMyun ajtaja előtt.

- Ez a sunyi erről elfelejtett említést tenni – morogtam, ahogy az ajtóra meredtem, arra várva, hogy Dyo megkopogjon rajta.

- Amúgy milyen? – kérdezte felém fordulva, fejével a bejárat irányába biccentve, utalva ezzel az emlegetett szamárra.

- JoonMyun? Furcsa; kissé mogorva, de amúgy kedves. És totálisan meleg – sóhajtottam, ahogy extra rövid jellemzésem végére értem.

- Igazán? – húzta fel szemöldökét a fiú, látszólag meglepte ez az információ.

- Nem csak a való életben léteznek melegek; eddig szinte csak olyanokkal találkoztam itt.

- Valóban? – mosolyodott el barátom, továbbra sem emelve öklét az ajtóra, ami egy kis idő eltelte után, iszonyat furcsán festhetett. Két srác perceken keresztül egy ajtó előtt; mint gimiben, amikor a tanári előtt vártunk.

- Volt eddig JoonMyun, a pasija, és a srác, akinél dolgozni fogok – soroltam a listát, utoljára még visszaemlékezve Hongkira, akiről ugyan ezt nem tudtam biztosan, de voltak erre utaló jelei. Tényleg, másnap nála kezdem az első napomat, ráadásul rohadt korán is; lehet, mégsem kellett volna elkísérnem Dyo-t?

 Gondolatmenetemet az ajtó hirtelen kitárulása szakította félbe, miközben a félmeztelen, orrnyergét masszírozó JoonMyun az ajtófélfának támaszkodva szedte össze gondolait. Szívem szerint elrohantam volna, mert látszólag a férfi nem volt barátságos hangulatban, hisz valószínűleg egy álomból zargattuk fel.

- Tudod Baekhyun, ha meg akarod zavarni az embert, annak vannak kevésbé udvariatlan változatai is – emelte végül rám fáradt, kifejezetten bunkó érzelmeket közvetítő tekintetét, amiről egy pillanatra azt hittem, képes lesz megölni.

- Bocs, hogy felébresztettelek, de lenne itt egy kis munkád – biccentettem fejemmel a mellettem hatalmas szemeket meresztő Dyo-ra, aki kíváncsian vizslatta az előttünk félmeztelenül ácsorgó férfit. JoonMyun barátomra pillantott, majd halkan felsóhajtva megdörzsölte szemeit, miközben jobbját nyújtotta a fiú felé.

- Kyungsoo, igaz?

- Igen – bólintott barátom, ahogy megszorította JoonMyun, nem mellesleg nagyon szép, ápolt kezét.

- Gyere – billentette oldalra fejét, ezzel jelezve nekünk, hogy menjünk vele. A férfi haladt elől, s még ajtaját sem csukta be, csak hanyagul, egyszál melegítőben, látványosan ringatva csípőjét, indult meg a képernyős szoba felé, miközben nekem magyarázott, de én csak Dyo barátommal foglalkoztam.

- Tízből mennyit adsz rá? – kérdeztem fülébe suttogva, mire a fiú ide-oda kezdte biccentgetni a fejét, miközben magában mérlegelt. Szokásunkká vált, hogy ha ismertem egy meleg férfit, és bemutattam Kyungsoonak, poénból megkérdeztem egy tízes skálán mennyire, feküdne be alá; szerencsére barátom mindig vette a poént, és készségesen válaszolt is. Ezt a szokásunkat Limbo kedvéért sem dobtam volna el.

- Egy erős nyolc és felet – felelte végül, ami engem meglepettséggel töltött el, mivel a JoonMyun féle pasik nem tartoztak Dyo zsánerei közé; kellemes csalódás volt, mert az én szememben, még így hetero fejjel is, JoonMyun egy dekoratív férfi képét adta.

- Remélem, tudjátok – fordult felénk az előbb kielemzett, megállva az ajtó előtt – hogy egy nagyon szép álomból keltetettek fel.

- Igen? És ezt az álmot véletlenül nem Park Chanyeolnak hívják? – kérdeztem csuklóból visszavágva, mivel hálószobája küszöbén ott ácsorgott párja, folyamatosan ránk mosolyogva, s figyelve beszélgetésünket. JoonMyun szerelmére sandított, majd mikor az csak úgy megvonta vállát (nem mellesleg, eléggé aranyosan vigyorogva), a férfi felnevetett, s fejével Kyungsoo felé biccentett, hogy menjen be vele.

- Helyesbítek – súgott megint fülembe barátom. – Kilenc és felet adok neki.

 Felröhögve követtem a fiút, aztán ráébredtem, hogy talán nem mehetek be vele, hiszen ez mégiscsak az ő magánügye volt, és még JoonMyun engedélyét is kérnem kellett volna.

- Bemehetek vele? – kérdeztem meg a férfit, aki vállát hanyagul megrántva válaszolt.

- Ha Kyungsoot nem zavarja, felőlem akár még a vécére is elkísérheted! – Na igen, JoonMyun tényleg nem volt valami barátságos hangulatába, de ezt igazán megszokhattam volna tőle; elvégre mégiscsak róla volt szó. Így Dyo-val együtt léptünk be a kivetítős helységbe, aminek képernyőjén ezúttal már lakótársam teste díszelgett, de egyáltalán nem ugyanolyan állapotban, mint enyém. Kyungsoo úgy festett, mintha csak aludt volna, hiszen túl sok karcolást nem tudtam felfedezni rajta; feje be volt kötve ugyan, de arca ugyanolyan tükörsima volt, mint a hétköznapokban.

- Hogyhogy te ilyen jól nézel ki? – kérdeztem akaratlanul, és bár megnyilvánulásom barátomnak szólt, kérdésemre JoonMyun adott választ.

- Te egy erkélyről estél ki, pont valami bokorra zuhanva, ezért festesz úgy, mintha kihányt volna egy macska – kezdett bele „kedves” jellemzésébe. – Kyungsoot úgy ütötte el az autó, hogy meglökte, így elesett és beverte a fejét a betonba; akkora ütés érte a koponyát, hogy komába tudjon esni, de a testén csupán kisebb horzsolások keletkeztek.

- Logikus – vontam meg vállam, folyamatosan a kivetítőre meredve, barátom példáját követve.

- Milyen a legfrissebb kép rólam? – fordult érdeklődve JoonMyunhoz a fiú, olyan higgadtsággal, mintha egyáltalán nem hatná meg, hogy épp a félig halott lényét nézi egy rohadt plazmatévén. Komolyan, ennek a gyereknek nincsenek érzései? A továbbra is félmeztelen férfi a kezében tartott táblagépet nyomkodni kezdte, majd a legújabb felvételt mutatta meg barátomnak magáról. Semmit sem változott, csak annyi különbség volt a két kép között, hogy az egyiken a kórházi ágy melletti széken Jongin megfáradt teste pihent.

- Ez egy néhány perccel ezelőtt lőtt kép.

- Hogyhogy ott van? – kapta a férfire elképedt tekintetét barátom, mintha nem akarna hinni a szemének. JoonMyun egyszerű magyarázatot adott.

- Mióta kómába estél, ott van veled; az előző felvétel pont akkor készült, amikor az orvosoddal beszélt. Emberi idő szerint már két napja kórházban vagy, de ez a kölyök azóta sem tágított mellőled – veregette meg a ledöbbent lakótársam vállát, miközben kiment a helységből, kettesben hagyva minket. Mosolyogva léptem a barátom mellé, s győzedelmesen tettem fel világokat, megváltó kérdésemet.

- Akkor ti most jártok?

- Baekhyun – fordult felém jelentőségteljesen. – Ha mind a ketten visszakerülünk az életben, és én ezek után is elutasítom Jongint, kérlek, rúgj tökön, de úgy, hogy utána nőnek merjem titulálni magam!

Kérésére felnevettem. – Megígérem haver. De ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy adni neki egy esélyt, ugye?

- Ezek után még a szüleimnek is be fogom mutatni – válaszolt vérkomolyan tekintetét ismét a képernyőre emelve. Kyungsoo szemei azon az estén különösen csillogtak; fényesebbek voltak, mint a csillagok, s akár nappalt is tudtak volna varázsolni abba a sötét szobába. Nem láttam még barátom ilyen szemekkel, de éreztem, hogy ez csupán a szeretetének a jele; a meghökkent szeretetének, ami remélhetőleg egyszer majd szerelemmé fog alakulni közte és Jongin közt. Az a kölyök rajongott Dyo-ért, és ezek szerint a szándékai is komolyak voltak; hajlandó volt kifizetni a lakbért, ráadásul ott virrasztott mellette a komában, mintha azt szerette volna, hogy ő legyen az első, akit Kyungsoo felébredése után megpillant. Amikor elhívott minket abba a buliba, nem hittem volna, hogy ennyire beleszerelmesedett legjobb barátomba, de Dyo megérdemelte, hogy boldog legyen. És nagyon úgy tűnt, hogy a való életben egy odaadó szerető fogja várni, valós szándékokkal és olyan rajongással, ami lakótársamnak mindig is kijárt. Örültem, hogy ugyan egy élet és halál közötti világban, de megtalálta a válaszát a milliónyi kérdésre, amik eddig körülvették lényét.

- Azért ez eléggé nevetséges – mondtam hirtelen, mire a fiú rám emelte érdeklődő szemeit.

- Mire gondolsz?

- Kómába esek egy bulin történt baleset miatt, és lekerülök egy Limbo nevezetű világba. Aztán néhány héttel később, a legjobb barátom, aki nem mellesleg a lakótársam, szintén kómába esik, és találkozunk pontosan ugyanott, ahová mindketten kerültünk. Mintha csak a sors keze lenne a dologban. Ironikus, nem? 

- Az… Ironikus – forgatta meg szemeit Dyo a plafon felé sandítva, mintha rá akarná kenni valakire a történteket, amit őszintén nem értettem. Hangja gúnyos volt, de hangsúlya egyáltalán nem nekem szólt, sokkal inkább valaki felsőbbrendűnek… Tényleg nem tudtam kiigazodni rajta.

- Na Kyungsoo, hol akarsz lakni? – kérdezte JoonMyun a telefonjával kezében, mikor kiértünk a szobából.

- Élhetnél nálam – ajánlottam fel rögtön, és mivel Dyo örömmel mondott igent, így szerencsére JoonMyunnak sem kellett intézkednie, ami látszólag hatalmas megkönnyebbülést okozott a férfinak. 

- Remek – csapta össze tenyerét. – És mi lesz a munkával?

- Szerintem, dolgozhatna velem Hongkiék kiadójánál – ötletteltem megint, viszont ezt már annyira nem díjazta JoonMyun.

- Olyan állás kell neki, amit örömmel csinál és passzol hozzá.

- De Joon, Dyo és én ugyanarra az egyetemre jártunk, ráadásul Kyungsoo mindig szeretett olvasni és nagyon sokáig szerkesztőségnél szeretett volna dolgozni – ragaszkodtam ahhoz, hogy barátom velem legyen, ráadásul a fiúval kapcsolatban csak igaz dolgokat mondtam, amikre ő hevesen csak bólogatott.

- Ha ennyire szeretnétek felőlem, legyen; Hongki biztosan örülni fog még egy munkatársnak – hagyta ránk végül a dolgot a fáradt férfi, hisz látszólag ez volt az utolsó dolog, amivel foglalkozni akart. Összekoccoltunk legjobb barátommal a siker megszerzése után, majd úgy döntöttünk nem kívánjuk tovább fárasztani a szerelmeseket így kifele vettük az irányt, persze a szokásosnál is lassabban haladtunk, mert valahogy Dyo-nak pont akkor jutott eszébe kérdezősködni.

- És milyen itt?

- Majdnem teljesen ugyanolyan, mint fent, annyi különbséggel, hogy nem kell elviselnem azt a faszfej Park professzort – húztam el számat, ahogy visszaemlékeztem a szemét Park KyungSeok nevezetű tanáromra, aki nemcsak, hogy mindig pikkelt rám, de még a barátnőmet is meghúzta. Ezek után, még Limboban is jobban érzem magam, ha az a köcsög nem volt a közelembe.

- Mit mondtál? – szólt közbe hirtelen Chanyeol, aki időközben a kanapén pihentette fenekét, hisz valószínűleg sokat kellett várnia párjára.

- Csak az undok professzorunkról beszéltem – vontam meg vállam, de a fiú nem kezelte ilyen lazán a dolgot. Rám mutatva állt fel ülőhelyéről, próbálva összeszedni gondolatait.

- Park professzor?

- Igen; Park KyungSeok – mondtam ki a férfi nevét.

- Az a Park KyungSeok, aki a szöuli egyetemen tanít? – kérdezett bele alaposan a fiú, mintha csak nyomozna a férfi után. Gondoltam, ez is része az analizálásomnak, így gond nélkül válaszoltam neki.

- Igen. Miért érdekel ennyire?

- Mert ő az apám!